Anyám utolsó húsvétja
Az utolsó öntöző verset
kórházi ágyánál mondtam el.
Mint mindig,
ott is egy forintot
és piros tojást kaptam érte.
S hogy Tőle is
Hozzá mehessek
és mondhassam a verset újra,
odébb,
az üres piactérnél
vártam egy piros huszonkettest.
A kifüstölt gesztenyefákon
lomb-ótvarok,
mindszent-virágok.
Ki tudja már,
hogy mi az évszak
a változatlan évtizedben?
Harsonázó angyalok
a négy égtájra kiszegezve,
ezüstös baldachin-batár
gördül zajtalan föl a hegyre.
A bereteszelt Kilátón túl
áttetsző aranyfüst a táj.
Ő haldokolt,
én dudorásztam,
szabadnak érezve magam.
Mert öntudatlan bánatunknak
kezdete bódító öröm.
Lomb-ótvarok,
mindszent-virágok
és derékbafűrészelt fák:
évgyűrűikbe abroncsozva
a Végtelen
szögelési pontja.
Habzik,
halódik a táj.
„Élete delén …”
Hogy az mikor?
Most délelőtti alkonyat van!
S hogy még időben elérjem,
és mondhassam a verset újra,
gördülünk Hozzá föl a hegyre…
Feltámadásra szól a harang:
bronz-hangjában
meghasadt fény,
máló visszhangja a csöndé…
Félek ajtaját kinyitni.
Várok,
mint akit nem is várnak…
… az időtlenség rianása …
Telefon…:
három óra hosszan
nézem rezzenetlen arcát.
Mintha egy kisfiút figyelne,
s hallgatná Örök köszöntőjét.
(Kovács István: Anyám utolsó húsvétja. Jelenkor, 1988/7-8. 627-628.o.)
Illusztráció: Kovács István 1986-ban, Csigó László felvétele