Nem jó úgy megtudni a halálhírt, hogy felhívnak és nekrológot kérnek tőled. Nem jó sehogyan sem halálhírt kapni. Majd csak állni dermedten, szóhoz sem jutva. Hogy neked dolgoznod kellene. Majd arra gondolni, nem vállalod, soha nem akartál nekrológot írni.
Nézem az internetet, az életpályát felvázolva közlik a hírt a legtöbb helyen (másutt mindenről csend, de erre most nem akarok kitérni), megemlítődik sokoldalúsága, termékenysége, hatása; megkerülhetetlensége, miközben — rá nagyon is jellemző módon — e megkerülhetetlenséget az elérhetetlenséggel, vagy a megközelíthetetlenséggel ellensúlyozza: közismert (már-már közhelyszerűen is hangzó) tény volt Tandori távolságtartó attitűdje, „zárkózottsága”, „kivonulása”.
Nemrég, december elején töltötte be a nyolcvanat, több folyóirat és portál köszöntötte ez alkalomból, utolsó kötete is ekkor jelent meg — ő maga pedig érzésem szerint 2006 óta egyre tudatosabban készült arra, ami most bekövetkezett. Ekkortájt állt össze az Ördöglakat című kötete, melyet ő maga „egy gondolkodás atlaszának” nevezett, magam pedig mint létösszegző kötetet forgattam, és ilyennek éreztem a későbbi A komplett Tandori — komplett eZ? című regényt, illetve a 2 és fél töredék Hamletnek, A Rossz Reménység Foka és az Úgy nincs, ahogy van című versesköteteket is. E „leltárkötetek” léte és működése érzésem szerint megdöbbentő pontossággal modellezte az életmű egészének alakulását, ide értve nemcsak a kötet- és ciklusszerkezetek egymásraolvashatóságát, a motivikus kapcsolatok hasonló módon való működését (miközben szinte minden egyes kötetében új és újabb nyelvet használt), de még a rosszmájú kritikusok részéről oly sokat hangoztatott „önkontrollnélküliséget” vagy „grafomániát” is, holott a lezárás/lezárhatatlanság problematikussága már a szerző első verseskötetében (Töredék Hamletnek) hangsúlyosan megjelent, a második kötet (Egy talált tárgy megtisztítása) és a további életmű pedig mintha teljes egészében a híres wittgensteini maximát („amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”) tenné középponti témájává. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb, a „végső” dolgokról nem lehet egyértelműen beszélni, holott épp ez a kritérium előzi meg az említett tételt Wittgensteinnél. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy e dolgokról csupán hallgatni lehet, azaz hallgatni is kell — ennek csak látszólag mondott ellent a TD-féle „mindent leírási kényszer”; ugyanis ha a lényeges dolgokról való beszéd lehetetlennek bizonyul, akkor megtehetjük (horribile dictu: kötelességünk megtenni), hogy mindent leírunk, mindent elmondunk, hiszen mi is lehetne jobb stratégia az el nem mondhatósággal szemben, mint ha mindent elmondunk, amit csak lehet? Ugyanakkor ez a beszédkényszer egyszersmind a halállal vívott harc eszköze is volt — ennek a harcnak lett most vége.
1995 óta aktívan leveleztünk, bár ez az utóbbi években sajnálatosan és immár kijavíthatatlanul megritkult; háromszor, pontosabban 2 és félszer találkoztunk személyesen, kétszer 1995-ben, beszélgettünk is hosszabban-rövidebben a Könyvhéten és a Liget Galériában, kiállítása megnyitóján, aztán újra „eltűnt”, azaz nem vállalt nyilvános szereplést. Pár éve, talán 2013-ban a Rákóczi úton sétáltam a Keletitől a Blaha felé, s megállva a Luther utcai zebránál a túloldalon álló férfire néztem, ő rám. Felismertük egymást azonnal, és szó vagy biccentés nélkül tudtuk, hogy azon a zebrán egyikünk sem fog átmenni, ő jobbra indult a Lutheren, én a másik zebrán vágtam át. De volt ott egy kis mosoly mindkettőnk arcán. Méltó találkozásnak tartom ezt, ahogyan most azt érzem, nem tudok méltó módon elbúcsúzni.
„Hát, továriscsi, megváltozott ez. Az élet nálam hosszú: Mi legyen?” — írta a Ki nem feküdt halál című regényében. Hát mi legyen? — kérdezem most én is. Halála napjának estéjén a munkahelyem előtt dohányoztam, szembejött Várnagy Tibor, aki nagyon szoros viszonyban volt vele, egymásra néztünk, mindketten tudtuk ugyanazt; talán még csak nem is köszöntünk, de megérintette a karom, amikor elment mellettem.
Súlyos csend a hiány az alatt az emlékezetes sapka alatt.
(Fotó: Várnagy Tibor)