Miért tudnak politikai ellenfeleink feldühíteni minket? Olykor miért gyűlöljük őket, és miért megyünk az utcára, hogy szenvedélyesen tüntessünk ellenük? Vagy épp ellenkezőleg: máskor miért vagyunk apatikusak és közönyösek a politikai élet iránt, és miért próbálunk a lehető legtávolabb maradni tőle? Miközben persze mindannyian arra biztatjuk egymást, legyünk józan, megfontolt döntéseket hozó, aktív, cselekvő állampolgárok. Martha C. Nussbaum The monarchy of fear. A philosopher looks at our political crisis című könyvében ezeket az érzelmeket igyekszik megérteni — a filozófia segítségével.
Nussbaum számára a téma nem újdonság. Már több könyvében is foglalkozott az érzelmek jelentőségével. Számára az érzelmek nem irracionálisak, nem a józan ész ellenpontjai, nem a tiszta gondolkodás akadályozói, és végképp nem szégyellnivalók, ahogy azt talán sokan gondolják. Hanem épp ellenkezőleg, az érzelmek nagy szerepet töltenek be az életünkben, az érzelmi integritás fontos összetevője az ember jóllétének. Habár a szerző érzelmekről ír, mindezt precíz, racionális, szinte rideg módon teszi. Éles, világos érveléssel elemzi a jelenlegi politikai helyzetet, és higgadtan nyúl olyan érzékeny témákhoz, mint a rasszizmus, a vallási fanatizmus, a szexizmus, a nőgyűlölet, a homoszexualitás, vagy éppen a transzneműség.
Nussbaum elemzése során kétfajta, látszólag egymástól távolinak tűnő irodalomra támaszkodik: az antik filozófusok írásaira és a kortárs pszichológia eredményeire. Ha az ókori példák segítségével eltávolodunk a jelenlegi helyzettől, akkor a szerző szerint nagyobb esélyünk nyílik a valódi filozófiai reflexióra az aktuális politikai problémákkal kapcsolatban.
Azok számára, akik valamennyire jártasak a kortárs pszichológia és/vagy az antik filozófia terén, a könyv nem fog újat állítani. Arról, hogy miért okoznak alapvető érzelmeink demokratikus deficitet, és a hatalmon lévők hogyan manipulálhatnak minket ennek segítségével, már mások is írtak. Akik azonban soha nem olvastak ilyesmiről, azoknak világos szerkezetű, példákban gazdag, különösebb előképzettség nélkül is megérthető, gondolkodásra inspiráló áttekintést nyújt a könyv.
Az antik példák mellett Nussbaum a kortárs politikai helyzetről is szót ejt. Ugyan elsősorban az amerikai politikai állapotokról beszél, de kitekint Európára is; példáiban nem nehéz párhuzamokat felfedezni a jelenlegi Magyarországgal.
I. Miért félünk?
Nussbaum könyvében introspekcióra biztat minket a saját politikai érzéseinkkel kapcsolatban. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy sokszor igenis haragszunk politikai ellenfeleinkre, dühöt, gyűlöletet, sőt undort és irigységet érzünk más embercsoportok iránt. Nussbaum szerint mindezek gyökere valójában egyetlen érzés: a félelem. Tehát azért haragszunk, érzünk dühöt, sőt esetleg gyűlöletet a [bevándorlók; Soros György; balliberálisok; nagytőkések; Orbán Viktor; konzervatívok]* (*a megfelelő aláhúzandó) iránt, mert valójában félünk. És mindez a csecsemőkori, kisgyermekkori alapvető félelmeinkből eredeztethető.
A gondolatmenet a következő: az emberi faj jellemzője, hogy a testi fejlődése lassú, de a kognitív fejlődése ehhez képest gyors. És ez a kettősség rémálomszerű helyzetet teremt. A csecsemő az alapvető igényeinek kielégítésére (étel, melegség stb.) vágyakozik, ugyanakkor saját tehetetlensége miatt önmaga ezt nem tudja biztosítani, teljes mértékben másokra van utalva. Mindez bizonytalan, félelmetes helyzetet jelent a számára, amelyben nincs más lehetősége, mint fenyegetőzéssel (értsd: sírással) rávenni valaki mást arra, hogy elégítse ki az igényeit. Nussbaum kifejezésével: a csecsemők a „legnagyobb zsarnokok” — vagy uralkodnak, vagy meghalnak. Tehát a kisgyerekkor nem a játékmackók és üveggolyók varázslatos időszaka, hanem az időről időre feltörő félelemé és bizonytalanságé. Ahhoz, hogy a gyerek túljusson a félelmen, és megtanulja, hogy bízhat abban, hogy előbb-utóbb kielégülnek a vágyai, a szülő szerető gondoskodására van szükség.
A félelem Nussbaum szerint az, amikor ráébredünk sebezhetőségünkre; arra, hogy alapvető igényeink kielégítése sokszor rajtunk kívül eső dolgoktól függ, amelyek nincsenek teljesen a kontrollunk alatt. A félelem és a tehetetlenség érzését úgy tudjuk feloldani, ha befolyásunk alá vonjuk a környezetünket és a másik embert vágyaink kielégítése érdekében. Ha elveszítjük a kontroll érzését, akkor a félelmet düh váltja fel, és a külvilágot hibáztatjuk, hogy nem teljesülnek a vágyaink. Mi sem egyszerűbb, mint a pánikot és impotenciaérzést valaki másra, egy külső csoportra/emberre hárítani, mint például a [bevándorlókra; Soros Györgyre; balliberálisokra; nagytőkésekre; Orbán Viktorra; konzervatívokra]* (*a megfelelő aláhúzandó). Ilyenkor a félelem már nem az éhségről szól, hanem sokkal inkább munkánk, vagyonunk, hatalmunk elvesztéséről, de a működésmód megegyezik; lásd például [„a nagytőkések ellopják az országunkat”; „a bevándorlók elveszik a munkánkat”]* (*a megfelelő aláhúzandó) szlogent.
Lucretius római filozófusra hivatkozva Nussbaum azt állítja, hogy a [bevándorlók; Soros György; balliberálisok; nagytőkések; Orbán Viktor; konzervatívok]* (*a megfelelő aláhúzandó) elpusztítására (vagy legalábbis korlátozására, ellehetetlenítésére) tett törekvéseink nagyon gyakran a sebezhetőség és a kontroll hiányának érzéséből táplálkoznak. A félelem ahhoz a gondolathoz vezet, hogy ha valaki elpusztítja az összes vélt vagy valós ellenfelét, akkor nagyobb biztonságban érezheti magát.
II. A félelem következményei
A félelem sok úgynevezett demokratikus hibát vagy tévedést okoz. Nussbaum több példát is hoz erre. Ilyen hiba, ha félelmünkből fakadóan túlbecsüljük egy fenyegetés mértékét, és emiatt rosszul értelmezzük a tényeket. Nussbaum azt állítja, hogy az átlagos amerikai alig tud valamit az iszlámról. Az amerikaiak többségének például fogalma sincsen róla, hogy a legtöbb muszlim Indiában és Indonéziában él, és mindkét ország virágzó demokrácia.
Szintén jellemző demokratikus hiba eltéveszteni a valószínűségeket. Nussbaum példája: ha néhány nagy horderejű bűntényt afroamerikaiak követnek el, akkor abból két téves következtetést is könnyedén levonhatunk. Jelesül, hogy (1) a bűntények nagy részét afroamerikaiak követik el, és hogy (2) az afroamerikaiak nagy része bűnöző.
Demokratikus hiba rossz indokok miatt csatlakozni egy csoporthoz. Az emberek kifejezetten szívesen csatlakoznak másokhoz, vagy azért, mert az adott csoport presztízse magas, vagy azért, mert úgy vélik, új tudásra tehetnek szert. Ha pedig a félelem ural minket, akkor az egyet nem értéstől is félünk, és hajlamosak vagyunk fedezéket keresni maguknak egy karizmatikus vezető háta mögött, vagy egy homogén csoportban, amelyben nem fenyeget minket az egyet nem értés veszélye. Így a csoporthoz tartozás identitásunk részévé válik, legyen az politikai, vallási, etnikai, nemi vagy másféle csoport. Nussbaum szavaival „így a demokrácia olyanná válik, mint egy sportverseny, amelyben mindenki a saját csapatának szurkol, de senki sem keresi az igazságot” (153).
Mindezek mellett Nussbaum elismeri, hogy a félelem hasznos is lehet. A félelem figyelmeztet minket arra, hogy el kell menekülnünk a veszély elől, kerülnünk kell a túlságosan nagy kockázatokat; és éberen tarthat minket, ha veszély közeledik. De ugyanakkor a félelem gyakran kicsúszik a kezeink közül, bizalmatlanokká válunk egymással, kontrollálni akarunk másokat, és önző, meggondolatlan, antiszociális módon cselekszünk. Pontosan ezt látjuk Nussbaum szerint a jelenlegi politikai helyzetben, legyen szó Amerikáról, Európáról vagy Magyarországról, és ezt a viselkedést tapasztaljuk az egyszerű szavazónál és a politikai vezetőnél egyaránt. A félelem összességében tehát antidemokratikus, a demokrácia ugyanis azt követelné meg tőlünk, hogy valamennyire megbízzunk a társainkban és az intézményeinkben.
Saját sérülékenységünk felismerése azonban a demokrácia legnagyobb ígérete. Ha rádöbbenünk, hogy mindannyian sérülékenyek vagyunk, akkor ez arra motiválhat minket, hogy együttműködjünk egymással, bízzunk a másikban, és megvédjük egymást az éhezéstől, a háborútól és a betegségtől — ahelyett, hogy egyedül harcolnánk (képzelt) ellenségeink ellen.
III. Düh, irigység és undor
Nussbaum elemzése szerint a düh akkor kerít minket a hatalmába, amikor valamilyen számunkra fontos dolog komoly sérüléseket szenved, és úgy érezzük, ez a sérülés igazságtalanul történt. A dühnek is a félelem az alapja, hiszen valójában az munkál a háttérben, hogy félünk elveszíteni valamilyen számunkra fontos dolgot. A dühvel a legtöbb társadalomban a jóvátétel vágya társul: annak, aki kárt okozott nekem, jóvá kell tennie a kárt.
Nussbaum a kortárs viselkedéstan eredményeire alapozva a következőt állítja: alapvető emberi meggyőződésünk, hogy a világ önmagában véve igazságos, így a problémát kizárólag egy másik ember okozhatja. Ha valami veszteség ér bennünket, akkor az nem csak egyszerűen veszteség, hanem valaki más által okozott veszteség. Ezt a mintát a régi meséinkben is megtalálhatjuk. Nussbaum Jancsi és Juliska történetét elemzi. A mesében Jancsi és Juliska ételt keresnek az erdőben. A valódi problémájuk az éhezés, és az, hogy a szülők alacsony fizetést kapnak a munkájukért, viszont túlterheltek, aminek következtében nem tudnak elég időt tölteni a gyerekeikkel. De a mese azt sugallja, hogy ezek nem valódi problémák – a valódi problémát a boszorkány jelenti az erdőben. Egész egyszerűen tehát sokkal könnyebb a [bevándorlókat; Soros Györgyöt; balliberálisokat; nagytőkéseket; Orbán Viktort; konzervatívokat]* (*a megfelelő aláhúzandó) hibásnak tartani, mint komplikált társadalmi-gazdasági igazságokat keresni.
A félelemhez hasonlóan a düh hasznos is lehet, ha cselekvésre, a politikai életben való részvételre késztet, de ugyanúgy könnyen kicsúszhat az ember kezei közül, és célt téveszthet. Martin Luther King gondolataira támaszkodva Nussbaum amellett érvel, hogy a düh érzése jogos és természetes lehet, de a személyes jóvátételről le kell mondanunk, és a dühöt „be kell csatornáznunk” az erőszakmentes politikai aktivizmusba.
A félelem, a düh és a gyűlölet mellett az irigység is fenyegetheti a demokráciát. Régebben az emberek lehetőségei jóval korlátozottabbak voltak, mint manapság, ezért a legtöbb ember úgy érezte, hogy a „helyén van” a társadalomban. A 21. század elején azonban jóval több lehetőség áll a rendelkezésünkre, ezért úgy érezzük, több járna nekünk, és irigykedünk arra, akiről úgy gondoljuk, hogy több jutott neki. Az irigység tehát a mások sikerére irányuló kényelmetlen érzés – egyben félelem attól, hogy nem kapjuk meg, amit kétségbeesetten szeretnénk birtokolni. És ha nem kaphatjuk meg, amit szeretnénk, akkor be akarjuk „piszkítani” a vágyott tárgyat és/vagy azokat az embereket, akik birtokolják. Ez a gyakorlatban morális formát ölt: ők rossz emberek, ők nem érdemlik meg, amijük van, ezért jogosan utáljuk őket, és jogosan törünk az elpusztításukra.
Ha még őszintébbek vagyunk magunkkal, akkor azt is be kell vallanunk, hogy a félelem, a düh és az irigység mellett bizony undorodunk egyes emberektől. Az undor esetében nem az igazságtalanul elszenvedett veszteségtől félünk, hanem a saját halandóságunktól és az állatiasságunktól. Minden, ami testünk működésével kapcsolatos (emésztés, vér, testnedvek stb.), halandóságunkra és az állatvilághoz való tartozásunkra emlékeztet bennünket, ezért undorodunk tőle. A mások felé irányuló undort vélt vagy valós testi jellemzők válták ki: az illető ronda, büdös, piszkos és betegséget terjeszt. Természetesen nem véletlen, hogy a mesék negatív szereplői is általában rondák, büdösek és piszkosak.
Azért használunk különböző kozmetikumokat, illatosító szereket, hogy mi magunk ne keltsünk undort a másik emberben. Így próbálunk a saját állatiasságunktól és testiségünktől menekülni. Ezt az undort azonban könnyű rávetíteni a társadalom más tagjaira. Ha van egy olyan csoport, amelyet még büdösebbnek, piszkosabbnak, undorítóbbnak gondolhatunk saját magunknál, akkor kényelmes módon felsőbbrendűnek tarthatjuk magunkat. A legtöbb társadalom ezzel a működésmóddal marginalizálja vagy alárendeli tagjainak egy részét. Természetesen a többség számára nem éri meg teljesen megszabadulni a kérdéses csoporttól, hiszen ők biztosítják a relatív felsőbbrendűség érzését.
Úgy gyakoroljuk a dominanciánkat felettük, és úgy kontrolláljuk a visszataszítónak tartott embercsoport viselkedését, hogy eközben elkerüljük az érintkezést velük — mintha így meg tudnánk előzni az állatiasság „fertőzését”. Nussbaum három példát hoz erre. Az első az indiai kasztrendben az érinthetetlenek szerepe: elsődleges feladatuk a takarítás és az állati tetemek kezelése. Ezért a tőlük való merev távolságtartás egyben a föld mocskától és a haláltól való távolmaradást jelenti. Egy másik példa: sok városnak „rondaságtörvényeik” voltak, amelyek megtiltották, hogy a látható fogyatékossággal vagy csúfsággal rendelkezők megjelenjenek az utcán. A harmadik példa szerint sok amerikai még a huszadik század ötvenes, hatvanas éveiben is úgy gondolta, hogy az afroamerikaiak veszélyes fertőző betegségeket terjesztenek. Ezért nem használhatják a fehér emberek mosdóját, és külön helyre kell ülniük a buszon vagy a könyvtárban. Sok amerikai még azt is elkerülte, hogy olyan üvegből igyon, amelyből egy afroamerikai ivott, még akkor is, ha azt az üveget alaposan megmosták.
IV. Remény és megoldási lehetőségek
Miután a csecsemő csak úgy tud túllépni a gyerekkori félelmein, ha a szülő megfelelő facilitáló környezetet biztosít a számára, Nussbaum felteszi a kérdést: a társadalomnak milyen facilitáló környezetet kell teremtenie, hogy együttérző, boldog és elégedett emberek éljenek benne?
Először is, félelem helyett remélnünk kell. Félreértés ne essék, Nussbaum reményen nem egy megvalósíthatatlan, rózsaszín utópia iránti passzív vágyakozást ért. Számára a remény tulajdonképpen nem érzelem, hanem elsajátítandó szokás. Sőt, Nussbaum szerint egyenesen kötelességünk a gyakorlati remény szellemében cselekedni. A félelemmel szembeállítva: amíg a félelem erőt fitogtat és védekezik, addig a remény felfedi a sérülékenységét. Amíg a félelem kontrollálni akarja a másik embert, addig a remény bízik a másik ember függetlenségében. Ahogy Martin Luther King is gyakorlati célokról (az emberek üljenek egymás mellé és beszélgessenek) és nem rendszerszintű utópiáról beszél (a rasszizmus szisztematikus megszüntetése), úgy Nussbaum is a megvalósítható gyakorlat talaján próbál maradni.
Másodszor, a társadalomnak meg kell teremtenie az érzelmi biztonság gazdasági és társadalmi előfeltételeit. Ezek a következők: az erőszak és káosz hiánya, elegendő élelmiszer és alapvető egészségügyi ellátás. Úgy gondolja, az emberek nem lesznek dühösek, irigyek, és nem töltei el őket a félelem, ha tisztelik őket, van mit enniük, tanulhatnak, betegség esetén orvoshoz mehetnek, és úgy érzik, van jövőjük.
Harmadszor, Nussbaum fontosnak tartja a kritikus gondolkodás tanítását (ebben a filozófiának fontos szerepet szán) és a különböző művészeti programok szervezését. Úgy véli, a művészet különösen alkalmas arra, hogy segítsen kifejezni és megérteni az alapvető félelmeinket. Emellett a művészeti tevékenység (legalábbis a hobbi szinten művelt változata) kevésbé versengő, inkább bátorító közegben zajlik, mint a gazdasági élet.
Negyedszer, jobban meg kellene ismernünk honfitársaink sokféleségét — annak érdekében, hogy ne tartsuk őket „másoknak”, ne féljünk a különbözőségtől, és ne használjunk stigmákat. Az egyik megoldást erre az integrált közoktatás nyújtja. A másik pedig egy fiatalok számára kötelező hároméves nemzeti szolgálat lenne, amelynek során a résztvevőknek különböző társadalmi csoportokból származó emberekkel kellene együtt dolgozniuk az eredeti lakóhelyüktől távol. Nussbaum is tisztában van vele, hogy a legtöbb javaslata jelenleg kivitelezhetetlen, de úgy véli, ha legalább kitesszük az asztalra az ötleteinket és beszélünk róla, valamivel előrébb jutottunk.
Nussbaum könyvében tehát összességében nincs túl sok újdonság. A szemléletes példákkal illusztrált, jól összerakott gondolatmenet azonban érdekes és hasznos lehet for dummies. Persze megérteni, hogy mi motiválja a félelemmel teli/dühös/irigy politikai ellenfeleinket, sokkal könnyebb, mint kitalálni, hogyan kell együtt élni velük — és Nussbaum javaslatai ez utóbbira nem kínálnak rövid távú, gyors megoldást. Ugyanakkor az érzelmeink működésének megértése önmagában is értékes tudás; hogy mire használjuk, az már más kérdés.