Seres László — avagy a magyar képzőművészet zöld fája

Tolnai Ottó Seres László kiállításához írt megnyitószövege — Dombos Fest, Dombos Wine Club, Kishegyes, 2018. július 7.

A sötétzöld fa halvány
sárgával sávozódik és megalvad.
                                Montale (Lator L. fordítása)

 

Nem emlékszem már pontosan, hogyan is, minden bizonnyal a MŰÚT, avagy a Miskolci Nemzeti Színház, netán mind a kettő által szervezett, Erdélyi Andrea, Perovics Zoltán segítségével a verseimből összeállított, a karfiolhoz és a nádszál motívumához kötődő kis performanszához, valamint Radics Viktóriával folytatott beszélgetésünknek köszönve kerültem 200X-ben, életemben először, félek tán utoljára is, Miskolcra. A fellépés befejeztével valaki azt jelezte, hogy a visszaindulás, illetve a közös ebéd előtt még majd látogatást teszünk az egyik helyi festő műtermében. Megörültem. Mert a műterem inkább az én világomnak, terrénumomnak mondható, mint az úgynevezett irodalmi tribün. Sokan voltunk. Ezek szerint valami nagyobb rendezvény része lehetett a mi, Andreával, Peróval és Viktóriával csinált műsorunk is; jó volt olykor Andrea fekete avagy Viktória szőke haját látni, ahogy meg-meglebben a műteremben tébláboló emberek között.

Bemutattak a festőnek; arra emlékszem közös ismerősként Duránci Bélát emlegettük, és hát főleg Kondor Béláról beszélgettünk, s hamar egyértelművé lett, festőnk jól ismerte volt Kondor Bélát, a festő közelében nőtt fel, édesapja ugyanis Kondor közeli barátja volt… Kondor Béla művészetét én is jól ismertem, de személyesen nem találkoztam vele, noha Weöres Sándor egyszer elküldött Bécsi utcai lakásába, kérjek rajzokat ,,a Samutól” a Symposion részére, és Jutkával tényleg még aznap felkapaszkodtunk a Bécsi utcai ház lépcsőjén, becsöngettünk, emlékszem a lakás, a műterem kihangzó akusztikájára, a barna ajtó kajütablakára, de Kondort sajnos nem találtuk otthon…

Aztán, a Kondorról való beszélgetés után, elsodródtam a festő mellől, hagytam magam elveszelődni, jó volt inkognitóban egy számomra teljesen ismeretlen festő műtermében tapogatózni, leledzeni.

 

Először is pontosan emlékszem, mint egy ütést éreztem meg már az első képek előtt, hogy ez az úgynevezett miskolci festő, akihez engem elvezettek, jelentősebb, mint gondoltam. Kissé zavarba is jöttem, nem értettem, mi történt, senki sem mondta nekem, hogy egy jelentős (nagy) festőhöz megyünk… Mintha csak valami optikai csalódás áldozta lettem volna. Bármely kép elé kerültem is, jobbnak, több klasszissal jobbnak minősült, mint vártam, mint feltételeztem volna. Arra gondoltam, mivel sok volt a színházi ember, játszanak velem, játsszák ezt az Optikai csalódás című darabot, lesik, kajánul avagy kedvesen mosolyogva, gondoltam, ebben biztosan a kitűnő miskolci folyóirat, a MŰÚT szerkesztőjének, Jeneinek a keze is benne van, lesik hogyan szeletelnek fel a pengeéles képek, hogyan őrölnek be a képek szabályosan recézett malomkövei… Majd mikor már egy egész életmű kezdett felsejleni, arra gondoltam, hogy a magyar képzőművészetet illetően ez az optikai csalódás majdhogynem szükségszerű… Nem emlékszem pontosan, mire is gondoltam még, valami olyasmire tán, hogy a magyar képzőművészetnek van egy titokban tartott, egy titkosított jelentős művésze, pontosabban a sok titokban tartott, titkosított jelentős képzőművész között egy még inkább titokban tartott, még inkább titkosított jelentős (nagy) művésze, akit, ha olykor rés nyílt körüle, ismét meglestem, néztem kos fejét, néztem kezét, cipőjét, akit Miskolcon, de mint a festő és barátaim szavaiból kivettem, olykor meg éppen Amerikában és Indiában rejtegetnek, ha nem rejtegetnek, ő rejtegeti magát, mert miért is nem lehetne egy ilyen eset is.

Házigazdámmal minden bizonnyal éppen ez történt. Valamiért nem tudták befogni. Nem tudták meglátni jelentőségét (nagyságát), vagy ha netán meg is sejtették, meg is látták, nem tudták a magyar képzőművészet összképébe illeszteni. Illetve mintha ott már nem lett volna hely…

 

A véletlennek köszönve éppen akkor tartózkodtam Párizsban, amikor a nagy Hantai Simon-tárlatot rendezték volt a Pompidou Központban; szinte naponta visszasétálhattam óriásképei közé, üldögélhettem ott, figyelhettem az embereket a hatalmas termek sorában (igaz, magyar látogatókkal nem volt szerencsém találkozni, pedig készültem meglesni, kihallgatni őket). Majd szintén a csodának köszönve úgyszintén éppen fenn jártam Pesten a Ludwig Múzeum Hantai-tárlatának megnyitásakor is — és noha igazán szép volt Keserű Katalin megnyitószövege (örültem a megnyitószöveg korai Illyés Ika-idézetének, találkoztam is ott Ikával, Kodolányi Gyuszival, meg hát Juhász Ferenccel is), de nem, sehogyan sem értettem, hol veszelődött el Párizs és Pest között korunk, Deleuze szerint tán legnagyobb festője. Igen, közben beindult az a bizonyos Optikai csalódás avagy a szükségszerű látási tévedés című játék. Azt kellett tapasztalnom, igazán már őt sem tudja befogadni a magyar képzőművészet, akkora helyet nem tartalékolhattak számára, mert akkora hely, hol korunk egyik legnagyobb festőjét installálhatták volna, egyszerűen nem volt már. Nagysága inkább csak Makláry és Berecz Ágnes tomuszaiból és hát a lefordított francia szövegekből, könyvekből, folyóiratszámokból (Cixous, Derrida, Didi-Huberman) sejthető meg…

 

Igen, Seressel is valami hasonló történt. Igaz, volt egy nagy szünet a munkásságában, de hát Valery munkásságában is volt egy 2o éves szünet… Meg hát Amerikába disszidált, de hát mindenki oda vágyott, arra, benne éljen azokban az ún. 6o-as években, Seres ott volt, benne az új festészet forrásfejében élt, majd Indiába ment, ahol áttapogatta az indiai festészetet, zseniális restaurátori munkásságával hozzálátott megmentéséhez, majd a jóga egyik vezető guruja által misztikus mód beavattatik, egy kék stólát kap tőle. Egy kék stólát; tán meg kellett volna kérnünk Seres Lászlót, azzal a kék stólával a nyakában jöjjön el Kishegyesre, a DOMBOS FESZT-i megnyitónkra… 

Ha jól emlékszem, akkor Miskolcon, megígértem neki, majd visszajövök hozzá, újra meglátogatom. Mert hát éreztem, tán jeleztem ilyesmit neki is, valami problémát érzékelek, amit fontos lenne jobban körüljárni, meg hát úgy egyáltalán kedvem is lett volna közelebb hajolni művészetéhez, közelebb, még közelebb… De aztán többé nem sikerült Miskolcra jutnom; emlékszem, mindig irigykedve figyeltem Miskolcon szereplő írótársaimat, istenem, gondoltam, ők mind ellátogathatnak Seres László műtermébe!

Így Seres László aztán újra teljesen kiesett a látókörömből. Már-már el is felejtettem, amikor Aaron Blumm felhívott, azt mondta, Miskolcon járt, és a miskolci festő, Seres László küldött nekem egy katalógust, valamint azt szeretné, ha én nyitnám meg kishegyesi tárlatát. És a katalógus eljutott hozzám.

Ültem határon-határzáron túli–inneni, palicsi Homokváramban, ölemben a Seres-katalógussal.

Előbb azon gondolkodtam, hol, melyik teremben is szándékoznak Kishegyesen, illetve hát a DOMBOS FEST-en Seres képeit kiállítani, van-e tér őt ott prezentálni… Tán a Telecskai dombok végnyúlványainak magas löszfalain, gondoltam. De hát ez nem a te dolgod, te megnyitószövegeden gondolkodj. Ültem tehát, ide-oda lapozgatva a kitűnő katalógusban.

És az a bizonyos optikai csalódás — a magyar képzőművészet szükségszerű látási tévedése a katalógus lapozgatása közben is megismétlődött… Valahogy kezdett összeállni fejemben a kép: ez az a festő, jegyezd már meg végre, ez az a jelentős (nagy) magyar festő, Seres László, akinek hibátlan anyanyelve a Pollockkal kezdetét vevő amerikai lírai absztrakció, akire a lírai absztrakció nem egy-egy képviselőjének az eljárása hatott, ahogyan az általában lenni szokott, hanem mint egységes festészeti irány, nyelv, egy új festészeti irány etosza…

Szinte naponta ölembe vettem, átlapoztam katalógusát. Újra és újra leellenőrizhettem, minden egyes kép sűrű, forrpontra futtatott anyagát–színeit–jeleit, maximális sűrűségű szerkezetét. És ismét meggyőződhettem, mint részben már műtermében is, hogy egyszer sem érezni bizonytalanságot, egyszer sem az intenzitás ingadozását, kihagyását, egyszer sem érezni hibát. Boldog voltam, hogy nem felejtett el, hogy elküldte, hogy utánam küldte katalógusát, noha már felhagytam kiállításmegnyitó tüsténkedésemmel, mégis boldog, hogy hosszú idő után egy festő, és hogy az a festő éppen Seres László, ismét megkért, nyissam meg tárlatát…

És akkor azt vettem észre, egy-egy pillantást vetve néhány zölddel érintett fontos képre[i], egy zöld folyosó sejlik (helyszínelés közben filmes fiamnak Ukrajnában, nem messze Csernobiltól, mutattak egy zöld fák képezte folyosót, le is filmezték, be is került egyik filmjébe), azt a folyosót szemlélve jutott eszembe, tán még a teljesen kontaminált — sok esetben éppen festékgyárak által kontaminált, lehetséges, az új festékgyárak is, ahogyan Bartók mondta, afféle atomizék — terepen keresztül is vezetnek ilyen zöld menekülési útvonalak, alagutak, folyosók, igen, közben azt vettem észre, ölemben a katalógussal, majd minden alkalommal újra és újra visszalapozok, visszalopózom azon a zöld folyosón, alagúton Seres László egyik kis képhez. És valami még alig tapasztalt boldogság jár át. Amiről, e boldogság mibenlétéről, műkritikusként tán szólni se tudnék, igaz, kezdetben magamnak sem tudtam megmagyarázni, miről is van szó. Igen, mert csak egyszer, a Kiscelli Múzeumban, Nagy Balogh kis kályhás képe, a Műteremsarok előtt éreztem ilyen boldognak magam. Véletlen kerültem elébe, kint tél volt, s én meghúzódtam Nagy Balogh műteremsarkában, a kis suszterkályha előtt. Szemérmes munkával teli hétköznapjainak színtere, írja monográfusa, Németh Lajos, kit Kondor kapcsán szintén emlegettünk volt akkor miskolci műterem-látogatásom alkalmával. Sajátos, önmagába zárt, szegénységében is laboratóriumszerűen tiszta… A kis suszterkályhában nem égett a tűz, de a kép sütős, a műteremsarokban meleg volt…

 

A kis Seres László-kép alatt, melynél a katalógust lapozgatva végül is minden alkalommal megállapodtam, azt írta:
SZECESSZIÓ 2o1o, VEGYES TECHNIKA, FA, 35×49 CM,
ami azonnal többszörösen is félrevezetett, illetve elbizonytalanított… Csak most, hogy egy új festészetet — magát az új festészetet akartam kihangsúlyozni, s a kép francia címét mondottam, mert úgy is írja alatta:
ART NOVUO,
éreztem, az ütés erősségén pontosan megéreztem, ismét egy nagyon jelentős képet látok, még pedig bizony valahol ott a magyar festészet centrumában… Tényleg nem értettem, mi történt. Miről is van szó.

Igen, azok az említett zöld képek szintén igen jelentős képek voltak, de az ART NOVUO, mert a SZECESSZIÓ-t így fordította, amit én már egyértelműen mint ÚJ MŰVÉSZET-et kezdtem emlegetni magamban (gondoltam, majd megkérem Seres Lászlót, adjon új címet festményének, nevezze ezután egyszerűen csak így: ÚJ MŰVÉSZET) egyik napról a másikra, számomra, kis privát, határon túli világomban, a magyar festészet egyik centrális alkotásává lett, amelyet máris ott láttam a kedves (legfontosabb) képeim között, mint amilyen például a Szirakúzai bolond, avagy Nagy Balogh említett Műteremsarka, Kondor Fehérváron mostanában ismét látott nagy vászna, vagy például Nádler szintén a Kiscelli Múzeumban kiállított ciklusa, a Hét utolsó szó 6. darabja, az a kereszt vörös csíkjával kettőbe metszett, nekem a Pilinszky által emlegetett Isten szemérmét megjelenítő, visszavont, a többi halvány négyzethez viszonyítva mégis alig elviselhetően erős lila-rózsaszín négyzet, s ha már másodszor is említem a Kiscelli Múzeumot, meg kell említenem Jovánovics gipszhasábját is, amely úgy csúszik be abba a szakrális térbe, ahogy Bukta kis szánkója becsúszik, ahogyan Bukta csutkafala felmagasodik — Krasznahorkai könyörtelen sodrású szövege által kísérve…

 

Mondom, mivel e felismerés friss, nekem per pillanat valóban ez a kis kép a magyar képzőművészet egyik legaktuálisabb alkotása. Ez a magyar képzőművészet goethei zöld fája, illetve ahogy nevezetes, E. A. Poe vonalán akár mallarme-inek is nevezhető, A harangtorony indítómondatában Melville mondja: Mert attól, ami a csonkjának látszik, pontosan nyugatra nyúlik, zuzmó borította rom rezzenetlen lándzsahegye, duzzadt ér a lapályon. A fa csúcsáról, amit megültek a madarak ezüsttorkok zengték az időt. Kőfenyő volt… (Göncz Árpád fordítása) És a dolgot csak fokozza, hogy esetünkben tényleg nem is biztos, hogy fenyő, a fenyő törzséről, részletéről, vízszintesen lefűrészelt csonkjáról (fatolvajok fűrészelik így le az élő fákat, akárha lábadat fűrészelnék, hiába üvöltesz, illetve hát Segantini képén húz szánkóján egy ilyen csonkot az asszony, miféle enigmatikus csonkolás!) van szó, igen, egyáltalán nem is biztos hogy fenyő, amelyen, te egy pillanatban úgy láttad, a csonk még erős klorofillpumpája, a gyantás kristálylapokban rétegződő, folyondárokkal varrt szürke barázdákban zöld szemölcsöket, akárha a magyal, a borostyán élő opál- avagy vörös gyöngyeit nyomja ki… Mondom, nem biztos, de muszáj így is elmondanom, igen, a gyengébbek kedvéért, akik között a leggyengébb éppen én vagyok, lehet, csak egy a különös  zöldes, növényinek tűnő, de hát a szecesszió éppen hogy növényi fogantatású, a függőlegesen alácsorgó szürke-okker festékbarázdák igényelték, a zöld–piros ellenpontozást… 

 

Tudtam, egy kép került látókörömbe, amely körül majd még évekig körözhetek. És azt is sejtettem, ez Seres László esetében egy fontos momentum, ugyanis állandóan újat, új szenzációkat produkáló eljárása nem ad időt, hogy ilyen folyosókat képezzünk képeiből, nem ad időt, hogy egy-egy képnél elidőzzünk…

Először is, mint ilyen esetekben általában, biológus barátom véleményét kértem ki. Ő azt kérdezte, milyen fenyő az, hol él, Finnországban vagy az Adrián? Majd azt, van-e a törzsén zuzmó? Van-e szaga a csöppnek? A piros az nem gyantás? A pontok laposak vagy csöppek?  Amikor azt kellett mondanom neki, egy festett fenyőről van szó, amelyet én az első fordulóban valóságosként szeretnék kezelni, biológus barátom, lévén ő is otthonos a képzőművészet területén, nem visszakozott, belement a játékba, megválaszolta kérdésemet, mégpedig a következőképpen: A piros foltok, mondta, azok a felszínre nyíló gyantajáratokból kiömlő vegyületek beszáradásának maradványai, azaz gyantacsöppek, a zöldek azonban nem zuzmók, mint előzetesen gondoltam, hanem a nedvesebb kéregfoltokba beletelepedett zöld moszatoknak a szövétnekei. Azaz e moszatok nem a fa termékei, hanem a rátelepedett élőlények. Ez arra utal, hogy a fa erősen párás vagy csapadékos helyen élhetett, a klorofilltól való zöldség mutatja, hogy fotoszintetizálnak és élénken tevékenykednek, nem beszáradtak, akkor szürkék lennének, nagyon szép példája a szimbiózisnak.

Akkor Seres László e képének képével kezemben már valóban sorsszerűnek éreztem, hogy az a festő, akihez egyszer régen, többedmagammal véletlen elvittek, aki valamiért megjegyezett engem, aki hosszú idő elteltével utánam küldte új, teljesnek mondható katalógusát — melyben szépen elrejtett egy kis képet, istenem, lehetséges, elrejtette az ÚJ MŰVÉSZETET magát — elküldte nekem, és megkért, egy kis bácskai, vajdasági, egy kis volt-jugoszláviai (ezt azért említem, azért tartom nagyon fontosnak megemlíteni, mert Seres László Amerika felé tartva mintha Jugoszlávián is átszökött volna, ám elfogták, börtönbe zárták, ezt, több mint valószínű, csak én színeztem így ki, majd még részletesen le kell írnom, hol, hogyan is játszódott le az eset, arról is ki kell majd faggatnom, hogyan történt ez a mostani ideutazása, mostani határátlépése satöbbi) városka csodálatos löszfalakkal körbekerített fesztiválján, melynek falait Tanaka, a butoh nagy mestere, Félix hegedűje által ösztökélve, ám ugyanakkor támogatva is, körbetáncolt volt, nyissam meg tárlatát.

 

Nem biztos, hogy fenyő, mondottam, de úgy látszik az agyunk így dolgozik, szemünk ilyen vonatkozásban is szükségszerű látási tévedéseknek van kitéve. Első pillanatban fenyőnek látjuk, az alig elviselhetően szóló kabócák hangszerének… Igaz, ez a költészetben is így van, Rene Char mondja: Nem kezdhetünk el verset önmagunkra vagy a világra vonatkozó csipetnyi hiba nélkül, az első szavakban lévő naivitási vakfolt nélkül. Ki hinné, éppen ezek a csipetnyi-csöppnyi hibák, ezek a vakfoltok a fogódzóink. A kép aláírásában véletlen felbukkanó FA szócska nélkül nem láttam volna meg a magyar festészet egyik legfontosabb alkotását, jóllehet biztosan csak azt jelölte, hogy a képet fára, valami kis falapra festette, nem azt, hogy fenyőfa… De az alácsorgó szürke-okker barázdákban mutatkozó zöldet és a vöröset azért szükséges emlegetnem, mert egyértelműen élő, növényi eredetű zöldről és vörösről van szó, egy pillanatra megszeppenünk, mi lesz ha egyszer csak kacsok, ágak nyúlnak ki felénk a képből, hiszen ez, mint jeleztem, a szecesszió vonalán nagyon is elképzelhető… Lám, most megérthetjük, miért volt Seres Lászlónak éppen erre a címre: SZECESSZIÓ szüksége… Mert szerves, növényi oldalról vélte érkezőnek az újat, az életeset, s nem az atomizék-nek nevezett festékgyárak felől…

Különös, de én nem tudok még egy másik ennyire élő képéről a magyar képzőművészetnek… Ki kellett lépnie Seres Lászlónak (persze azt is mondhatnánk, egész életműve egy ilyen kilépés, de mi, mondtuk, most kifejezetten erre a képére szeretnénk koncentrálni), egyet hátra kellett lépnie, hátra a szecesszióhoz, hogy kettőt tudjon előre lépni: az ÚJ MŰVÉSZET-hez, az új, élő festészethez…

Említett Segantini-esszémben a halott istent próbáltam egy szánon húzott facsonkban felmutatni, lám, most meg egy másik, vagy talán nem is másik csonkban: az új, az élő festészetet, művészetet próbálom szerényen-szerénytelenül felmutatni…

 

Esterházy írja Esti-könyvében, és én most Seres László előtt idézem őt, jóllehet már Hantai Simon párizsi tárlatáról beszélve is idéztem ezeket az alapvető szavakat), de hát Pétert mindig jó, mindig ünnep idézni: Ez akkor történt, amikor a kölni dómban vagy előtte letérdelt volt, nem is térdelt, hanem térdre rogyott. Olyan jólesett elismernie valaminek a nagyságát.

Befejezésül elnézést szeretnék kérni Seres Lászlótól, nem akarnám megzavarni, kizökkenteni élete menetéből, nem szeretnék beavatkozni a magyar festészet belügyeibe, azzal, hogy a kiállításmegnyitó-műfaj kötelező elragadtatottságának köszönve: nagy képpé emeltem a kis formátumú SZECESSZIÓ-t, nagy festőnknek neveztem őt… Minden bizonnyal én is valóban ama Optikai csalódás avagy a szükségszerű látási tévedés áldozata lettem, de hát egy jelentéktelen határon túli szépíró megengedheti magának, eljátszhatja ezt az Optikai csalódás avagy a szükségszerű látási tévedés című játékot, megengedheti, e csalódás játsszon vele, jóllehet tudja, e játék különben életre-halálra menő…

Mindenesetre szeretném megkérni a MŰÚT szerkesztőjét, Jeneit, reprodukálják egy jó minőségű képeslap formájában Seres László kis festményét, jusson el a fiatalok asztalára, netán majd elkezdenek műterme felé tendálni, áramlani, emlékszem ugyanis, Bojan Bem Fehér kutya című képe is úgy lett népszerűvé, az ún. félimaginárius jugoszláv festészet egyik központi alkotásává, hogy a jó nevű dubrovniki galéria, a SEBASTIAN, melynek Belgrádban is volt kiállítóterme, képeslapot, plakátot nyomtatott a képről…

 

[i] Mint amilyen az 1972-ben festett Vázlat, valamint a katalógus 73. és 77. oldalán látható festmények, aztán a Ritmus, a Zöld kép és a 2oo9-es Jelek például.