Ha Petrónak lettek volna gyerekei, talán azt kérdezték volna tőle, miért ez lett a szakmája. A gyerekek szeretnek efféléket kérdezni. Idealizálják a munkát, amíg ők maguk is dolgozni kénytelenek. Én rendőr szeretnék lenni, mondják álmodozva, vagy balerina vagy orvosnő vagy űrhajós. Senki sem mondja, hogy: Én szemetes akarok lenni. Egyetlen tanítónő sem fordul a tanítás végén a diákjaihoz azzal, hogy: Tanuljatok szorgalmasan, gyerekek, hogy jó karácsonyfaárusok legyetek! Petro karácsonyfaárus és szemetes is volt már. Egyik munkát sem találta jónak. Fát árulni utolsó dolog, különösen ha a Kárpátokból csempészték. Szemetesnek lenni még rendben is lenne, kevésbé bűzlik, mint gondolják, viszont már az első munkanap után kérték Petro útlevelét. Amikor meghallotta a szót, olyan gyorsan futott el, ahogy csak bírt. Tizenhét éve nincs útlevele. Azt mondták, papírok nélkül könnyebben boldogul a rendőrséggel, hiszen akkor fennáll a lehetőség, hogy menekültnek adja ki magát. Különben a börtönbe dugnak, ha elkapnak, Petro, mondták, ebben az országban a börtönök velünk vannak tele, Petro, mondták.
Az útlevelét apró darabokra tépte, és egy szép, napsütötte vasárnap délután a Dunába hajította. Közben mosolyogva gondolt arra, hogy a Duna hullámaival hazaér majd belőle egy darab. Mielőtt az útlevél első oldalát biztonsági okokból lenyelte, Petro még beleköpött a vízbe, mintha a varázslás rituáléját a nyálával akarná megpecsételni. Aztán már csak a keresztneve maradt és az emlékezés. Keresztnévre a sok napon volt szüksége, amiket nem is számolt már, az emlékezésre pedig a sok éjszakán, amikor ébren maradt.
Petro felszívódott az idegenek között, senki sem kereste, még a rendőrség sem, senki nem akarta tudni, mi történt vele. A régi háromlépcsős villamost modernre cserélték, kétszer szörnyű áradás volt. Az évek gyorsan telnek, ha az ember nem nagyon értékeli a saját életét. Petro csinált ezt-azt, amíg egyszer alkalma adódott betérni a Békaparkba, amely az azonos nevű, kicsi kastélyhoz tartozott a város északi peremén. A kastély tulajdonosa soha nem kérte a papírjait, és hetente készpénzzel fizetett; néha többet, néha kevesebbet, attól függően, hogy milyen kedve volt. Néha azt mondta: Jó parkőr vagy, Petro, ennek Petro örült. Sovány volt és vézna, kitűnően állt neki a seprű.
Nyáron több volt a parklátogató, s ezzel több volt a munka is, télen már csak varjak lebegtek a széles sétányok fölött. Olyankor leült egy padra, és beszívta a szénfüstöt, ami a parkban terjengett, mert a kastély néhány termében még mindig szénnel fűtöttek. Petro nehezen bírta ezt a szagot. Ugyanígy szaglott télen az apró falu is, ahonnan származott. Fagy és szén. Néha dió is, néha lótrágya.
– Remek – sóhajtotta az öreg hölgy, aki a hideg ellenére szinte minden nap a parkban sétált. Petro öklével a mellére csapott és azt felelte:
– Egy sárkány rejtőzik mélyen bennem.
– Egy sárkány? – az öreg hölgy csodálkozva vonta fel szinte láthatatlan szemöldökét.
– Régóta nem mozdul – mondta Petro –, elhiteti velem, hogy végre halott. De egyszer történik valami, egy apróság, egy szag, mint ma, az orromba kúszik, és a sárkány máris felemeli tizenkét fejét, tombol a lélekben, és mindent kipusztít.
– Remek – ismételte az öreg hölgy, és folytatta útját. Egy pompás, soklakásos régi épületben lakott éppen a park bejáratával szemben. A ház, amelyben Petro született, pontosan az apró falu közepén, folyton ételszagot árasztott, pedig kisgyerekkorában Petro sohasem lakott jól. Fekete hangyák seregei másztak elő a sötétvörösre festett fapadló repedéseiből. Egyik-másikuk szárnyas. Különösen ügyetlenek voltak, nagyok és csúnyák, repülni nem tudtak. Petro apja petróleummal fújta be őket, és azt mondta, hogy olykor az emberek is ilyen felesleges szárnyat kapnak, de túlélni csak azok képesek, akiknek erős a lábuk és minél gyorsabban el tudnak szaladni. Így tett ő maga is, egy napon egyszerűen nem volt ott többé.
A belső láng kioltására Petro este két és fél euróért vett egy kétliteres fehérbort, és lassan átitta az egész éjszakát, miközben a szobatársai – öt robusztus bolekhivi férfi – a villámgyors vodkaélvezet után békésen aludtak. Mind az öten egy építési cégnél dolgoztak, és már napfelkelte előtt fitteknek kellett lenniük. Petróval szemben ők nem semmisítették meg az útlevelüket, mindegyiküknek több is volt belőle. Minden alkalommal, mielőtt egy Schengen-állam turistavízuma lejárt volna, az öt férfi kisbusszal visszautazott Bolekhivbe, és az ottani utazási irodában egy másik útlevélbe új vízumot csináltatott. Némelyiküknek Bolekhivben felesége volt és gyerekei, Petrónak nem volt családja. És habozott kiutazni, még ha az efféle kisbuszok sofőrjei meg is esküdtek rá, hogy a csomagtartóban az összes határon keresztül észrevétlenül át tudják őt kocsikáztatni.
Petro fekete, tavalyi lombot cipelt egy zsákban, amikor az öreg hölgy ismét mellészegődött:
– Látott ön itt, a Békaparkban valaha békát? – Március volt és jéghideg.
– Nem, soha, asszonyom – látta be Petro sajnálkozva, ami azonban nem szomorította el Grillnét.
– Tudja, miért? – A hangja összeesküvést sejtetett. Petro a frissen söpört földre ejtette a zsákot.
– Nos, miért?
– Mert mind ott laknak nálam a házban! Kedves állatok!
Grillné nagyon, nagyon öreg volt, kilencven felett járhatott. Ezért csodálkozott Petro, hogy szinte naponta és teljesen segítség nélkül képes volt megtenni az utat a parkig. Kerek arcán a fehér-kék bőr nem lógott, hanem feszesen burkolta az állat, homlokot és az arccsontokat, mintha az öreg hölgyet megakadályozni akarta volna abban, hogy eltűnjön a testéből. Grillné Petróra kacsintott, és lassan a kapu felé tipegett.
– Látogasson meg – kiáltotta még oda –, akkor megmutatom önnek a békáimat.
Azután nem jött többé.
Grillné akkor sem jött, amikor a parkban az első májvirágok és krókuszok kihajtottak a földből, a természet eme feltámadását korábban soha ki nem hagyta volna. Petro aggódva ment munka után a házhoz, ahol Grillné lakott. A bejárati ajtó előtt a sok csengő melletti névtábla között megtalálta a Grillnéét is. Túl lusta volt a háztulajdonos, hogy a hölgy halála után kicserélje a névtáblát? Petro megnyomta a csengőt, és hosszan várt. Egy török nő jött ki a házból, és bizalmatlanul végigmérte. Kockás bevásárlótáskát tolt maga előtt.
– Kihez szeretne menni? – kérdezte a nő.
– Grill – nyögte ki Petro, és gyorsan megbánta, hogy idejött. – Grillné. Mi… ő… én…
– Az otthonápolóktól jött? – a szomszéd nő hátralépett, és beengedte Petrót a házba. – Mondja meg a főnökének, kérem, hogy ez így nem mehet tovább. Grillné teljesen őrült, és veszélyes az egész házra!
Petro gyorsan felszaladt a lépcsőn, és irigyen állapította meg, hogy a török nő sokkal jobban beszél németül, mint ő.
A harmadik emeleten megállt. Grillné már a küszöbön várta, és barátságosan mosolygott rá. Lesoványodva, meggörnyedve, foltos, fehér blúzban és egy túlságosan bő házinadrágban úgy nézett ki, mint egy zavart kísértet. Vékony ajkait lángoló vörösre rúzsozta.
– Gyere be – mondta vidáman.
– Hogy van, Grillné?
Petro belépett a lakásba, amely nagy volt és dohos, de tiszta, régimódi berendezésű, a padlón mintás szőnyegek terültek el. Az ernyőtartóban esernyők álltak, a nyelük, küllőik és a végük fából készült, éppolyan öregek lehettek, mint maga Grillné. Petro lehúzta a cipőjét.
– Elmulasztotta a májvirágok virágzását – mondta.
– Nem volt hozzá kedvem – felelte Grillné. – Azért hoztalak ide, mert mondani szeretnék neked valamit, különben nem zavarnálak, hiszen ezer éve nem találkoztunk, Hans.
Lassan végigment a hosszú folyosón, és hívta Petrót, hogy kövesse. Közben figyelmeztette:
– Vigyázat, a békákat nem széttaposni! Félénkek, de néha bekerülnek az ember lába alá.
Petro azt mormogta, óvatos lesz.
Grillné előrement a hálószobába, és leült az ágyra.
– Foglalj helyet – mondta. – Látod, a te feledet nem érintettem.
A dupla ágy másik fele a takaróval és a két párnával együtt gondosan letakarva egy lila színű csipketerítővel. A domb sírra hasonlított.
A vörösre festett ajkak világítottak a szürkületben. A nappali fény minden pillanattal egyre halványodott, és eltörölte Grillné korát, tompította demenciáját, a túlságosan bő, szürke házinadrágját, a paradicsomfoltos fehér blúzát. Időtlen nő volt már, aki Petro kezét simogatta, és alig hallhatóan a fülébe súgta:
– Talán megint újrakezdhetnénk, Hans?
Petro megdermedt. Ő maga is kimondta már egyszer ezt a mondatot, amire az egykori szomszéd lány, a szép Natalka – na jó, szép nem volt igazán – csak kuncogott, és megrázta buja melleit. Egy sovány, hallgatag fiú és egy gömbölyű, pajkos kislány, aki legszívesebben éjjel-nappal a fiúk előtt táncolt volna a falusi kultúrházban – nem illettek össze. Vagy mégis? Ma Natalka hagyta magát megcsókolni, ő maga vette le a melltartóját, holnap pedig elutasította Petrót, és azt mondta:
– Úristen, milyen unalmas vagy.
Ha szombatonként a kultúrházban táncolt, a fapadló dübörgése túlharsogta a zenét. Hétpróbázó lehetett volna, olyan ereje volt Natalkának. Mellette Petro biztonságban érezte magát, mellette ő maga senki sem volt.
– Hans?
Grillné a blúza ujjával megsúrolta az ajkát. A foltok tehát nem paradicsomtól származtak.
– Tudod mit? – mondta. – Nem megyek többé a parkba, ott túl kevés nekem a természet. Itthon van egy biotópom. – Széles kézmozdulatot tett. – Különösen a mohát és a zuzmót szeretem. Nézd, milyen szépen benövik a fotókat, a tükröt meg a falakat. Szitakötők zümmögnek, békák brekegnek, olyan megnyugtató.
Grillné összecsapta a tenyerét, Petro sietve felállt, és körülnézett a lakásban. Az öreg hölgy mindenhová követte. A hűtőszekrény több csomag vajat és néhány felbontott, már penészes joghurtot leszámítva üres volt. A fagyasztóban volt még vaj.
– Mit eszik, asszonyom?
Az öreg hölgy megvonta hegyes vállát.
– Vannak rokonai?
Grillné ekkor dühösen felkiáltott:
– Talán nem emlékszel az unokahúgomra? Abból a kedves kislányból kövér, gonosz boszorkány lett, mondom neked.
A folyosón egy cetli lógott telefonszámmal és utasítással: „Vészhelyzetben hívni! Susi” Petro átvizsgálta az összes fiókot, és talált egy elnyűtt, zöld pénztárcát ötven euróval. Kivette a pénzt, kicsit gondolkodott, majd visszatett egy tízeurós bankjegyet. Grillné figyelte a ténykedését, de nem szólt semmit. Amikor kicsivel később Petro leszaladt a lépcsőházban, az öreg hölgy a küszöbön állt és mosolygott.
Petro azon tűnődött, hogy vajon idős korában látott-e dolgokat az anyja is. Vajon a hangyák azóta is felmásznak-e a padló repedéseiből? Röviddel menekülése előtt a tizenhat éves jégtáncosnő, Oksana Bajul aranyérmet nyert a lillehammeri olimpián. Azonnal kivándorolt az USA-ba, és mindenki nagy hangon elítélte, de titokban mindannyian szívesen cseréltek volna vele. Eljutni külföldre rendkívüli ravaszságot jelentett és nagy szerencsét. Petrónak később lehetősége nyílt Szlovákiába utazni, eperszedésre. A fehér kisbusz koszos ablakából nézte a falusiakat, akik a földeken égették a megmaradt kukoricaszalma-kötegeket, mindegyik akkora, akár egy vigvam. Gigantikus füstoszlopok magaslottak az égbe, és a parasztok arca sötétvörös volt a hőségtől. Közvetlenül a határ mögött a sofőr tervei megváltoztak. Petro már sejtette, hogy márciusban senki nem szed epret, de az mindegy volt neki. Csak arra gondolt: „Még mindig unalmas vagyok, te kurva?”
Tizenhét évvel később Petro egyszer ismét hajnalig itta a bort, miközben társbérlői, az öt robusztus férfi békésen aludt. Egyiküknek hamarosan Bolekhivbe kellett mennie, mert a vízuma rövidesen lejár.
– Kolja – mondta neki Petro a reggelinél –, tegyél meg nekem egy szívességet, hiszen Bolekhiv nincs messze. El tudnál utazni a házhoz, amiben születtem? Senki nem él már benne, csak körülnéznél, esetleg mobillal készítenél néhány fotót.
Kolja megígérte.
– Hans? – Grillné hívogatóan mosolygott, keskeny ajkai vörösre festve. – Vigyázz a békákra.
Petro a konyhába ment, és feltöltötte a hűtőt tejjel, sajttal és kolbásszal. A kenyeret és a liter almalevet az asztalon hagyta. Aztán levest főzött sok céklával és káposztával. Anyja mindig ezt a levest főzte neki, ő nem szerette.
Grillné szorgosan evett és csevegett hozzá:
– Tudod, mit szeretnék tudni?
– Nem, mit, asszonyom?
Petro elmosta az edényt, a villákat és kanalakat elfeketítette az idő. Anyja az evőeszközt mindig szódával tisztította, a poharakat csalánnal, kerülte az erős kemikáliákat. Mit mondott volna, ha elmeséli neki, hogy itt a természetest már egyáltalán nem ismerik? Itt már azt sem tudták, hogy néz ki egy lótetű rágcsálta krumpli. A lyukas részeket Petro anyja mindig gyorsan kivágta egy éles késsel.
– Az érdekelne – folytatta Grillné elgondolkozva –, hogy a békák vajon tudnak-e a tengerben élni.
Petro kicsit gondolkodott és azt felelte, lehet, hogy a tenger túl nagy a békák számára.
– Igaz – mondta Grillné, és azon nyomban megfeledkezett mindenről. Egy hétre rá ugyanazt kérdezte Petrótól, és aztán még egyszer, amikor húsvét vasárnapján együtt keresték a húsvéti tojást. Habár Petro egyet sem rejtett el – ez a tradíció idegen volt számára, a falujában ehelyett sok kolbászt ettek és körtáncot jártak a templom körül –, szóval Petro egyetlen húsvéti tojást sem rejtett el, Grillné mégis talált egyet a nappaliban. Ki tudja, hány évet töltött a heverő alatt.
Grillné mezítláb járkált a lakásban, Petro hallotta, ahogy meggörbült lábujjai körme a padlót karcolta. Petro az öreg hölgy lábát forró vizes műanyag tálba tette, néhány csepp tusfürdőt adott hozzá és várt, amíg a körmök megpuhultak. Így csinálta az anyja is. Azt állította, a lábkörmei szokatlanul gyorsan nőnek.
– Be kell vallanom, Hans – mondta Grillné –, amikor egy másik nővel megcsaltál és elmentél, összetörtem. Soha nem bocsátottam meg neked. De egyet nem tudsz. Nekem is volt egy kalandom! – A szeme felragyogott a kárörömtől. – A munkatársammal, Tratschek úrral.
A fiatal, vonzó Grillné nézett le Petróra a falakon lévő fotókról. Ő soha nem csalta volna meg. Megmosta a blúzát, de a vörös foltok nem tűntek el. Egyik blúzt, ami különösen sok volt a folt, a hátizsákjába rejtette, a tenyere égett az anyag finomságától.
– Holnap veszek egy új blúzt, asszonyom – ígérte Petro.
Ebben a pillanatban csipogott a mobiltelefon.
– A házad előtt állok, Petro – írta Kolja –, és minden rendben van, kivéve hogy beomlott az egyik oldalfal. Most egy nagy lyuk van ott, mindent elloptak, még az ikont is. Nem tudod már eladni a házat.
Petro leült az esernyőtartó melletti tárolópadra, a hátizsákja a földre esett. A belső sárkány feltátotta tizenkét száját és teljes erővel fújtatott, pokoli lángot lövellt a torkából. A telefon ismét csipogott. Kolja írt:
– A szomszéd nő, Natalka, egyébként nagyon kedves, gondoskodott anyád temetéséről, nagyon dühös rád.
Petro halkan sírt, könnyek nélkül, nem akarta Grillnét megijeszteni. De az közelebb jött, és a felsőtestéhez nyomta Petro fejét. Repedezett kezével simogatta, szitakötők zümmögtek, békák brekegtek. Hirtelen kulcsot hallottak a zárban. A lakásajtó váratlanul kinyílt.
– De hát ez undorító!
Két nő lépett be – a török nő és egy ismeretlen két pórázon vezetett harcikutyával. Mindketten nekiestek Petrónak, a hátát ütötték. A kutyák ugattak. Petro nem védekezett. Látta, hogy a nőket egy rendőr követi.
– Ön kicsoda? – kérdezte szigorúan a rendőr, és igyekezett megnyugtatni a nőket.
– Ez egy perverz! – kiáltotta a fiatalabbik. – A nénit… Ó, istenem, ezt nem lehet kibírni. A néni nyolcvanhét éves!
Kirázta Petro hátizsákját, és felfedezte a foltos blúzt. – Nézze csak, mit rejtett a táskájába! Egy perverz!
Petro behunyta a szemét, tudta, mi következik. A rendőr az útlevelét kéri, és Petro azt feleli, megette. Ő csak egy árnyék egy rossz helyen, széllökés, amely csokiszeletek csomagolópapírját keringeti a Békaparkban. Annak, aki senki, haza kell végre jutnia, biztos úr.
Grillné a nyitott ablakhoz sietett.
– Közeledik a tenger – súgta riadtan –, mindjárt itt van, be kellene csuknom minden ablakot, különben meghalnak a békáim. A békák nem élnek meg tengerben.
– Itt van az igazolványa? – kérdezte a rendőr.
– Asszonyom – mondta Petro –, kérem, hagyja nyitva az ablakokat.
Benkő Gitta fordítása