Karmacoma

Konganak a harangok, vörös ruhás alakok suhannak el ágseprűkkel a kezükben, ébred a kolostor. Az udvar közepén egy kislány guggol, a szájából majdnem kiesik a nyalóka egy hirtelen vigyortól.  Didereg a hajnal. Lavórok fölött kopaszra borotvált, nevető kislányfejek csillognak a szappanos vízben, a mozdulataik kicsit kapkodók, ott kellene már lenniük a reggeli recitáláson. Ilyenkor képtelen vagyok megkülönböztetni őket egymástól.

Nem tudom, mikor érkeztem. A felmondásom és az utolsó tanári értekezlet pirosbetűs ünnep lett az évben, de a mai dátumot még hozzávetőleg sem tudom. A döntés után a készülődés lázas hetei jöttek, a barátaim előtt addig mantráztam az indokaimat, míg el nem felejtettem az összes egyéb változatot. Hogy inkább ott tanítanék, ahol értelme is van, hogy szegénynek lenni máshol is lehet. Hogy nem akarok gyereket, de otthon gyenge lennék nem beadni a derekam, szakítani viszont nincs erőm, azt már csak magamnak mondtam. Hogy a buddhizmussal kacérkodom, azt még magamnak is csak szégyellősen.

Aztán tényleg eljöttem. A jetlagből oxigénhiány lett, azóta pedig a kolostori monotóniától már csak arra emlékszem, amit minden nap viszontlátok. Zöldségaprítás az ebédhez, adományt hozó falusiak, temetni vagy házasítani induló szerzetesek. A gerincemen őrjítő lassúsággal, mint az alpinisták araszolnak felfelé a poloskák. Délutánonként szerzeteslányok nevető csapatai az iskolabuszban, lesütött szemhéjuk alatt ott villognak a titokban megnézett szappanoperák képkockái, ziháló férfiak mellek közé súgott vallomásaival. Éjszakánként megnyugszom, pedig nem tudok aludni. Mégis, akkor nem látszanak a hegyek, nem zúgnak a generátorok és a saját kezem sem látszik olyan fehérnek végre. Nappal zsong a kolostor, a magashegyi légszomj nem enyhül. Folyton rám lóg az ég, mint egy kivédhetetlen, arcra szorított nejlonzacskó.

Gyakran valami viszketegség kényszerít, hogy azt hazudjam, dolgom van. Bejelentem, hogy a városba kell mennem, pedig senki nem kérdez. Mikor reggelente iskolába mennek, úgyis kiürül a kolostor, csak az öreg szerzetesnők ülnek a konyhába húzódva. Eliszkolok. Hagyom magam eltévedni, a sebtében épülő házak között megdugnának a vendégmunkások, ha hagynám, nevetve nyúlnak a mellem felé, de közben egymásra néznek inkább, mint a szemembe. Jól esik a vulgaritásuk a kolostor után és szerencsére egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki vagyok. Emelem a tétet, egyetlen nőként whiskyt rendelek és rágyújtok az illegális kocsma-boltban. A reakciókon látom, hogy ezzel mindenkire kiterjedő szexuális ajánlatot tettem. Inkább gyorsan menekülőre fogom.

Még üres szinte a kolostor, amikor visszaérek, a homlokomat a hideg vályogfalra tapasztva győzködöm magam arról, hogy nem is olyan nagyok a hegyek. A tarkómon ujjakat érzek hirtelen, valami tétova simítást a hajamon. A gyomromban dobban a szívem. Aztán megnyugszom, csak a furcsa lány az, aki napok óta követ. Én is figyelem, nem is lehet nem kiszúrni a többiek között. Ha a szemébe néznél, mindig arrébb néz és a beszéde akadozó, mintha lélegzet helyett szavakkal zihálna. Kutyaként követi a többieket, akik legfeljebb unottan nyugtázzák a jelenlétét. A korát nem lehet megbecsülni, a kopasz fejek és a vörös ruha a gyerekség, felnőttség és öregség állomásaiba egyszerűsíti az embereket itt. Egymást tördelő kezei időnként összerándulnak és sosem tudom eldönteni, hogy a zavart mosoly az arcán butaság-e, vagy annyira erős hála, ami kiszorítja a gondolatokat. A többiek Dolmának szólítják. Most szabadkozva rám néz, a keze ottmarad a kinyúló mozdulatban, aztán elfut, mielőtt megszólalhatnék.

Mennem kell, órát tartok, de nyelvtan helyett inkább kérdezek. Az egyik kislány azért vette fel a cölibátust, mert nem akart férjhez menni, az apja és a bátyja is alkoholista, büdösek is, rosszabb napokon belérúgnak. Sokszor hallom aztán, hogy mind ilyen. Egy másik lány azt mondja, egyszerűen a piros ruhák tetszettek neki, szépek ahogyan lobognak a szélben. Viccelek, hogy nekem vörös a hajam, így aztán nem kellett szerzetesnek szegődjek, van, ami lobogjon így is. A kolostorban amúgy télen is mindig van mit enni, ezt is többen hangúlyozzák mosolyogva. Dolma nem kérdez, sosem kérdez, a tekintete dong a mozdulataimon, lassan a tehetetlenségig feszélyez. A többiek eltúlzott mosolyokkal próbálják arrébb terelni a figyelmemet, versengve kérdeznek, de csupa olyasmit, amire nincs mód válaszolni. Ország, város, kiút… A te országodban vannak buddhisták?

Reggel arra ébredek, hogy a szoba ajtaját ütemesen veri valami és erősebben, mint egy kopogtatás. Kinézek, Dolma papucsos sarka az, az ajtó fáját rúgja, béka, akibe áramot vezettek, a szája sarkából hab folyik, a füzetei szamárfülesen hevernek a földön. A hangja most is egy szűkölő kutyáé, valami gyomormélyi panasz, kétségbeesetten néz és mondana valamit, de a habzó szájzár miatt nincs hely a szavaknak. Csak a szeme jár körbe-körbe, riadtan. Hogy érti-e, amit lát, azt lehetetlen megmondani. Lehajolok, hogy megfordítsam, nehogy a torkában felgyűlő nyáltól fuldokolni kezdjen, de az éppen felém ránduló keze a karomra fonódik és úgy tart marokra szorítva, hogy mozdulni sem tudok. Így találnak ránk pár hosszú perc múlva a kisiskolás szerzeteslányok, arcukon rettenet és talán a düh valami nyoma.

Orvost kell hívni, valaki telefonáljon, valakinek muszáj tudnia, van-e gyógyszere, akkor is, ha tőlem az egyetlen kórházban múltkor azt kérdezték, van-e saját tűm az injekcióhoz, vagy mehet a közös, de akkor is, valamit tenni kell, beszélek a levegőbe, a szavaim kuszák. Kifejtik az alkaromat a szorításból, belé lassan visszatér a neurológiailag normálisnak mondott élet, csak még egy darabig eltart, mire ráélesített a valóságra a tudata, míg a habot letörli a szájáról és megérti, hogy a többiek hova rángatják.

Engem visszatolnak a szobámba, az ajtót rám zárják, már így is túl sokat láttam. Ostobán nézek magam elé, sehová nem tudom kiengedni a bent ragadt szavakat, farkasszemet nézek a polcon az exem fényképével, aki nem is az exem igazából. Ki most biztosan nem mehetek, játszani a szabályok szerint kell és én most egy körből kimaradok. Jobb híján várom, hogy iskolába induljanak.

Kiszököm az első adandó alkalommal, émelyít a városban a mindenhonnan kihallatszó recitálás, a részvétlenség tagolatlan zsolozsmája, a forgó imamalom, ami jogos büntetésként ünnepli a nyomort meg az értelmetlenséget. A muszlim negyed felé indulok, ahol mindig erőszakosak az árusok, de legalább az újjászületésben nem hisz senki. Végül nem jutok odáig, egy kihalt főút padkáján maradok, nézem a völgyben a folyó zöld szalagját a hegysivatag szürkéje előtt. Az aznap délutáni órán kérdezek, de nem érdekelnek a válaszaik, Dolma sehol. Zavarban vannak, ott van köztünk a reggeli rángatózás, valami gombóc a torokban. Nyelni kellene-e vagy hányni, még mindig nem tudom.

Végül nagy nehezen elkezdik. Ő mindig ilyen, nem szabad közel menni hozzá, ha ez van, ott kell hagyni és megvárni, ameddig elmúlik, hiszen mindig elmúlik, aztán felkel, letörli, mosolyog megint, kivert kutya, tulajdonképpen neki is jobb, ha félrenézünk. Magamat is idegesítem az erősködésemmel, hogy ehhez gyógyszer kell és elmúlik. Vagy legalábbis kijelölhető kerete lesz. Vagy legalábbis nekünk lesz nyugalmunk abban a tudatban, hogy a kötelezettségek körein rituálisan végighaladtunk, hogy azt tettük, amit tennünk kellett. Mosolyognak, nem győzködnek, hagyják, hogy kifulladjon a lendületem.

Éjszaka a kolostor tetejére kiülve számolom a ki- és belégzéseket, a cigaretta narancssárga felvillanásait. Szemeket érzek magamon, de nincs erőm tudni akarni, hogy ki az. Alattam egy szamár kukázik a kolostorkapu előtt, jó fényképtéma lenne, mint itt minden. Aztán hátra sem kell néznem, tudom, hogy ő az, ugyanazok az ujjak simítanak végig a hajamon. Szép, zihálja maga elé, hátulról valamit a kezembe csúsztat, aztán csak a papucsa csattogását hallom, ahogy elfut. Nem fordultam volna meg, igazán maradhatott volna. Lenézek, a kezemben egy nyalóka, a másikban közben kialudt a cigaretta. Kifújom a kevés füstöt, ami még bent maradt, próbálom elkapni a szamár tekintetét.