A gyógymód ismeretlen

Tóth Kinga új könyve, a Holdvilágképűek az autoimmun betegségek témáját járja körül. A kötetben szereplő grafikák a test legapróbb építőelemeinek működését és mutációit teszik láthatóvá: megmutatják, hogy a szervek és a — nem feltétlenül emberi — sejtek milyen formákat ölthetnek, a képek a mikroszkóp (és a röntgengép) nézőpontját nyitják ki.

Tóth Kinga új könyve, a Holdvilágképűek az autoimmun betegségek témáját járja körül. A kötetben szereplő grafikák a test legapróbb építőelemeinek működését és mutációit teszik láthatóvá: megmutatják, hogy a szervek és a — nem feltétlenül emberi — sejtek milyen formákat ölthetnek, a képek a mikroszkóp (és a röntgengép) nézőpontját nyitják ki. A kép és szöveg közötti kapcsolat többirányú, a két réteg végül egymásba csúszik. A kisprózák mellé kerülő képek nem illusztrációként, hanem önálló, nyitott jelrendszerként lépnek működésbe. A képek fölé általában külön szövegek kerülnek, melyek szintén több irányban kapcsolódhatnak a kisprózákhoz. A könyv végén álló, a prózáktól hangsúlyosan különválasztott Appendix többféle kódot csúsztat egymásba: a korábbi grafikákat és szövegeket a szerző röntgenképekkel montázsolta egybe. Ezek a röntgenvariációk minden eddiginél erősebben hozzák játékba a szöveg és a test közötti átjárhatóságot, miközben a különböző vizuális és nyelvi kódok összjátékát, interferenciáját is működtetik. A rövidprózák legfontosabb kérdése a betegség identitáskonstruáló ereje: mi történik, ha a diagnózis elveszíti stabilitását, már nem szolgál biztos alapként? Képes lehet-e valaki a saját erejéből újraalkotni az identitását, ha már az orvostudomány is tehetetlen? Az önazonosság újraépítéséhez a betegség nyelvét is meg kell alkotni — ez a nyelvteremtés pedig a betegség szó eltörléséig, felülírásáig is elvezet. A Holdvilágképűek erre a feladatra vállalkozik: hogy nyelvet, nevet és identitást találjon e különleges állapot megragadásához.

Az autoimmun megbetegedések a szervezetnek olyan rendellenes működését jelentik, melynek következtében az immunrendszer a szervezet saját sejtjeit ismeri fel kórokozóként.  A szervezet védőmechanizmusai tévesen lépnek működésbe, mert a test idegenként ismeri fel saját sejtjeit. Innen közelítve válik érthetővé, hogy miért pont a sejt vált a kötetbeli grafikák főmotívumává. A szerző többször is beszélt róla (például a Tiszatáj Online-nak adott interjúban[1]), hogy a kötetbeli képekhez növényi és emberi sejtek mintáit is felhasználta. Ez az alkotástechnika egyszerre mozgatja az azonosság és a testidegenség képzeteit. A növényi és emberi sejtek közti különbség biológiai műveltség nélkül éppúgy nem észlelhető, mint ahogy mikroszkóp nélkül maguk a sejtek sem láthatóak. A sejtek biológiailag jól elkülönülő típusai közti különbség elmosódása egyúttal a mutáció, az újabb és újabb átalakulások soha véget nem érő folyamatát is láthatóvá teszi. A sejtek (és a szervek) néha azonosíthatók, máskor nem — a képek felszámolják az emberi és nem-emberi között meghúzódó ontológiai differenciát. A grafikai jelrendszer zavart kelt: úgy építi össze a különböző organizmusok sejtjeit, mintha idegen írásrendszerek betűit állítaná egymás mellé. A sejtek olvashatóságának zavara az immunrendszer zavarát teszi láthatóvá.

A kötet szerkezete a töredékességre épül, a kisprózák mindig egyetlen részletet villantanak meg, egyetlen helyhez, eseményhez, testi tapasztalathoz köthetők. A töredékek szokatlan élességgel világítanak meg egy-egy pillanatot az autoimmun betegek mindennapi életéből, kórházi kezeléseikből, rejtőzködő mechanizmusaik működéséből. A kisprózai szövegek egymás mellé állított pillanatképek, nem rendeződnek egy közös elbeszélés alá. Mivel nincs koherens betegségnarratíva (ahogy ezt Visy Beatrix is megállapította kritikájában[2]), „szenvedéstörténetről” vagy traumairodalomról sem beszélhetünk. A szerző hangsúlyozott célja volt, hogy elkerülje a traumairodalom beszédmódját. Maga a téma is ellenállt a koherens történet megképzésének, hiszen a betegség „lefolyása ismeretlen, a kezelése, a módja ismeretlen”. (113) Ahogy az orvosok újabb és újabb, egymásnak ellentmondó diagnózisokat állítanak fel, úgy íródik újra az identitás is, a betegségből kigyógyulni nem lehet, feloldása nincs, épp ezért nehezen rendezhető egyetlen koherens, elbeszélhető történet alá. A szervezet működési zavarainak oka nem ismert, ezért az identitás alakulása éppolyan szabálytalan és kiszámíthatatlan lesz, mint a sejtek viselkedése.

Az állandó identitásválság szerkezeti elemmé válik: a szövegeket nem lehetséges egy (ön)azonos, megragadható elbeszélői én alá rendelni, az elbeszélői pozíció mindvégig bizonytalan marad. Ugyanakkor egyes írások mégis azonos elbeszélő alá rendezhetők: ilyenek a kamaszkorra, a kollégiumra való visszaemlékezések (Néni I.; Merülés I–II.; Szopás; Csirkék), néhány esetben az évszámok említése (Néni I.; Parfüm) is alátámaszthatja az elbeszélői azonosságot. A kötet második felében viszont háttérbe szorul ez a lehetséges elbeszélői azonosság, és a kollektivitás, a csoportidentitás megképzésének performatív gesztusai kerülnek a középpontba. A test működése, funkciói mindvégig hangsúlyosabbak a beszélő személyénél — ezért lehet csak viszonylagos a fenti azonosítás. A beszélő alakja eltűnik, kiüresedik, miközben a test működése egyre élesebben rajzolódik ki, ezért léphet a betegség az elbeszélői én helyébe: „A betegség én vagyok. A betegség írja ezt.” (68) A kötetben szereplő írások tematikus és motivikus sorokba rendeződnek, kiegészítik és újraírják a korábbi témákat. A szövegek többirányú kapcsolatokat hoznak létre, variálódnak és módosulnak (például: A végére; Vége) az olvasás folyamán. Nem könnyű feltérképezni a szövegek bonyolult mutációit, ezért a mű el is várja az újraolvasást.

A szerző előző kötetéhez, a 2014-es All Machine-hez hasonlóan most is központi szerep jutott a könyvészeti kódolás tudatos, művészi kiaknázásának: a könyv mint tárgy és médium maga is műalkotássá válik (ez a technika közel áll a neoavantgárd alkotásmódhoz). Az All Machine esetében különösen hangsúlyos szerep jutott a képek és szövegek hátterének, a különböző textúrák, rácsozatok feszültségének, még a papír szokatlan textúrája is jelölőértéket kap: az anyagi hordozóra irányítja a figyelmet. Az anyagiság kérdése a Holdvilágképűek esetében sem kerülhető meg: itt nem a papír anyagára, hanem a papír és a tinta feszültségére helyeződik a hangsúly. A könyvészeti kódolás fontos eleme a betűtípus: míg az All Machine a hipermodern hatású Trade Gothic és Charapall betűkkel készült, addig a Holdvilágképűek az írógépeket utánzó DecimaMono típust használja. Utóbbit azért fontos kiemelni, mert az írógép betűinek használata Tóth Kinga grafikáiban, montázsaiban fontos szerepet kap, különösen az All Machine grafikáiban, ahol a versek szavait írógéppel ütötte rá a képekre. Hasonló megoldások szerepelnek ebben a kötetben is, az Appendix röntgenvariációiban.

A betűkkel való játék a kötetbeli címeknél a legerősebb: a címeket fekete és kék tintával nyomták, ám a kék betűk rétege mindig kicsúszik, kilóg a fekete betűk alól — a nyomtatás így vibrálást, feszültséget, olykor elhomályosodást kelt. A címek nyomdai megvalósítása egyedi: a kék betűk mindig máshol és máshogy lógnak ki a feketék alól, a színük sem mindig egyformán erős. Evellei Kata megállapítása szerint ez a technika megnehezíti az olvasást, de fontos funkciója van: „jelöltté teszi azt, amit jelöletlenként szoktunk meg” — vagyis saját testünket, érzékelési képességeinket (és így a látás egészségét is).[3] Evellei észrevétele azért különösen pontos, mert éppen a látás egészségéről szóló szövegek címeiben figyelhető meg a tinta elhomályosulása (Írisz I–II.). A szem motívuma jelenik meg az Altatás című szöveg zárlatában is: „Pont, mint belül, egy pöttyös térkép, sűrű szigetek és vakfoltok, nem találom köztük az átjárót.” (10) A vakfolt szó fölött elsőre átsiklana a tekintet, ám harminc oldallal később ez a mondat (immár kék tintával) éppen egy emberi szemet ábrázoló grafika fölött köszön vissza. (41) A látóideg és a szemgolyó megjelenítése egyúttal az Írisz II. szövegéhez is visszacsatolja a képet. A szemműtét orvosi beavatkozása az Írisz II.-ben horrorfilmes elemekkel, a megvakítással, illetve az önmegvakítás végső gesztusával mosódik össze (a Motel című film egyik jelenetével). A látás testi funkciója a Jégcsapokban is középpontba kerül: „Jégcsapok fúródtak a szemembe, jégcsapok, rendőrök lesznek, és leveszik a vért.” (34) A szövegben szereplő jégcsapok megengedik a szem csapsejtjeire való asszociációt is.

Néhány másik címben a kék és fekete betűk nyomdai elrendezése önmagában is jelentésessé válik (Lebegés, Fogmosó, Jégcsapok), a megduplázódó paratextus így már szinte képversszerűen olvasható. Különösen érdekes az Altatás és az orvosi műhibáról szóló Sebész címe, ahol a két egymásra csúszó S betű egy §-jellé áll össze. A cím így egy pluszkontextust ad a szöveghez: a jog kontextusát, melynek az lenne a feladata, hogy világossá tegye az orvosok felelősségét, de akik hibáznak, éppen innen tudják felmenteni magukat. A műhiba („Hozzávarrja a gumikesztyűt, a beteg nem érzékeli a fejműtétnél.”) után következik az önfelmentés is: „A módszer bukott meg, nem mi.” (103) A törvény betűje kijátszható, senki nem vállal felelősséget. Az orvosi műhiba a legelemibb kiszolgáltatottsághoz kapcsolódik, az elaltatott beteg nem is lehet tudatában annak, ami történik vele. Ez a kiszolgáltatottság köti össze a két kisprózát, melyek kapcsolata már a címek elrendezésében jelöltté válik, a Sebész így az Altatás folytatásaként lesz olvasható. A két szöveg narratív pozíciója között erős kontraszt rajzolódik ki, míg a Sebésznél a többesszám első személy, a MI alakzata dominál, addig az Altatásban az ÉN és az ŐK közti feszültség ragadható meg: „Altatnak, törölnek egy fejezetet a fejemből.” (10) Ez a mondat a testet az emlékezés médiumaként, gépszerűen jeleníti meg.

Az emlékek törölhetőek, felülírhatók — ahogy az Emlékmásban is „törölnek egy fejezetet” Schwarzenegger karakterének emlékezetéből. Bár a Holdvilágképűek popkulturális utalásainak koordináta-rendszerében ez a film nem szerepel, Paul Verhoeven előző filmje igen. A Robotzsaru című szövegben, ahogy a filmben is, a test és a gép összekapcsolásával az emlékezés mediális feltételei sérülnek, el kell hárítani a kellemetlen emlékképek betörését: „A rendszerben problémát okozó képek a kezelések után egyre kevésbé zavarják meg a csatlakozásokat, zökkenőmentes az információátvitel.” (69) Bár a kötet egészére nem jellemző a traumairodalom beszédmódja, a Robotzsaru kivétel lehet ez alól, mert a traumaemlékezet működését is láthatóvá teszi. A szöveg az All Machine központi metaforáit, az ember és a gép, illetve az ember és a hangszer közti átmeneteket is játékba hozza: „A könyvben az ember és a gép összefonódik. Az emberek hangszerekké alakulnak, orgona lesz belőlük.” Az ember és a gép egymásra írása a test és a médium összekapcsolását is magával hozza. A Boglárka szövegében a beszélő egy PLAY gombot tetováltat a csuklójára, ezzel saját testére illeszti a technikai médiumok irányító rendszereinek elemét, így a képi (szimbolikus) jelölő is átvitellé, metaforikussá válik. A fentiekhez érdemes hozzátenni Visy Beatrix megállapítását is, hogy a test és gép összekapcsolása a poszthumán horizontját is megnyitja (különösen a Robotzsaru).

A kötet nemcsak a szöveg és gép, hanem a szöveg és test közötti megfeleltethetőséget is mozgatja. A belső képek fölé helyezett szövegek olykor idézetek a kisprózákból, máskor viszont metatextuális funkciót kapnak. A kötet végén álló Appendix a röntgenvariációkból áll össze, a cím a féregnyúlvány latin nevét is konnotálja, ezzel magát a könyvtestet is metaforizálva. A röntgenekre rétegzett szövegek többnyelvűek, az egyik felvételre például a Merülés I–II. angol fordítását illesztette rá. Ez test és szöveg összekapcsolásának alkotói programját („Living Text Bodies”) a szerző Roland Barthes nyomán dolgozta ki, aki a szöveget élő organizmusként jellemezte. Noha a kötet szövegeit (a betegségtematika miatt) gyakran szokás Susan Sontag felől megközelíteni, a kötetnek sokkal több köze van Barthes, mint Sontag munkáihoz — hiszen nem a betegség kulturális metaforája kerül a középpontba, hanem testi tapasztalata, mely végül (néhány mediális áttételen át) ténylegesen is szövegszerűvé transzformálódik.

A röntgenvariációk a gép optikai médiumán keresztül képi jelrendszerré alakítják a testet — éppúgy, ahogy a test jelölői a nyelvi jelrendszerbe íródnak be a kisprózák szövegében. Az Appendix a képi és nyelvi jelrendszerek egymásba nyithatóságával operál, miközben az alkotás gépi folyamatát is megmutatja, hiszen legalább három technikai médium vesz részt az alkotásban: röntgengép, írógép, számítógép (+ n további gép). A testet gépek világítják át, miközben szövegszinten maga a test is géppé, médiummá válik: a testek a szöveg hordozói és gépei. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a betegség a test immunrendszerének átprogramozását hatja végre. A test átprogramozása hozza magával az identitás, később pedig a nyelv átprogramozását is.

Amikor Tóth Kinga új könyve a nyelv átprogramozását, átkódolását hajtja végre, akkor a „betegség” új nyelvének megteremtése vezérli, melyet a különböző nyelvi regiszterek, rétegek egybeolvasztásával visz véghez. Fontos kiemelni, hogy a szerzőnek nemcsak szépirodalmi célkitűzése volt: folyamatosan konzultált a magyar immunhiányos betegek szervezeteivel, ezzel a kötettel segíteni szeretné munkájukat. A betegség hiányzó nyelvének megteremtése eltörli, felülírja a betegség szót: lehetőséget ad arra, hogy félretegyük a stigmatizáló konnotációkat, és inkább állapotként tekintsünk rá. A prózák zárlata mégis elbizonytalanító, nincs feloldás, a túlélésért való harc folytatódik. Az orvostudomány továbbra sem tudja a megoldást: „A lefolyása ismeretlen, a kezelése, a módja ismeretlen.” (113)

 

[1]   Sirbik Attila: Kemény téma. Interjú Tóth Kingával Holdvilágképűek című kötete kapcsán. Tiszatáj Online, 2017. 08. 08.

[2]   Visy Beatrix: Kockázatokról és mellékhatásokról, ÉS, 2017/37 [szeptember 15.]

[3]   Evellei Kata: Mutánsok mindennapjai, Apokrif, 2017/4, 64.