A felhám apoteózisa — Hozzászólás Závada Péter kötetéhez 2.

A fentebb vázolt hibák Závadánál nem precedens nélküliek, a Mész két verse is segíthet felismerni a problémák gyökerét.

Závada Péter tavaly megjelent verseskötetével, a Roncs szélárnyékbannal olyan kanonizációs és kiadói marketingszisztémák gyújtópontjába került, amelyek ha nem is példátlan, de a kortárs irodalomban mindenképpen ritka mértékű és minőségű reprezentációs platformokhoz juttatták. A Jelenkor Kiadó PR-tevékenységének első számú figurája lett (a kiadó odáig ment, hogy már nem is magát a kötetet, hanem egyenesen a „kortárs költészetet” reklámozta a szerző szövegével), hihetetlen számban jelentek meg vele interjúk (a Literától kezdve a HVG-n keresztül egészen a wmn.hu-ig rengeteg médium volt kíváncsi rá). Telt házat csinált a Teslában a Margó-estjén, odaítélték neki a Horváth Péter Ösztöndíjat — e kettő utóbbi mozzanatból tisztán látszik, hogy a „szakma” és a „széles olvasóközönség” is egyaránt nyitott volt a kötetre, és Závada magas szintű kanonizálását a kuratóriumok és a laikusok a kiadói stratégiákkal szoros összhangban, együttesen sürgetik.

Fontos látnunk, hogy a szerző megjelenéseinek kulcsfontosságú retorikai eleme lett az „új” Závadára való hivatkozás, mely a szövegimmanencia és a költői attitűd szintjén is egyaránt kimutathatónak véli egy metamorfózis figyelemre méltó körvonalazódását. Ennek keretei között a szerző hátrahagyja poétikáját, újfajta hangütésével és újragondolt szerepvállalásával pedig a slam és a hiphop által „túlkonnotált”, szűkös popszerzői referenciaegyüttesből a gondolati magasköltészet leginkább oxigénhiányos ormaira hág. A fentiek implikációival ellentétben a kötet megjelenését szinte semmilyen komolyan vehető szakmai-kritikai diskurzus nem kísérte, úgy tűnik, Závada új líráját nemhogy vitaindítónak, de még referenciapontnak sem kezdte el használni az irodalmi közbeszéd. A kötetről nagyon szórványosan megjelenő írások kísérteties korrespondenciában állnak Závada interjús megszólalásaival, senki nem adott számot arról, hogy szűkösnek tekintené a kiadói előemésztés által felkínált értelmezési síkokat. Reflektálatlan bevésődés — talán ezzel a szókapcsolattal tudnám a legpontosabban jellemezni a kötet recepciójának mechanizmusait. Mintha senkinek nem lenne meglepő, hogy az irodalomkritika érdemi gondolatok megfogalmazása nélkül néz végig széles nyomtávú kanonizációs mozzanatokat.

Az eddigiek alapján nyilvánvalóvá válhatott, hogy a szövegegyüttest szorosan olvasó kérdezésirányok mellett a szerző és a könyv irodalmi fenomén-jellegének értelmezhetőségét is legalább ugyanannyira fontosnak tartom. Bár a Roncs vizsgálatának aspektusai közül ez utóbbi esetében több és mélyebb potenciális tartalmat feltételezek, a recepció nem biztosítja számunkra azt a luxust, hogy egyből tág perspektívából szemléljük Závada új kötetét, hiszen ennek alapjául csakis egy jól lefektetett, hiteles és komplex, szövegközeli elemzés szolgálhat. Ennek megképezésére kíván kísérletet tenni tehát jelen kritika, tágabb értelemben vett célja azonban az, hogy táptalajt biztosítson a Závada-jelenség már nem elsősorban hermeneutikai/szorosan olvasó feldolgozásának. Így talán később a szövegek milyenségének felfejtésén túl tágabb és talán fontosabb összefüggésekre is bukkanhatunk.

Hogy tovább szűkítsem a kérdezés irányát: ha elfogadjuk, hogy a kötet elsősorban egy minimum egyéni paradigmaváltás letéteménye, és a reflexió efelől a mozzanat felől kénytelen kialakítania beszédpozícióját, akkor azt kell elsősorban megvizsgálnunk, hogy a Roncs valóban tud-e az addigi kötetekhez képest alternatív és autonóm szövegvilágokat és poétikai tendenciákat működtetni, vagy pedig csupán az eddig már látott technikák és koncepciók jól leplezett újraírásáról van szó benne. Megvallható: első, felületes olvasásra mintha az előbbiről lenne szó. A szövegek tüzetesebb, többszöri megfontolása után azonban a kötet primer misztikuma foszladozni kezd, egyre olyan szövegszervezési reflexek kerülnek a felszínre, amelyek ismerősek lehetnek Závada első két kötetéből (is). Az értelmezés során a Roncs újszerűnek tetsző hangütése végül egy külsődleges, felszíni játékká redukálódik, míg a koncepció mélyén olyan költészeti tendenciák mozgatórugói tűnnek fel, melyek már túlmutatnak a kötet vagy a szerző dimenzióján, és alapjaiban ássák alá a szövegek vállalását. Bár ezen problematikák hatásköre nem korlátozódik csupán Závada költészetére, mégis a tárgyalt kötet (a korábbi Závada-munkák fénytörésében) kiváló apropót biztosít ezek feldolgozására.

A kötet versei egy sajátos filozófiai-gondolati költészet alapköveinek lerakását célozzák, amelynek fő kérdezésirányai az episztemológiai rétegek egybejátszhatóságában és a megfigyelői pozíció elemi kibillentettségének körüljárhatóságában öltenek testet. Megítélésem szerint a Roncsban egy olyan lírai elrendezőrendszer jelenik meg, amely csírájában már az első két Závada-kötetben kimutatható hiányosságok és melléfogások miatt nem tud egy autonóm és koherens kortárs költészeti vízióként funkcionálni. Természetesen nem egy adott filozófiai iskola reprezentációjaként/illusztrációjaként kívánom olvasni a kötet szövegeit, valamint nem is a filozófiai természetű munkák strukturális és logikai következetességét szeretném folyamatosan számonkérni a verseken. Kritikámat alapvetően poetológiai és szubjektumszemléleti alapokon kívánom megfogalmazni.

Vizsgálódásaimat egyből a kötet nyitóversével kezdem, a hely az időnek teketóriázás nélkül jelzi az olvasónak a szerző tér- és időpoétikai irányultságát. A tárgyalt szövegben egymás mellé kerül két olyan szövegrész, amelynek idő- és szubjektumfilozófiai vonatkozásai kioltják egymást, nem termékeny feszültséggel teli lírai mezőt hoznak így létre, hanem olyat, amely Závada inkoherens és alanyával rendre pontatlanul bánó gondolati viszonyultságáról tanúskodik: „az órák bennem / öltenek testet, és nincs elég hely / az egyre halmozódó időnek. Ami eljövendő, / kiszorítja azt, aminek vége”, valamint „[m]indig két esemény között állok. / Kitámasztom őket, nem engedem, / hogy egybemosódjanak.” Most akkor az én az idő gyűjtőtere vagy felparcellázója? Az idő újraíró-elfedő mechanizmusai vagy a kiharcolt szekvencialitása adja a szubjektum elsődleges tájékozódási pontját? Fájóan megválaszolatlanul hagyott kérdések ezek. Továbbolvasva a verset a már beharangozott episztemológiai keretrendszer-újrarendezés következetlenségével szembesülünk: „Nem érek véget a bőrömnél. / Határaimat, mint egy trapéz szárait, / átlépem, túláradok megismerhető / partjaimon. // A külvilág a testemhez ér, / beszivárog a pórusokon. Nézlek, / miközben a mellkasod zaklatottan / hullámzik, ahogy a hold tömege / magához húzza a nyugtalan tengert.” A felskiccelt határátlépési aktus elvileg egy újfajta én-külvilág viszony felépítését szolgálná, amelyben a test képe is új értelmet és referenciahálót nyerhetne — látjuk, hogy éppen, mire hitelt tudnánk adni az elképzelésnek, ki van rúgva alólunk a szék az új versszak első két sorával: vissza a pórusok normáihoz. A biztosítékok nélküli ismeretelméleti nagyotmondás ráadásul egy referenciátlan és sematikus interszubjektív megfigyelésbe torkollik, összegezve: úgymond horizontálisan és vertikálisan (alapállását és célját tekintve) is aláássa magát az idézett szövegrész. „Kimondanának minket a szavak, / de a torkukon akadunk. / Föltorlódunk egy megszólalás szűk / keresztmetszetében” — a vers lezárása egy önmagában érdekes inverziós ministruktúrát jelenít meg, ugyanakkor mutatja, hogy önfelszámoló mechanizmusok vannak színen: a nyelvi-artikulációs problematika konklúzióként való szerepeltetése egy ilyen, alapvetően teljesen mással foglalkozó versben arról ad számot, hogy lehet, a szerző nem is pontosan tudja, miről akar beszélni. Ez pedig, a kötet vállalásai felől olvasva, sajnos megengedhetetlen.

A fentebb vázolt hibák Závadánál nem precedens nélküliek, a Mész két verse is segíthet felismerni a problémák gyökerét. A kötet két jobban sikerült szövegét hoznám ide példaként, így azok önsorsrontása még fájóbban mutatkozhat meg: látjuk, mit veszítünk. A Virályok sijjogásában pontosan körvonalazódik egy kapcsolat logikájának és mechanizmusainak pszichotikus struktúrája — a két személy között lengetett víz- és hajómetaforika („elválasztottad / a földi vizeket az égi vizektől, én meg / a belsőket próbálom a külsőktől, míg / a méhedben egy komp próbál a hullámra / a hullámfronttal párhuzamosan ráállni”), valamint a kommunikációs tér és a közös értelemképzés deformáltságának, logikai ellehetetlenülésének elsődlegesen nyelvi szférája („azt kérdezed, mivel töltöm az időt, / amikor nem veled vagyok, de válaszaim / egy számodra ismeretlen logika szerint / kapcsolódnak a kérdésekhez. Sosem / árulnám el, de mostanában felcserélem / az alkalmi szókapcsolatok elemeinek / első betűit, hogy később is legyen / egymásról valami emlékük”) is az alapprobléma felvetéseit alátámasztva, húsba vágó mivoltában tárul elénk: „naplót vezetek / arról, hogy éjszakánként hány fokot / fordulsz el a kádban, tested iránytűjén / figyelem a mágneses pólusok / újrarendeződését” — a vers lezárása azonban kirántja a talajt saját maga alól, mert a naplóírás, valamint a geometrikus-geografikus konnotáció nem illeszkedik résmentesen az addig épített szövegvilággal, sőt negligálja, zavaróan kibillenti azt.

A kötet másik, hasonlóan működő verse a Nyest. A szinte egy skandináv krimi mintájára felépülő, a prémes állatkát kísértetiesen fenyegető helyzetbe hozó hangulat az utolsó mondatban, az utolsó szóval roncsolódik visszavonhatatlanul: „már nem tudsz kiszállni a történetből”. A hatásvadász jelleg kritizálása helyett most sokkal fontosabb, hogy a történet kifejezés a versben megjelenő „állatpoétikai” törekvésekkel alkotott fogalmi összeegyeztethetetlenségre koncentráljunk. A történet, a történetiség, a narratíva stb. ugyanis egy olyan készlet elemeit alkotják, amely itt biztosan nem használható fel termékenyen az „ember és állat közti határok átjárhatóságának kérdését” kutatva. A szövegnek Nemes Z. Márió a Prae antropocén-számában megjelent írása[1] (a környező idézetek is innen) által tulajdonított pozíció nem azért nem szilárdulhat meg igazán, mert „inkább a magánmitologikus szimbólumképzés áll az előtérben”, hanem mert egy izgalmas poétikai gyakorlat beemelését egy oda nem illő fogalmi-nyelvi desztillációval szabotálja. Körvonalazódni látszik egy jelenség, amely meghatározó a szerző költészetének egésze szempontjából, és amely egy bizonyos önmagába forduló oszcillációt biztosít a Závada-szövegeknek, egy, a „témák” mélyebb nyelvi kidolgozását ellehetetlenítő, megtöretlen reflexsor mintáját hozva létre. Ezen játékrendszer szabályait követve a versek azért veszítik el magenergiájukat, a megrakott tétek azért nem válnak láthatóvá, mert a szövegszervezés logikája mindig korai szülésre kényszeríti a versekben munkáló felhajtóerőket, az egyes darabok klimaxpontjai rendre blikkfangosnak, nagyotmondónak ható nyelvi sűrítményekben artikulálódnak. Az olvasó folyamatosan azt érzi, hogy nem tud elindulni a versek által felkínált nyomvonalakon, ugyanis ezek valahogy mindig egy n-edik kortárs költészeti Instagram-fiók keretrendszerébe csatornázódnak bele. A profilált soroknak ott és akkor hatalmasat kell ütniük, önmagukon kívül viszont nehezen vonatkozhatnának másra, ugyanis ez gátat szabna a vonzó idézhetőségüknek, az azonnal oldódó, primer líraélménynek.

A három Závada-könyv közül a Roncs lett a legerősebb, ezt mutatja, hogy a felvonultatott poétikai megoldások bizonyos összerendezésekben képesek produktív lírai szövegvilágok működtetésére. Itt mindenképpen az oidipusz című darabot érdemes kiemelnünk: Závada fogásai ebben a versben azért képesek egy összetett és szerves rendszerbe ágyazódni, mert egy jól körülhatárolt mítosz konvergens illusztrációs eljárásaként tárulnak elénk. „Pórul járt öreg, / kikapart szemüregedben / botorkálsz faltól falig, remegő / kezed magad elé kinyújtod. // Mintha a koponyába / befelé látnának a szemek, / a járásokon végighalad pillantásod, / a széksorok párhuzamosai / egyre beljebb terelnek, / míg a színpad mélyén / kigyullad a test enyészpontja”, „[á]tfúrt bokacsontodon / a vihar furulyázott, / hogy táncolni tanítsa bicegésed. / A hegy fél térdre ereszkedett / könyörgött neked, / hogy maradj” — fontos látnunk, hogy ezek a részletek nem feltétlenül „önerejükből”, hanem egy szerencsésen eltalált kulturális sarokponthoz kötöttségük okán nyerik el plaszticitásukat. A kötet következő, voluptas és curiositas című verse kapcsán azonban látható, hogy Závada kollázstechnikája egy ilyen betonbiztos centrum hiányában nem képes a rendszeresen visszatérő önellentmondásait sem feloldani, sem reflektálni rájuk. Válogassuk ki a szöveg látással kapcsolatos megfigyeléseit: „A nézés peremén egy bekalkulált hiány, / lelóg a látvány széle, mégsem hagyom, / hogy másé legyen”, „[r]ögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen”, „[a] pontosan érkező szürkület / feltölti a lankadó figyelem medreit, / a vakfoltok falevelekkel borított medencéi / homállyal fokról fokra megtelnek. // A bőr, mint egy körkörös tekintet, / teljes felületével látja a háromszázhatvan / fokos erdőt, a tájat, minden apró / szépséghibájával együtt. / Hajlandó kiegyezni”, „[a] vaksághoz közel, épp karnyújtásnyira, / te is kitapinthatod a bokrok szúrós / pillantását, mely ág vagy falevél / rosszallása folytatódik ezentúl / mégis benned”, „[n]em is őt nézed, elmerengsz / próbálod a szemeddel kimasszírozni / a deszkák évszázados görcseit”. Talán kevésbé látványosan, mint eddig, de ismét a már felfejtett mechanizmusok munkálnak a háttérben: a vizuális episztémé létkérdései Závada kezében képtelenek önmagukkal összefutni, a vizsgálódás rétegeinek összeillesztése mindig a kényszeres nyelvi csúcspont-kitermelés miatt hiúsul meg. Ezt bizonyíthatja látás és tapintás mindig alkalminak, következetlennek tetsző egybedolgozása, a tekintet kiindulópontjának önkényes és módszertelen variálása (pl. „bokrok szúrós pillantása”), vagy a szöveg szubjektumra és objektumra egyaránt tetszőlegesen alkalmazott, rendszertelen és önmaga koherens vonatkoztatási logikáját megképezni képtelen metaforakészlete.

A vázolt következetlenség kapcsán ismét a Mész felől olvasva húznék genealogikus párhuzamot, idézzük fel tehát a kötet Objekt (1–5)-szövegcsoportját. Závada itt objektív tárgyias poétikai megoldások irányába mozdul el, ugyanakkor két szinten is hibás rendszert hoz létre: egyrészt megfigyelhető a már taglalt poétikai összeférhetetlenség, ahogyan a bútorok és házrészek metaforikus összjátékába indokolatlannak tűnő módon beékelődik egy olyan szakasz, amelynek viszonya az addigiakkal nehezen tisztázható, és önmagában vizsgálva sem könnyű eldönteni, hogy miről ad számot az instant trauma-légkör előállításán túl: „Képzeld azt / hogy fűrészbakokra fektetnek / minket a földszinten, két elhallgatott / családtörténet közé, egy többszörösen / összetett szégyen kötőjeleit” (Objekt (5)). Másrészt a tárgyias megfontolásokat szétzilálhatják az olyan sorok, amelyek vagy az objektivitás szigorát bontják meg maszatoló képalkotói eljárásukkal, mint az első darabban („Hogy van, ami tényleg / azért született, hogy eltemessék, / hogy összekoszolják ezek az árkok, / hogy összekenjék a mélységükkel”), vagy a komolyan vehetőségüket devalválják a túlságosan direkt módon kezelt érzelmi tartalmukkal („ott bent már / semmit nem lehet kijavítani. És ha volna ágy, / beágyazni sem lehetne soha többet”). Összegezve tehát: Závada már a Mészben kiépíti azt a lírai szöveglogikát, amely aktívan küzd a saját poétikai gócpontjainak artikulálhatósága ellen, olyan verseket hozva létre ezzel, amelyek homlokterében egyedül csak a strukturális tényezők nélkül működő, egy kötetkoncepció szintjén leföldeletlen nyelvi kisülések folyamatos újratermelése állhat.

Visszatérve a Roncshoz: „Amerre fordulsz, arra épül / kíváncsiságod mozaikjaiból / egy lehetséges élet, / közben halk roppanással / síkokra válnak szét, / és elcsúsznak egymáson / az észlelés rétegei” (oidipusz) — Závada ilyen és ehhez hasonló szövegrészei (bármennyire sokat hallottnak tűnik már maga az „észlelés rétegei” kifejezés) egy olvasat szerint a lírai későmodernség ajtaján kopogtatnak, ha valamelyikbe, hát ennek a paradigmának a keretrendszerébe próbálnak belenyúlni, feltételezetten átrendezni azt. Ugyanakkor a kísérlet két síkon is sikerületlennek bizonyul: egyrészt a kötet képtelen összefüggő poétikai-gondolati futamok megszólaltatására (ennek oka a látás-, idő- és térpoétikai elemek pontatlan kezelésén túl a verseket rendre megbontó nyelvi-artikulációs problémák inadekvát felszínen tartása: „Vagy háromemeletes római villa romjaira / bukkansz az emlékezet porhanyós talajában. / Szétesik, a porózus beszéd göröngyei / a szádban örökösen széthullanak” — voluptas és curiositas), másrészt rendre olyan magabiztosan anakronisztikus szólamokat szerepeltet, amelyek egy igen visszatetsző, patetikus köpenybe burkolják a Roncs szövegvilágát („Szívünk kontinensét szétszakították / a szavak, és most a hasadékokba zúdul / az idő. Emlékek törnek elő a távolodó / lemezek alól, hogy azonnal lehűtsék / őket a beözönlő percek” — a kontinens neve). Ebből látszik, hogy a szerző végső soron még mindig képtelen volt levetkőzni a már az Ahol megszakadban is állandóan felbukkanó anakronisztikus fixációit. „[D]e ólmos szemhéjaim leragadnak: / nehéz redőnyei egy kirakatnak” (Amíg alszom), „[f]elelj dübörgő, fémes tapsaiddal, / valómban járjon át az égi szólam! / Nézd, félrever a szív, remeg a pitvar / — defibrillálj, ma még ne mondj le rólam!” (Jövőre harminc), „[é]s akkor az a hűvös rettegés / — úgy lebegett fölöttünk, mint a kés” (Hiánydramaturgia), „[m]int a zöld mambák, ha prédájukat űzik, / a félelem szívembe begyűrűzik / — mivégre, mondd, e gyilkos indulat?” (Áspis) Jellemző, hogy az általam most az Ahol megszakadból idecitált részek egytől-egyig verszáró sorok: fájóan nem csattan, aminek csattannia kéne, ha a szerző egyre olyan fogásokhoz nyúl, amelyek a saját maga által kijelölt keretrendszer szabályai szerint is porosnak, reflektálatlanul anakronisztikusnak hatnak. A kötet (A. m.) viszonyulása saját alanyához a költészeti eszközként kezelt felszínességbe takarózik, de — mivel rendre a szubjektum tologathatóságának hétköznapi, majdhogynem közszájon forgó megoldásaival él („valami furcsa szerelmi történet: / csókolóztak benne egy fa törzsének / támaszkodva — lehet, hogy épp mi ketten: / néma szereplők egy képzelt ligetben.” — Film helyett, „kabátom gombját csak egy cérnaszál / tartotta, s tudtam már, vészhelyzet áll fent: / csoda, ha kibírja az éjszakát. // De belül meleg volt a pillanatban, / s az este kint felejtett pillepaplan” — Nuit parisienne) — sikertelenül. A Grafitnesz és a klasszikus modernség esztétikumának poposított hibridállatkája az Ahol megszakad, amely nyíltan árulkodik (a 2012-es) Závada poétikai bizonytalanságáról és egy olyan költészeti rendszerről, amely képtelen a maga által kijelölt kapukba gólt lőni, ugyanis egyrétegűségének és folyamatosan vissza-visszatérő anakronizmusának köszönhetően versei a saját lábukban botlanak el — és ez itt már nem esik bele egy tudatosan kezelt lírai felfogás értelmezhetőségébe, ahogyan azt Urfi Péter Revizoron megjelent kritikája is megállapítja.[2] Úgy tűnik, az Ahol megszakad poétikájának operatív maradványai nem csak kimutathatóak a Roncsban, de igen jelentősen meg is határozzák annak lírai működését.

A Roncs anakronizmusa rejtettebb, centruma talán a szövegek vállalása és poétikája közötti diszkrepanciában található. A kötet utolsó ciklusa (Önmagukba visszatérő nyomok) a szubjektum és objektum, megfigyelő és megfigyelt, vadász és préda közötti átjárhatóságot kívánja az összemoshatóságig kiszélesíteni, mindezt egy jól körülhatárolt alpesi miliő keretei között ábrázolva. Megfigyelésem szerint mindkét szándék meghiúsul — mind a dichotomikus világrend megbontásáé, mind az atmoszférateremtéséé. Kezdjük az utóbbival: nem tud felépülni egy rideg-embertelen, a használt analitikát kikényszerítő táj hangulata, ha a szerző minduntalan egyrészt néhol képzavaros, másrészt jellemzően túl direkt módon lirizáló-esztétizáló képekkel tűzdeli tele a ciklust: „A szél léptei a tűlevelek szőnyegén”, „[s]zívem egy szarvasé, ugrásra kész” (fenyők), „[h]ullámzó pázsit-bundájából / frissen kaszált mezők és eljövendő / nyarak illata párolog. / Kifeküdnék rá, / átölelném a nyugodt, lélegző dombot” (szürkület), „[s]zánhúzó kutyák a behavazott / hágón. A völgybe tartanak. A szurdok / tűfokába befűzik loholásuk. // Az északi fény halványzöld derengése, / akár a lélek, mely a fenyvesek testéből / gomolyogva kiszáll” (hágó), „[v]ársz. Pedig az ujjad mióta remeg / a ravaszon, hogy végül megint csak / a tekinteted üssön sebet / a távolság bőrén ”. (vadászat) A fentebb említett határátlépő szándék ismét többszörösen bejelentett a szövegekben („Végig a szikrázó fehér hegygerincen, / hogy azt képzelhessem, a vércsíkot / a hóban követem, de mire föleszmélek, / megértsem: én vagyok, aki húzom, / és a hajtók jönnek utánam fáradhatatlanul” — szürkület), ugyanakkor ha a szerző nem tudja megtalálni az ábrázolás lehetőségeit a metaforák és hasonlatok eszköztárán túl, akkor a szövegek képtelenek lesznek poétikalag „felnőni” a számukra kiutalt célhoz, önmaguk üres jelölőjükké változnak: „Földerítetlen erdők magasodnak / bennünk, elhallgatott fenyvesek / a hóhatár felett. A mélyben salakos / vízmosások. Morajuk elnyomja / a rügyek szemrehányását” (madártávlat), „[p]edig azt írják, sötétedés után / infrakamerával veszik a farkasokat. / Mintha egy mély álomba merült erdő / éjjeli agytevékenységét figyelnék” (infra). Megítélésem szerint a ciklusban (úgy, mint az egész kötetben) Závada eszközei gondolatilag és poétikailag is kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy kitörjenek az önmaguk által axiomatikusnak tekintett fogalmi kettősségek dimenziójából — mintha sosem képződött volna meg az a sík, amelyen azok a jelentéstartalmak lennének lokalizálhatóak, amelyekre a Roncs minden betűje mutogat.

Persze a Roncs jól leplezi bűvésztrükkjeit — Vigh Levente Kulteren megjelent kritikája[3] vagy Kerber Balázs írása[4] a Műúton is ezért tűnik első ránézésre többnek annál, mint ami: puszta motívumelemzésnél. Bár ez utóbbi (Dézsi Fruzsina rövid, de pontos reflexiójához hasonlóan[5]) képes kritikai nézőpontok érvényesítésére. A kötet metafora-mozaikja van annyira csinos és magabiztos, hogy a kritikust a mélybe ugrásra csábítsa, azonban a kitermelhető tartalom már sokkal inkább az elméleti és interpretációs praxisok történetileg felhalmozott, megbízható önigenlése, mintsem a Roncs alján megbúvó kincsesláda felszínre hozása. Ne engedjük, hogy becsapjanak: Závada, bár egyre ügyesebben, de még mindig csak a költészet előszobájának díszleteit rángatja a szemünk előtt.

A többi hozzászólás elérhető: itt.

[1]       Nemes Z. Márió: Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten. A kortárs költészet poszt-antropocentrikus viszonyai, Prae, 2017/1, 90–107.

[2]       Urfi Péter: Rím a lelke mindennek, Revizor, 2012. 06. 04.; elérhető: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/4006/zavada-peter-ahol-megszakad/.

[3]       Vigh Levente: Hurkot az időre, Kulter, 2017. 09. 16.; elérhető: http://kulter.hu/2017/09/hurkot-az-idore/.

[4]       Kerber Balázs: Testföldrajz, Műút, 2018. 04. 03.; elérhető: http://muut.hu/?p=27826.

[5]       Dézsi Fruzsina: Nincs tiszta tekintet, Élet és irodalom, 2018. 02. 23.; elérhető: https://www.es.hu/cikk/2018-02-23/dezsi-fruzsina/nincs-tiszta-tekintet.html.