Testföldrajz — Hozzászólás Závada Péter kötetéhez 1.

Egy klasszikusabb, „érzelemtelítettebb” versvilághoz való vonzódás is összeköti a három kötet beszédmódját, amit jeleznek az erősebben vagy bújtatottabban jelenlévő párkapcsolati témák, illetve olyan kedvelt, és Závada által revitalizált toposzok, mint a melankolikus elmúlás vagy az évszakok váltakozása.

Závada Péter új verseskötete, a Roncs szélárnyékban mind nyelvi, mind szellemi értelemben izgalmasan illeszkedik az előző két könyv, az Ahol megszakad (2012) és a Mész (2015) világához. A kötetek, úgy tűnik, egyszerre jelentenek tudatos építkezést és teljes újrakezdést; tekinthetőek egy szerves folyamat újabb állomásainak is, ugyanakkor mindegyik egyfajta határozott szakítás is a már meglévő korpusszal. Az előző állítások, persze, sok szerző megszólalásaira lehetnek érvényesek, azonban Závadát mintha különös nyugtalanság jellemezné ezen a téren.

Az Ahol megszakad „klasszikusabb”, ugyanakkor a Parti Nagy-féle versbeszéden innen és túl is elhelyezkedő hagyományát látszólag megtöri a Mész szabadversekből álló, a kortárs fiatal líra hangját, pozícióját jobban megközelítő anyaga, ugyanakkor a két kötet szemléletmódja valójában több hasonlóságot rejt, mint amennyit a hangsúlyozottan különböző forma sejtetni enged. A Roncs szélárnyékban pedig mintha az Ahol megszakad és a Mész egy kevésbé feltűnő, csak áttételesen jelenlévő vonulatát erősítené fel.

Az új kötet egyik jól észlelhető motívuma — a szubjektum és a földrajz (tágabb értelemben a „külvilág”) cserélődése és gyakori egybemosódása, illetve a világ mint látványreprezentáció — már korábban is fel-feltűnt. Az Ahol megszakad második verse, a Film helyett épp azt illusztrálja, ahogy „film helyett” az „esemény” válik mozivá: „A híres részt, mikor vörösre vált, / és már nem önmaga többé a sárga.” (Film helyett) A szöveg kifejezései („filmkocka-villogás”) hangsúlyozottan érzékeltetik, ahogy a „természetesként” tapasztalt látás „alkotássá” lesz, és egyben vetítéssé. Már az első kötetben előfordul, hogy a hétköznapi tárgyak, dolgok absztrahálódnak, mintha ezzel egy nagyobb folyamat aktív keletkezését jeleznék, egy tágabb perspektíva lehetőségét: „Lucfenyőnk volt — némán meredt az égre: / világító nyíl egy Kijárat-táblán.” (Egyszer betört) A Mészben az Ahol megszakad játékos felvetése egy végiggondolt koncepció alapját kezdi képezni: a második kötet szövegeiben az olvasó néha úgy érzi, bonyolult, akadályokkal teli térben kanyarog, ahol egymásba épül a tárgy, az absztrakció, illetve megjelenik a szétszálazhatatlanabb, tárgyiasult absztrakció is, mely a „kint–bent” nehezen megfogható kettősségére hol egy épület képével, hol egy rajzfilm plasztikusságával igyekszik rámutatni. „Ülök a konyhában és elképzelem / hogy két irányból, fejlámpákkal / világítanak meg egy kérdést” (Tabu (2)) olvassuk a Mészben, s ez egy konkrét (film)jelenet esélyét is magában hordja. Egyben mintha — részben a humor eszközével is — átrendezné a pozíciókat: az absztrakció megtekinthető jelenségként szerepel. Nem a matéria rejti magában az értelmezést, hanem az „értelmezés” lesz tereptárgy: „Ezen a sortörésen át pont / rálátni a kedvenc szorongásod / homlokzatára […]” (Bűnjel (6)) A Roncs szélárnyékban világában ez az érlelődő filozófiai alap még erőteljesebb, és a „testföldrajz” tényleges szervezőelemmé válik.

Egy klasszikusabb, „érzelemtelítettebb” versvilághoz való vonzódás is összeköti a három kötet beszédmódját, amit jeleznek az erősebben vagy bújtatottabban jelenlévő párkapcsolati témák, illetve olyan kedvelt, és Závada által revitalizált toposzok, mint a melankolikus elmúlás vagy az évszakok váltakozása. A beszélők mintha a versek változásával, az írás eltűnt idejével is számot vetnének. Izgalmasan reflektálnak egymásra a köteteket nyitó szövegek.

Az Ahol megszakad nyári kezdetére („Élek, s ez ritka alkalom. […] E nyári kert az árnyaké.” — Boldog óra) felel a Mész első versének, az Akinek mondanom kéne felütése: „Hogy hideg voltál, mint a krémek. / Ez maradt meg abból a nyárból.” (Akinek mondanom kéne) A hidegség-motívum a Boldog óra „nemjövés”-szituációjára valóvisszautalásként is értelmezhető, illetve az Ez maradt meg reflektál arra, mi maradt meg az előző kötet beszédmódjából, hiszen a Mésznek egyik alapélménye a kényelmetlenség, a hűvösség. A „hó” motívuma szövegszerűen is gyakori. De a hideg reflektál arra az elméletibb, tárgyilagosabb, analitikusabb megközelítésre is, ami a második kötet sajátja. Egy kötetindító vers második soraként a következő részlet akaratlanul is a számvetés érzetét kelti fel az olvasóban: „Ez maradt meg abból a nyárból” — mintha a beszélő az írás „hogyanjáról”, az alkotást motiváló élmény és tapasztalat továbbvihetőségéről beszélne. A Roncs szélárnyékban felütése szintén utal az idő elmozdulására, illetve mintha az egész könyvet egy alternatív időlehetőség megtestesüléseként fogná fel: „Létezik egy part, ahol most néhány / perccel később van […]” (Hely az időnek (1) ) A kötet egy esély, egy „hely” lehet az időnek, a test — és a világhatárok újragondolásának színtere. Az új kötet tényleg „néhány perccel később van” a Mészhez képest, amennyiben az ott is jelenlévő, sokszor igen hasonló észlelések itt egy egészen más atmoszférájú konstrukcióvá állnak össze, és az említett tudati akadálypálya egyfajta mentális-geográfiai problémává alakul. A Hely az időnek (1) következő mondata („Ott már tudom, / hova fut ki ez az utca” — Hely az időnek (1) ) is talán erről az újabb „állomásról” beszél.

Az új kötet idézett nyitóverse már motivikusan is erősen utal arra a szemléletmódra, amely a harmadik kötet jellemzője. A szöveg negyedik versszakának kezdete („Ott már tudom, hogy az órák bennem / öltenek testet” — Hely az időnek) érzékien reprezentálja az elvont fogalmak és nehezen vizualizálható képzetek térré vagy anyaggá szervesülését a szubjektumban, azt az alapvetést, hogy a világ a szemlélőben keletkezik, illetve csak ott lesz érvényes. Ez a fenomenológiai látás igen közel áll Závadához, amint az Kiss Georginával folytatott közös beszélgetésükből is kitűnik.[1] Itt Kiss Georgina említi Rilke Most hajlik az óra kezdetű versét, és idézi annak második versszakát: „Semmi se kész, míg rá nem néztem, / a jövendők csöndesen állnak. / Érett a szemem, s úgy lépnek elébem, / mint a menyasszony, a tárgyak”.[2] Kiss Georgina rögtön az idézett szöveg után megállapítja, hogy „ez maga a fenomenológiai látásmód”.[3] A Hely az időnek (1) című Závada-szöveg nemcsak filozófiai tájékozódásában áll közel Rilke verséhez, de az idő-motívum megjelenítése is hasonló. A Most hajlik az óra (Rilke) első versszakának vége (s kezemben már a szoborszerű nap) felmutatja azt a tapasztalatot, ahogy az óra ütésének érzékelése anyagiasítja, sőt létrehozza a beszélőben az időt; a nap tárgyiasul. Épp úgy, ahogy Závada beszélőjében testet öltenek az órák.

Áttételesen a fenomenológiai tapasztalatra utalhat a kötet címe is, mely egy torzított idézet Ibsen Peer Gyntjének vihar-jelenetéből. „Roncs a szélárnyékban, amott!”[4] — kiáltja az őr, észrevéve egy süllyedő hajót. A jelenet különös, légies, tengeri környezete és az észlelés motívuma önmagukban rokoníthatók a Roncs szélárnyékban szemléletmódjával, azonban Závada címválasztása a teljes Ibsen-darab kontextusában is érdekes, hiszen a szubjektum kivetülése, az absztrakciók tárgyiasulása a Peer Gyntnek is lényeges kérdése. „Ó, nem is egyszerű ez. / Én mindenben csak én vagyok, önmagam” — mondja a darab egy pontján Peer Gynt, akinek el nem gondolt eszméi és ki nem mondott jelszavai később látható formában, gombolyagokként és száraz levelekként jelennek meg, hogy szemrehányást tegyenek magának Peer Gyntnek. Az absztrakció, akár Závada esetében, itt is a környező világ anyagát, szervességét kezdi alkotni. A száraz levelek megszólalása („Jelszók vagyunk, / s vártuk, hogy a szád kimond. / S lásd, pusztulunk, / mint szélszakitotta lomb.”) stílusában is a Roncs szélárnyékban egyik poétikai előképének tekinthető. A kötet, úgy tűnik, reflektál is a drámának erre a részére, amikor a Hely az időnek (3) beszélője az ibseni szituáció fordítottját teremti meg: „Kimondanának minket a szavak, / de a torkukon akadunk. / Föltorlódunk egy megszólalás szűk / keresztmetszetében.” (Hely az időnek (3) )

A Mész és a Roncs szélárnyékban kötetek felütését az idő anyagiságának ötlete is összeköti: az Akinek mondanom kéne című versben (Mész) a beszélőnek az idő tükrén kell átnyúlnia, hogy megérintse a megszólított emlékét (akihez valójában beszélnie kellene); a tapasztalat, az emlékréteg megfogható akadályként szerepel. A Hely az időnek (2) meg is ismétli ezt a gesztust, csak ezúttal ellenkező irányban: a kéz a jövő falára simul.

A Roncs szélárnyékban verseiben az egyén(ek) teste, pozíciója rendszerint valami nagyobb, kozmikus vagy földrajzi térbe ágyazódik be, s ez a tér gyakran dinamikusabban változik, mint a benne tartózkodó test: „Megint mozdulatlanul fekszünk / egymás mellett, míg a bolygó / mágneses pólusai helyet cserélnek.” (Elképzelem a madarak vonulását) Gyakran támadhat olyan benyomásunk, hogy a „mély” és a „felszín” felcserélődnek: épp a bolygó kezd „sürögni”, és nem a rajta élő lények.

Izgalmas a kötet teatralitáshoz és pátoszhoz való viszonya: a grandiózus testi-földrajzi kapcsolódások ugyanis nem ritkán ébreszthetnek az olvasóban mitikus, ünnepélyes képzeteket (ezt erősítik a direkt mitikus referenciájú szövegek is, mint az Oidipusz vagy az Amphitryon el), de a beszélő néhol mintha épp profanizáló szándékkal lépne fel. „Többé ne hívjuk égnek, ez csak a levegő / sirályok lakta héja […]” — olvassuk az Elképzelem a madarak vonulását későbbi részében, és ebben bújtatott humor is érződik. Az említett kettősség érdekes feszültséget eredményez: a Roncs szélárnyékban mítosza egy tágasan profán világ képe.

A Hipotermia című versben a tenger és a száj képzete összemosódik: a fogak sziklákként tűnnek fel, és hullámzik körülöttük a víz. Az álom ízeinek eltüntetése a reggeli fogmosás képét idézi fel, így egy hétköznapi történés mikrovilága kapja meg a földrajzi makrovilág jellegét. A tenger erősen távoli, kozmikus képe kapcsolódik aztán az utazás, az „ugrás” motívumához, az idegen földrész idegen egének csillagaihoz.

Az elme, az álmok poggyászként való konkretizálódása magába sűríti a kötet poétikáját, ugyanakkor emlékeztet a Mész világára is. Az a fogság-élmény jelenik itt meg, hogy az utazó magát is viszi a csomagokkal, tudata (és tudatalattija) is bőrönd. Közben a testet szüntelenül áthatja a külvilág, és fordítva: a vers végén a két szerelmes teste összeér, mint „hajófenék / a tengerfenékkel”. A „kozmikus” érzet általában is jellemző a szövegre és magára a kötetre: a beszélő játszik a messzi és — messziségében — szürreális világok formáival, a távoli környezetek „megérintésének” élményével. A beszélő „idegen éjszakát” mond, vagyis az „óceán túlpartján” maga az éjszaka is más, az elemi tapasztalat is „más”.

Az válik a kötetben atmoszférává, autonóm érzésvilággá, aminek ötletcsíráját már hordozta a Mész, például a Virályok sijjogása című szövegben, ahol a fürdőszoba világa a legtávolibb (és közelibb) mitikus-testi-biológiai-földrajzi asszociációkkal, térképzésekkel találkozik. A test és a föld, a test és a nagy vizek találkozása egyszerre jelent könnyű áramlást, könnyű találkozást és valami nehezen látható, megközelíthető határt. A Roncs szélárnyékban beszédmódja mintha folyton jelezni próbálná, hogy az általa nyelvileg elért „földek” légiesek, és az érzékelés „finom” tartományában vannak. Ezt erősíti a mottónak választott Camus-idézet A pestisből, melyben az „agyrém” fogalma pozitív színezetet kap, és egy, az elmében dédelgetett földrészre utal, ahol a képzelődő „pótolhatatlan éghajlatot” teremt magának. A behunyt szem is az egyszerre elszigetelődő, mégis teremtő képzelet jele. A Camus-idézettel kapcsolatban is érezhető a kötet kettős jellege: a fantázia hozza létre a test és a kozmosz tényleges egyesülésének és felcserélhetőségének lehetőségét, illetve az új, álombéli kontinensek létezésének esélyét, de a versek közben mégis a fizikai környezet, az ébrenlét terének kiterjesztésére törekednek, amikor az egyént — egyébként meghagyva hétköznapi környezetében — kozmikus helyzetben mutatják.

A Félbehagyni az ellipszist (1) című szövegben a beszélő és párja Google Maps-en nézik magukat, de a beszélő megemlíti, hogy közben figyelik őket az űrben cikázó — és a helymeghatározást lehetővé tévő — szatellitek. Rejtett humor, hogy míg az Elképzelem a madarak vonulását szerint az ég a „levegő sirályok lakta héja”, addig itt a műholdak olyanok, „mint túl messzire tévedt / sirályok”. A kicsiből a nagy felé építkező vers „fordulata”, hogy végül maga a Föld válik hatalmas szemmé, melynek szivárványhártyáján a szatellitek krómezüst szárnya tükröződik. Amíg a vers eleje az „élőlény” percepcióját tágítja, addig a szöveg végén az égitest lesz élő percepció. De érthetjük úgy is, hogy a szemlélő szubjektum az, akiben a Föld látványa szemként testesül meg, aki humanizálja az „idegen” tárgyat.

A Roncs szélárnyékban verseiben többször felsejlik az a filozófiai koncepció — vagy megérzés — is (mely különböző formákban a huszadik századi irodalmi modernizmus gyakori problémája), hogy a vizuális percepciónak tulajdonképpen nem háttere a nyelv és a logika, nem a nyelv alkot elsődlegesen teóriát és összefüggést a látott képből, hanem maga a kép  logikai vonatkozások nélkül — az elmélet. Ugyanakkor épp az intellektustól megfosztott kép az, ami aztán sajátos, autonóm értelmet és logikát kap. „A tenger szótlan kinyilatkoztatás. / Úgy mossa a köveket, / mint a parttalan gyász. / Alámerül a hold mérőónja.” — olvassuk a Primošten felütését. A tenger — mint jelenség — kinyilatkoztatás. Később a beszélő ezt kérdezi: „De mit kérnek rajtunk számon / ezek a dombok?” (Primošten) Mintha a domb, a látott természet önmagában képes lenne ilyen intencióra, mintha a „dombnak” lehetne ilyen „értelme”. A Kurzív lombok ciklus második darabjában a beszélő szinte komikusan veti fel a már érintett problémát: „A hold meggyőz, érvényes állítás. / Fölfüggeszti a homály / folytonosságát.” (Kurzív lombok) A nyelv az, ami utólag íródik bele a tájba, vagy mintha a táj lenne a diskurzusért: „Az erdő is csak azért van, / hogy beszélni lehessen róla.” (Kurzív lombok (3) )

Závada költészete nemcsak a látás „természetesnek” érzékelt folyamatát igyekszik alkotásként színre vinni, hanem általában a nem érzékelt, nem tudatosult élményrészeknek is erős jelleget tulajdonít. Az élmény, az idő múlása önálló minőség. A Voluptas és Curiositas-ciklus első versében a nyári délelőtt maga lesz érdekes, annak mozgása vizualizálódik, válik vizsgálat tárgyává: „Amit irigylek belőle, az a lendület, […] hogy viszi valami kikényszeríthetetlen / sodrás, és ez már önmagában is épp / eléggé megkapó.” (Voluptas és Curiositas (1) ) Az a megállapítás, hogy a délelőttben „nem a tétovaság széttagolt formái / követik egymást”, arról tanúskodhat, hogy a beszélő itt más formákat lát, de mindenképp tartalmaz egy olyan háttérállítást, miszerint az idő anyaga vizualizálható. Az időnek lendülete van: az érzéki akció nem a cselekvésben nyilvánul meg, hanem a délelőttben; ez adja a beszéd igazi kedvét.

A ciklus második versében a távozó évszak szinte asszociálja a „kórházzöld székeket”: itt az idő természete lesz emberi léptékben érzékelhető, a hűvösség jelenik meg a könnyen elképzelhető tárgyi világban, és nem az absztrakció próbál a maga jogán „anyagi” lenni, mint a délelőtt esetében. A ciklus legvégén, ismét némi komikus mellékízzel, megérkezik az „idő”, aki „mindenkit fölállít / a széksorok közt”. Itt, ezzel a hirtelen képpel, el is simul az említett poétikai ellentét.

A széksorok megidézik a Voluptas és Curiositas-ciklust megelőző Oidipusz-ciklust, mely a látással szorosan összekapcsolódó színház problémáját emeli a kötetbe. A vers felütése („Magad vagy a táj”) ezúttal az embert azonosítja a kozmosszal, és a szöveg talán a Roncs szélárnyékban egyik leglátomásosabb verse. Ezt indokolhatják az Oidipusz-mítosz kellékei, a mesés-mitikus elemek is (Szfinx, jós, karaván). Izgalmas a harmadik szakasz második versszakának zárlata: „a láthatár szablyaélén / karaván vonul át.” A mitikus/mesés elem itt az elméleti konstrukció illusztrálására is szolgál: a szablyaél egyszerre vizualizálja a horizontot és annak átvitt, absztrakt jelentését. Lehet egy elvont jelenség látható anyaga (mint a délelőtt formája), de pontos kép is. Az Oidipusz második szakaszában található a Roncs szélárnyékban egyik legszebb versszaka is: „Te voltál az, te vártál / a suhogás árnyékában, / és az erdő tüdeje, / mint egy fülledt madárház, / megtelt zsivajjal.” (Oidipusz (2) ). A madárház-hasonlat felfokozottsága és látványkeveredése furcsa, biológiai egyesülés is, mely sűrítetten és ellentmondásosan tartalmazza a makro-mikro különbségeket.

A Roncs szélárnyékban utolsó, Önmagukba visszatérő nyomok című részében furcsa, sötét táj kezd nőni magában a beszélőben: „Földerítetlen erdők magasodnak / bennünk, elhallgatott fenyvesek / a hóhatár felett.” (Madártávlat) Itt mintha megváltozna a kötet optikája: nem annyira a makro- és a mikrovilág egybemozgása lényeges, hanem a benső tér táj volta, az, ahogy a benső tér önálló ismeretlenségként értelmeződik. A „hétköznapi‒nem hétköznapi”, a „természetes‒nem természetes” kérdése itt is felmerül: a nem tudatosult testbelső méretei, távolságai kísértik a beszélőt.

Závada Péter új kötetének erénye a végiggondolt és fantáziadús intellektuális háttér, az erőteljesen megalkotott atmoszféra, viszont néha épp ennek az atmoszférának a túlburjánzása vagy túlzott következetessége okozza a problémákat is. Az elméleti kérdések néhol túl erősen jelen vannak a szövegekben („és elcsúsznak egymáson / az észlelés rétegei” — Oidipusz (1) ), illetve a mitikus-geográfiai látásmód kisebb képgubancokat is okozhat, mint A kontinens nevének egyes részeiben. Ám az is igaz, hogy épp az említett versben ezek a gubancok igen szépen is sikerülhetnek: „Szád szélén a mondatok lecsorognak, / mint a gondolatok vére”. (A kontinens neve) Bár a kötetvilág koherenciájának megteremtésére irányuló kísérletek üresjáratokat is eredményeznek, a Roncs szélárnyékban egyik legvonzóbb jellegzetessége a képzelettel párosuló filozófiai attitűd, a tájak, képek, mozaikok öröme. A vizuális motívumok ismétlődése és állandó átfogalmazódása a verseket is egy nagy mozgás, nagy rendeződés részesévé teszi, ami biztosítja a többszöri, átértelmező befogadás lehetőségét. A kötet izgalmasan pozicionálja a szerző előző köteteit is; termékenyen olvastatja újra a valójában nagyon is szervesen épülő, alakuló Závada-lírát.

A többi hozzászólás elérhető: itt.

Megjelent a Műút 2018065-ös számában.

 

[1] Lásd: „Semmi se kész, amíg rá nem néztem”. Kiss Georgina és Závada Péter beszélgetése a tárgyiasságról, SzIFOnline, elérhető: http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=761. (Az utolsó letöltés dátuma: 2017. 11. 23.)

[2] A részlet Nemes Nagy Ágnes fordítása.

[3] Kiss–Závada, I. m.

[4] Az Ibsen-idézetek Áprily Lajos Peer Gynt-fordításából valók.