Prédikátorok Imbrium tengerén

A teremtmény látványa lassan leereszkedett a talajra. A fortyogó káosz tisztulni kezdett, az egyenként látható részek összeolvadtak és formát adtak az ormótlan testnek. Darabok kapcsolódtak együvé és villództak át egyik állapotból a másikba.

Ide már nem jutott fény. Egy férfi figyelte a szépia színű korlátnak dőlve a hajó körül gomolygó szürke űrt. A felszín üressége kötötte le figyelmét, szinte már örült a mozdulatlanságnak. Élettelenül terült elé a tér, ameddig szem ellátott. Lassan sarokba szorította az elveszettség, minden szemhunyása után közelebbről vehette szemügyre a gráfokká csavarodó pillanatokat. Érezte, ahogyan rátekeredtek és kiszorították belőle a menekülés gondolatát is. Értelmetlenné vált délibábokat kergetnie és kifaggatnia őket, miért is került ide.

Hideg levegő fújt akkor is. Emberek érkeztek, szálltak le lovaikról. Hallotta, nem kóborló rendteremtők jártak erre és vették hírét, hogy ebben a templomban ő hirdeti az igét, hanem kizárólag miatta jöttek. Az istentisztelet csendtelen mozdulatlanságba torkollt. A karácsony másnapját ünneplő összegyűlt gyülekezet tagjai közül többen elájultak, mások eszüket vesztve rogytak össze, amikor kavargás szakította szét az áhítatot. Néhány öreg gunnyasztott csak félig éberen a megtépázott létszámú összejöttek közül. A belépők beintettek, a besereglő zenekar tust húzott, a megérkezettek a hatalom hangján bődültek el, hogy beleremegtek a padsorok. A kakofóniában a falakról lepergett a fehér festék. Szomorú tekintetek bámultak befelé az élőkre. Hosszú, ökörhúgyozásra emlékeztető csíkok bukkantak felszínre, körberácsozták a helyiséget. A poroszlók arca különböző színekre festett faragott famaszk. Kifejezéstelen szobrok, emberi mivoltukat elnyelte az engedelmesség sötétsége. Köpenyükből nedvesség csepegett a padlóra. Profán harangjuk hangját hallotta utoljára, amint körülfogták a szószéket.

Talán azokat a kéretlen leveleket keresik, jutott most eszébe, amelyekben hittársai szokatlan látogatókról számoltak be. A víziók beszámolói szerint lények bukkantak fel a nappali világosságban, majd éjjel eltűntek. Pirinyó méretük alapján lidércekhez vagy kereszteletlen gyerekekhez tűntek hasonlatosnak, akik minden hozzájuk kerülő tárgyat a szájukba akartak venni, hogy elszipkázhassanak valamit abból, ami nem az övék. Kacska szárnyaik nehezen cipelték gömbölyű, hurkaszerű testüket. Ösztövérségüket mintha ellensúlyozta volna hevességük, amivel közelítettek mindenki felé. Fénytelen szemükben ravaszság tetszett vissza, nem csaptak le kétszer ugyanoda és egy-két megtévesztő kör után, a levelek íróit vették célba. Hosszú, egyenes és szilárd tűvel szúrták meg a lelkészeket. Amint magukévá tették a teológusok váladékát, eltűntek. Egyik elmondásban sem tértek ki esetlegesen arra, hogy bármit megundokosított volna. A megszúrtak arról is írtak, hogy különösebb akadályok nélkül, továbbra is tették a számukra kijelölt feladatot.

Felnézett. Kutatta, de nem tudta elhelyezni a horizont végpontjait, lemázolták és lekerekítették őket. Az eddigi éles élek erodálódtak és porukat elvitte a szél. Számára fel nem fogható zaj elhangzása utáni borús szürkeség egy mozgó hajó tatján. Távolabbról koppanás és csosszanás. Csend és zörej. Édes illatot érzett. Belégzésekor a torkára ülő fémes íz, kifújásakor fanyarrá, végül ecetessé tömörült. A keze alatt megmozdult, remegett és fodrozódott a puha és ruganyos korlát. Hátat fordított az előtte elterülő ürességnek és a félhomályban dermedten fürkészni kezdett az általa, a hangok forrásának tartott irányba. Tűz ropogása hallatszott. Az alázúduló hangzuhatag alól megpörkölődött bőr szaga bodorodott elő. Mintha túlforralt zsendice íze járt volna vissza kísérteni a szájába. Az otthon ízének emléke fodrozódott benne, egymásutánban koncentrikus köröket látott kifutni onnan, ahol állt.

Máglyák világították át a jelenés idomtalan színtelenségét. Ahogy ott állt, viharok robaját engedte szabadjára. Dübörgő szélrohamok támadtak fel belőle, ahogyan egy siklással átszelte a közte és a lelkész közötti távolságot. Csavart szarvak türemkedtek, sörte és szőr borított be mindent. Inak és izmok domborodtak a palást alatt.

— Ki vagy? … Felelj! Isten… nevében követelem, szólíthassalak neveden! — próbálta a lelkész túlüvölteni a vihart.

— EGO SVM PAPA.

— Beszélj, miért hoztál ide, gesztenyebankettező pápista?

A rém mögött lebegő terjedelmes bőrlebernyeg megrázkódott, a hajó nyújtózott és moccant, majd fordult egyet, és elindult Imbrium tengerén.

— EGI NIAI IVHAS NAELKVL ELPVSTVL — hangzott a mennydörgés.

— Felettem nincs hatalma a grimoárokból kiolvasott átkaidnak! — rikoltotta a férfi. — Fertelmes… — fogott bele, a lény elhallgattatta.

A teremtmény látványa lassan leereszkedett a talajra. A fortyogó káosz tisztulni kezdett, az egyenként látható részek összeolvadtak és formát adtak az ormótlan testnek. Darabok kapcsolódtak együvé és villództak át egyik állapotból a másikba. Pikkelyek súrlódtak, egy kakas tekintete meredt előre valahonnan a test vélt közepéről és kampós végű horgonyként húzta akadálytalanul maga irányába a férfi tekintetét. Püspöki fejfedője Babilon tornyaként égett.

— SAMOLATLAN OKA VAN ANNAK, HOGI IDEKERVLTAEL, MAELIVS IVHAS PAETER — nyalintotta meg száját, majd folytatta. — A GAZDATLAN BIRKAKNAK VISA KELL TALALNIVK AZ ECCLESIA CATHOLICABA. ERETNEKSAEGET GIOEKERESTOEL IRTANI KELL. AKI MEGBANIA BVNEIT, VISATAERHET. AZ ECCLESIA AES ISTEN MEGBOCAT, NOHA EGIK SEM FELEIT! — húzta végig felső ajkán nyelve hegyét.

— Soha egyikünk sem fog visszatérni! A gyülekezet erős nélkülem, Isten gondoskodik róluk — tört ki Péterből.

— MITOEL VAGI ILIEN BIZTOS MAGADBAN? POKOLRA IVTS, MINT A TOEBBI APOSTATA.

A férfi hömpölygő foltokat pillantott meg a firmamentumon. Rajokban közeledtek a tat felé. Tekintete cikázott, rendületlenül kutatott ismerős szeglet után.

— INFANSOK AERKEZNEK, A SPANIOL INKVIZICIO IOVAHAGIASAVAL. MILI NAGISERUESAEG REILIK BENNUEK! VAEGET VETNEK A LAZITASNAK, A NAEP FELTUEZELAESAENEK! — Intett karmaival. — IOEII AES GIOENIOERKOEDI! FENSAEGESEK!

A lassan aláereszkedő szárnyas puttó-utánzatok a magasba emelték tűiket, amint észrevették a fedélzeten. A lelkész szája mozgott, le akarta törni az előtte örvénylő szentségtörő tüneményeket, hátát a háznak nekivetni, úgy szegülhessen szembe minden ellene törővel. A pápa dülledt szemével figyelte minden rezzenését.

— AZ ARCKAEPCSARNOKBOL MAR CSAK TE HIAENIOZTAL, PAETER!

A megszólítottat karon ragadta és vonszolta maga után a hajó szája felé. Mögöttük csattogó szárnycsonkokon, zárt félkörben repdestek az infánsok.

Odalenn a gyomorban minden lépésük után megrezdültek az oldalak. A talaj önállóan mozgott a lábuk alatt. A rém intésére egy hártyából szőtt válaszfal kettévált, láthatóvá téve egy kör alakú termet. Minél közelebb értek a helyiség közepéhez, úgy hatott egyre világosabbnak minden, ami távolabb esett tőlük. A háttérben fényforrás pulzált gyengén, egymástól egyenlő távolságra kisméretű téglalapok szaggatták a derengésbe burkolózó folytonosságot.

— GIERE IDE, NAEZD MEG OEKET!

Péter kábultan arrébb lépett, de még mindig nem tudta kivenni a látnivalót. A minden irányból pulzáló, barlangszerű képződmény, amelynek közepén állt, bekeríthetetlen volt elméje számára. Kiszökött abból a tartományból, ahol akár ő, akár Isten rámutathatott és névvel illethette volna. Az ostromlottak keserűségét ízlelgette a nyelve hegyén, nyálat sercintett maga mögé.

— HAT MAR ENNIRE FAELS, HOGI BABONAKBAN KEZDTAEL HINNI? GIORSAN MEGTOERTAEL, FICKO! A TOEBBIEK TOVABB BIRTAK.

Szemét lehunyva, félve botorkált előrébb. Tapogatózott, fülelt és kinyúlt az ismerős, a biztos után. Engesztelhetetlenül egyedül maradt, Jóbban keresett nyugalmat.

A pápa megmarkolta és felsebezte a vállát, majd nekicsapta őt a falnak.

— FIGIELD MEG ALAPOSAN, MIT LATS MAGAD ELOETT?

A fakeretes téglalapokban fonálszőtteseknek tűnő ábrákat pillantott meg.

— NISD KI A SEMED, LASD AZ EIKŌN HASONLATOSAGAT EMBERHEZ AES SENTHEZ! KIAE EZ A KAEP, AES A FELIRAS?

— Dévai Bíró Mátyásé.

— AES EZ?

— Heltai Gáspáré.

— HAT EZ?

— Károli Gáspáré.

A falat apró, színezett gyapjúból készült gobelinek foglalták el. Többekkel már végeztek a molyok, csak a hiány adta tudtára, itt egyszer valakik protestáltak és mertek különbözni a többitől. A képeken szereplő túlélők közül mindenkit felismert, aki írt neki levelet, és eszébe jutottak azok, akikről hallomásból tudta, hiszik és vallják, amit ő is. Remegett, ahogy rájuk nézett, elborzasztotta az aprólékos, precíz kidolgozás, a megszólalásig azonos és hasonlatos küllemek sorozata. Ők visszanéztek rá. A körberajzoltakat mondatok ölelték körül. Olvasni kezdte őket. Hitébe vert gyökeret a félelem. Nem védte többé metafora, elhagyták az áttétek, semmissé vált az értelmezése. Földhöz tapasztott, tapintható és érzékelhető egyenes tudás. A többi néma csend. Prédikátorok arcképcsarnoka egy katolikus gályán, a valódi büntetés.

— IGI BUENHOEDHETTEK AZ IDOEK VAEGEZETAEIG! ABRAZATOTOK MEGOEROEKITVE MINDOEROEKRE! MAGIARORSAGOT ELOEB RABA, AZTAN KOLDUSA, VAEGRE CATHOLICUSA TESEM. INFANSOK, A TIETEK!

A lények ekkor kampós tűiket a lelkész testébe mélyesztették, akkurátusan követve az emberi test vonalait, haladtak előre a bontásban. Felfejtették csomóit, korábbi elégedetlenségeit egy mozdulattal hurokra húzták és kitekerték belőle. A férfi fogyott. Az előttük, a falon lógó üres kanavába kezdték belevarrni a feltekert anyag-motringot.

Az eddig hangtalanul sikló gálya megérezte, ahogy az utolsó arcmás is a helyére került. Leszállítottak hát mindenkit, eltiporták a lázadás legkisebb fészkét is. Elégedetten szemlélte az előtte elterülő égitestet. Élősködői indulásra készre pakolták hatalmas testét, hogy elhagyva a holdi Imbrium tengert visszatérhessen arra a bolygóra, ahonnan elszármazott, a Földre. A pápa nélkülözhetetlen fáradozásainak köszönhetően befejezték, amit elkezdtek. A külső reformerek nyomását integrálták, a belső ellenzék érintésük nyomán megjuhászodott. Ahogy lecsapódtak az evezősorokhoz hasonlatos csápok, már biztossá vált számára, hogy ide csak ők hozhatnak fényt. Most és mindörökké.