A meg nem érkezők

Az épp most szertefoszló idő helyén
maradó vákuumban,
ami csak valóság lehetne bármikor, összezilálódik.
S kiknek tavalyi jövőjük múló ceruzavonalakként
egyenletes, kimért lassúsággal halványul,
majd mások lépnek a helyére,
három-négy napnyi csomagokkal érkezők,
akik pár hónapja még úgy volt, ekkor
nem toporoghatnának
izgatott-fáradtan pont e küszöb előtt,
kulcsra várva, hogy belépve lerakhassák
poggyászukat, amit, ha lett volna az a telefon,
az a foglalás, az a tavaly még biztosan megtörténni
tudott jövő,
most nem tehetnének a dívány mellé
pont ebben a nappaliban.
Ajtót zárva, szemükben egy csillagos, téli ég friss
tisztaságával nem villanthatnák egymásra
apadhatatlannak hitt örömüket, a vécéről visszatértükben,
a hálószobát ellenőriztükben nem futnának össze,
akár egymást keresztező vízsugarak a mosdókagylóban,
ölelkezve a konyha közepén, mint
hosszú napok után hazatérő családtagok.
Mások, az épp szertefoszló, egykori jövőben még
ide jönni vágyók, visszajáró vendégek tennék be helyettük
maguk után az ajtót, betelhetetlenül
a belső udvar fáinak még kivehető sziluettjeivel,
csípős, zsenge téli levegőillattal, az utca túlpartján álló mozi
plakátjaival, mellette a barátságtalan éjjelnappali kirakatán
kiröhögött, kacska rovásírással, a szórakozóhelyekről kiszűrődő,
cinkos zajfoszlányokkal, a hozzájuk bújó, kis utcák házaival,
de főleg a világ minden kincséért el nem engedni vágyott másikukkal.
Ez a tavalyi jövő fakul majd épp ekkortájt képzeletté a végül
mégis elengedett meg nem érkezőkben, belül, valami kegyetlen
halványulású, tavalyból font, kacska ábránddá,
mi lett volna, ha, gondolják majd, mielőtt felocsúdnak
egy már másik jövővé megkötött elmerengtükből,
mert egy másik városban, ahonnan múltbeli jövendőjükben
mégsem indultak el, egyik-másik nap talán épp
olyanok lesznek a télesti fényviszonyok,
a közvilágítás hunyorít, netán a köd ereszkedik majd pont úgy,
de az is elég lesz, ha csak hasonlóan.
Talán, ha másképp nem, játékból, képzeletben, de lehet, hogy csak e tavaly
még jövőnek indult feltételes módban, évek múltán, álmukban
térnek csak vissza, ahogy egy még épp megtörtént tavaly
messzeségében eltervezett jövőjük során tették volna,
miután kiitták műanyagpoharukból a forralt bort a bódésornál,
szatyrukban pezsgővel, s hogy ne sérüljön se álom, se ábránd,
nem gondolva bele,
hogy éjféli csókjukat már mások váltják helyettük,
utolsó pillanatban beesett, szerencsés szállásfoglalók,
ők melegszenek majd ki a fűtött szobába visszatérve,
hogy mehessenek vissza egyből az udvar diszkrét,
évvégi csendjébe, szerelmük apró kis részleteiről,
halovány ceruzavonalakkal
épp továbbfestett, talán megtörténő
jövőjükről suttogni a tűzijátékdurrogásban.
És lefekve, mikor már elzsibbadtak az összefont végtagok,
lábfejeiket simogató szándékkal összeérintve úgy alszanak el,
hogy jövőre is ugyanide, ugyanekkor érkeznek majd,
s elalvás előtti, utolsó gondolataikat ekkor még
nem zilálja szét a sarokban gubbasztva,
lesben kiváró, de készülődő, kegyetlen türelmű
talán.