Kritikus tanulságok 3. Hozzászólás a Lapis–Mohácsi-vitához

„…ragyogjál, jelentés, császár új ruhája,
te légy a forma,
te légy a forma.”

Turi Tímea: A költészet története

„— Badarság — közölte Geralt. — És ráadásul nem is rímel. Minden valamirevaló jóslat rímel.”

Andrzej Sapkowski: Vaják. Az utolsó kívánság
(ford. Szathmáry-Kellermann Viktória)

 

Mohácsi Balázs és Lapis József szórakoztatóan tartalmas metakritikai diskurzusa remélhetően avatott és érdemi hozzászólásokat hív majd életre. Addig is néhány észrevétel, többé-kevésbé együgyű derűvel. (Szándékaim szerint a derű a több.) A kettejük által közösen fölvetett kérdéseket — isteni bölcsesség és/vagy irodalomtudósi kompetencia híján — nem megválaszolni, csupán továbbgondolni szeretném az alábbiakban. Sok újat nyilván nem mondok majd.

(Agrammatikusság; hiba- és/vagy rontáspoétika) Mit nevez(z)ünk agrammatikusnak: fontos, de inkább csak technikai, mintsem szakmai kérdés. Definíciós dilemma, melyet kritikus közmegegyezésnek kell föloldania. Hasonlóképpen a hibapoétika vs. rontáspoétika kérdését sem látom lényeginek. Következetesen használva a két fogalom lefedheti ugyanazt. (Még egyszerűbben: a hiba a hibázás, vagyis a rontás poétikája.)

(Dumpf Endre és a dilettantizmus) A dilettáns — mint ügyetlen műkedvelő — alakjával el-eljátszanak magasművészeti alkotások. (Švejk vagy Pepin bácsi kisemberi antropológiáját is hasonló kódok szervezik.) Azt hiszem, a Létbüfé szövegei Dumpf Endre nélkül is működnének; de Dumpffal karakteresebb (elevenebb, „emberibb”) az anyag. Arca van. (A Švejk… is teljesebb Švejkkel, nemde?) Közbejöttével rétegzettebb a játék, komplexebb az esztétika. Mint Takáts Gyula Csu Fu-verseiben vagy a Jónás imájában. (Akár a lírai alteregó avíttas kérdését — sőt a művészi gyermeknyelv esztétikusságát — is idevonhatnánk, friss válaszok reményében.) Dumpf szerepeltetése ugyanakkor nem állít akadályt a kritikai olvasás ítélkező ambíciója elé. Az esztétikailag végeredményben sikerületlen szöveghelyek nem menthetők fel akkor sem, ha tudjuk, Dumpf (aki nem alkotója, hanem teremtettje a Dumpf-szövegeknek!) poetológiai képzettsége nem kikezdhetetlen. (Hogy Mohácsi vagy más kritikusok mit becsülnek / nem becsülnek, min nevetnek / nem nevetnek a Dumpf-univerzum olvastakor: végső soron ízlés dolga. Ezzel a problematikával egy sok évvel korábbi gondolatkísérletemben igyekeztem számot vetni: http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200206/30.html).

(Areferenciális és antropológiai) Az areferenciális és az antropológiai posztmodern (Németh Zoltán) termékeny fogalompárnak látszik. Akkor is, ha hozzávesszük: önértékű nyelvi eseményként minden irodalmi mű areferenciális. Önreflexív. Metapoétikus. (Az Édes Anna Kun Bélája nem azonosítható problémátlanul a történelem Kun Bélájával. Többek közt azért nem, mert papírból és nyomdafestékből van.)

(Célelvűség és párhuzamok) A teleologizáló irodalomtörténet-írás mindig egyszerűsít — de csak azért, hogy áttekinthető formában ajánlhassa figyelmünkbe a bonyolultat. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetét sem keverném a rusztikusan agresszív korszakolási hajlam gyanújába (a remek könyvéről írt remek cáfolatról ezt gondoltam annak idején: http://nol.hu/kritika/20091130-kontra-460231); Kulcsár Szabó az időben is gyakran hivatkozott az „egyidejű egyidejűtlenségek” Reinhart Koselleck-i tételére; azaz tisztában volt azzal az evidenciával (mellyel mindannyian s legújabban Németh Zoltán): a korszakok nem az őrségváltás módszertana szerint vesznek búcsút egymástól, hanem egymást átfedve, egymásba átjárva léteznek és nem léteznek (és léteznek tovább nemlétükkel is). (Kérdéseink közül kivezető kérdés lehet persze: ha Berzsenyi és Dsida Jenő költészete ma is kedves olvasmányunk, miért volna suta anakronizmus Berzsenyi és Dsida Jenő verseit megírni ma.)

(Telepedés) A Telep Csoportot paradigmaképző origónak látni: bocsánatos — mert alighanem szükségszerű — egyszerűsítés. Beszélünk nyugatos és újholdas esztétikáról is, hiába írtak a Nyugatba nem csak „nyugatos” szerzők; s az Újholdat hiába kárhoztatta tiszavirágéletre az egykorú kultúrpolitika. A történeti gondolkodásnak szüksége van címkékre, hogy ne kelljen mindig mindent elölről elmagyarázni.

(Neoszür) A neoszürrealizmus terminusát is használhatónak látom — amennyiben úgy értjük: váratlan képzettársítások, álomszerű logika, mítoszjellegű képiség hatja át, lakja be az így jellemzett verseket. Petrinél (stb.) nem válik szövegszervező erővé a másvilági szcenírozás; Deres Kornélia Bábhasadása (stb.) erre (is) épít. — Ebben a popkulturális hatások/kontextusok és a vizuális jelrendszerek fölerősödött jelenléte a kortárs kultúrában egyaránt szerepet játszhat. Más világban szocializálódtak Nemes Z. Márió szövegei, mint Kántor Péteréi.

(Komolyságok, komolytalanságok) Az újkomolyság (vagy új komolyság) értelmezhető, használható kitétel. Óvakodnék viszont attól (Mohácsival és Lapissal egyetemben), hogy (1) az e paradigma által elhagyott mezőt a „komolytalanság” címkével lássam el; (2) abba a hiszembe ringassam magam: a költészeti közelmúltat mindössze két típusú ambíció szervezte-szervezi. Egyrészt: a hosszan értett kilencvenes évek magyar lírája — bár tobzódott a verstani bravúrokban, a virtuóz intertextualitásban, az ironikus nyelvi önreflexiókban — aligha írható le egyetlen fogalommal. (A magyar költészet akkor is, ma is áttekinthetetlenül sokszínű volt/van/legyen. Akár egyazon életművön belül is: ahogy korábban Pilinszky, Takács Zsuzsa vagy — többször — Tandori, úgy legutóbb Závada Péter váltott formanyelvi korszakot saját művészetében.) Ráadásul máig meghatározó tetteinek zöme (Petri, Borbély, Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina, Szijj, Oravecz, Kemény István stb.) éppenséggel nem az önfeledt játékosság jegyében állt. De a posztmodernitásba netán aggálytalanabbul illeszthető korpuszokat (Egy gyógynövény-kert, Három az ötödiken, Rókatárgy alkonyatkor, Babitsolás stb.) sem illetném a létköltészeti súlytalanság/komolytalanság sejtelmével. (Az újkomolyság, értelmezhető, használható, de kissé félrevezető kitétel: a komolyzenének sem a komolytalan zene az ellenpontja.) Másrészt: nyitott kérdés (üres hely) a nem „kurrens” poétikák (újholdasok, újabb holdasok; régi-új népiesek; poszt-neoavantgárd; Kiss Anna vagy Vasadi Péter vagy Fodor Ákos költészete stb.) kánoni helye, történeti-kritikai olvasata.

(Mibenlét, hovatovább) A perdöntő kérdés alighanem az: miben más a fiatal magyar költészet a régebb óta fiatalnál? Amit magam jellegadó vonásnak látok a legújabb költői fejleményekből: mindenekelőtt a verstani kötelmek elhagyása, a tapintatos elhatárolódás alaktani hagyományoktól — egyként elválva a költészet mint ünnepi beszéd s a költészet mint az ünnepi beszéd ironizáló parafrázisa/paródiája/ellenpontja iskoláitól. (A hasonlatpoétika ajánlott terminusa is erre utalhat: azonosító szóképekben már nem ragadhatjuk meg az egységet, csak esetleges analógiákban közelíthető meg az egység — nyoma.) (Té)továbbá: megújított személyesség (gyermekkor, családi viszonyok, szerelmi tematika, közéleti távlatosság); létköltészeti ambíció (ki vagyok én, mit jelent a te, miért van a világ, s nem inkább a semmi stb.); kísérletek testpoétikára; mítoszi jellegű „neoszürrealizmus”; a biologikum és a kozmológia kódjainak egymásba írása; transzhumanista világképi dimenziók; teremtően termékeny párbeszéd a populáris kultúrával (a sci-fitől a slamig)… S komoly-komor látás- és beszédmód, de pátoszos pózok nélkül, s esetenként a humor fölszabadító játékát sem zárva ki.

(Poszt/modern) Talán a rendszerváltás körüli esztendők szabadságkereső derűje és a kétezres évek dezillúziós létélménye is szembekerül egymással (elválik egymástól), amikor Krusovszky vagy Pollágh más nyelvi-poétikai utakat választ, mint Garaczi vagy Lator. Nem tudom. Ahogy azt sem: volt-e valójában posztmodern magyar költészet. S nem arról beszélhetünk-e inkább, mint Esterházy epikája esetében: a formális posztmodern nála is, költőinknél is a modernség világát (értékeit s értékválságát) juttatta szóhoz?

(Ál) (Csak zárójelben rögtönzöm ide: megfontolnám esetleg a kötött forma és a szabadverses alakulatok mellett/között egy harmadik, átvezető formaesztétika számbavételét: Borbély Szilárd vagy Lanczkor Gábor több verse például tipografikusan ugyan rendezett alaktant mutat, de a látszólagos renden belül inkább a vers- és mondattani széttartás jut érvényre. Ezt pszeudo- vagy álkötött formának hívnám.)

(Tartalom, forma, formatartalom, tartalomforma) Meg fogunk halni, de addig legalább szeressük egymást. — Nagyjából-egészéből ez (s ami aktuálisan ehhez tartozhat, ebből következhet) a művészetek mondandója. Legalábbis ami az utóbbi néhány ezer évet illeti. Az alaktan, a gesztusrendszer, az eszköztár változik koronként (pontosabban ez a változás határol el korokat) — s vele (többé vagy kevésbé) a látásmód, a világkép, az embertan. A forma beszéde lesz más és más (vagy másképp ugyanaz). — Tartalom és forma dohos kérdését mindazonáltal nem keverném ide. A műalkotás sajátsága (mindhárman/mindsokan tudjuk), hogy benne a forma (a nyelvi-poétikai megalkotottság) is mond, üzen, jelent — a forma is tartalom, nemcsak a beszéd témája/tárgya. Másképp nem különböznék a műtárgy a tárgyaktól általában. Nem tudnánk megkülönböztetni a verset egy szatyor zsemlétől.

Nem ironikusan, hanem újkomolyan írom: Mohácsi és Lapis tudós (nem, nem vitája) eszme- és érzületcseréje az utóbbi idők egyik legüdítőbb líraesztétikai fejleménye. Kívánom, hogy fejtsék, fejtegessék tovább szépszámú mások.

A kritikusvita többi hozzászólását ide kattintva olvashatja el.