Dagály

Mikor hat éves lett a kislányom, rávett, hogy a tengerhez költözzünk. Nekem mindegy volt, szabadúszó programozóként nem számított, honnan dolgozom.

Mikor hat éves lett a kislányom, rávett, hogy a tengerhez költözzünk. Nekem mindegy volt, szabadúszó programozóként nem számított, honnan dolgozom. A falu, ahol végül kikötöttünk, szikes mocsarak és homokdűnék mellett fekszik. Soha nem jártam ott korábban. Rajtunk kívül szinte csak gazdag nyugdíjasok lakják, akik a hátsó kertjeikbe kis dombokat építenek, a tetejükön a tenger felé néző padokkal. Onnan figyelik, ahogyan apály és dagály naponta átírja a tájat, újrarajzolja az ösvényeket, ostromolja a homokdűnéket. Egy óramű pontosságával ülnek ki minden nap, esőkabátban, Wellington-csizmában, kezükben teásbögrével és nézik, ahogyan a sárban megfeneklett csónakokat lassan felemeli a víz és az alacsonyabb dűnék szőke fűvel benőtt ívei alámerülnek. Az utolsó kutyasétáltatók ilyenkor igyekeznek a fapallókkal kirakott ösvényeken hazafelé a dagály elől. Nem hiszem, hogy bármikor bármelyiküket beszélgetni láttam volna. Julira néha mosolyognak, vagy az is lehet, hogy a kutyára, de mi sem sokszor beszélgetünk, amikor elhaladunk előttük.

Reggelente akkor indulok Gyulával, a kutyánkkal sétálni, amikor Juli még alszik. Napkeltekor átvágok ezen a mérföldnyi, hullámzó tájon a tengerig. A rozsdás kikötők katasztrófa sújtotta övezetnek tűnnek ilyenkor, a sarat szivárványosra polírozza a kiömlött olaj és a csónakokban hagyott halászhálók fölött éhes sirályok köröznek. Az ottfelejtettség és az esetlegesség ösvényei után a tenger szégyentelen végtelensége, a hullámok tajtékos ki- és belélegzései mindig ujjongással töltenek el. Dobol a halántékomon az öröm, hogy otthon vagyok, tizenéve először, pedig senkit nem ismerek. Ahogyan a saját medrükben vergődő gondolataimat kimossa a hullámok ritmusa, megkönnyebbülök. Gyula velem örül a tengernek, fekete labradorsága összes lendületével mindig azonnal úszni kezd, még a téli hidegben is. Sosem tűnik úgy, hogy utána megbánja, legalábbis egyelőre nem tanult a hazautak vacogásaiból semmit.

Délutánonként együtt visszük ki Julival, sokszor egyenesen az iskolából megyünk. Mindenki statiszta az életünkben, történeteket aggatunk rájuk, mert a tényleges beszélgetéseink ritkán jutnak az időjáráson túl. Folytatásos szappanoperáink kicsit kiszámíthatóak, tele bukott írókkal, kiöregedett artistákkal, őrült professzorokkal és gonosz feltalálókkal. Pedig ránézésre nyugdíjazott bankár vagy cégvezető az összes. A szerelmi szálak Julit szerencsére még nem érdeklik. Az iskolában azt hiszem, végre kezd feloldódni, mikor érte megyek, messziről figyelem, ahogyan csoportokba verődve játszanak az udvaron, Juli önfeledten kiabál. Aztán meglát és elhalkul, mint egy rádió amit már megint véletlenül némára csavartam, megfogja a kezemet és hazaindulunk. Bűntudatom van a koravén szemeitől és megfogadom, hogy áthívom a barátait magunkhoz. Együtt fogunk ugrálni a kerti trambulinon és almát sütünk nyárson.

A napok hónapokká dagadnak, a télből tavasz lesz és a mi új, tengeri életünk körei kiszámíthatóakká válnak, mint az árapály, aztán egy délután azt látom, hogy az egyik szokásos öregasszony helyett egy hátsókerti padról egy széles járomcsontú nő mered a tengerre, velem meg hirtelen fordul egyet a világ. Azt a szájat én utoljára elnyílva láttam, a járomcsontot harapásnyomoktól pirosan, az ujjait szorítástól elfehéredve. Annak van vagy hét éve. Most nem is lát, üvegszobor az esőben, a keze remeg az ölében ülő szürke macska fején, mindketten szinte elvesznek a vállára borított, hatalmas kockás plédben. Megrezzen, észrevett. A meztelen nyaka kilógó ívét nézem egész a kulcscsontjáig, ahol a pulóvere kezdődik, tudom, hogy feltűnő és nem hagyom abba. Mielőtt bármit mondhatnék, Gyula vadul a kerítésnek ront, a macska pánikban elrohan, lábhoz, Gyula, kiabáljuk Julival.

Hogy vagy? Nagyon szép lányod van, mondja nyugodt hangon, hűvösen, mintha nem csuklott volna épp egy hatalmasat velünk az idő. Persze bemegyünk, mert behív, és közben lopva eszembe jut, hogy tényleg erre laktak a szülei. Eddig azt hittem, elfelejtettem a hely nevét, vagy sosem tudtam, most inkább visszanyelem a gyanúimat. Juli nem érti, ki ez a néni, Emily elmeséli neki, hogy együtt jártunk egyetemre, rám rebben a szeme, ellenőrzi, hogy ugye nem teszek hozzá semmit a szavaihoz. Akkor is visszanyelném a történetet, ha ki akart volna buggyanni belőlem, de a hűvösségétől mintha elgémberedtek volna az emlékeim. Juli tudja, hogy érettségi után költöztem ide, de mindig inkább Budapestről meséltem neki az itteni éveim helyett. Emily anyja meghalt, most a lakás csupa macskaszőr és horgolt terítő, ostoba dísztárgyak volt gyarmati országokból, diplomaosztós fényképek. Visszavonszolom a figyelmemet a pillanatba, rajtakapom a szemét magamon, de arrébb is néz azonnal, teát főznek Julival, aki közben fél kézzel Gyulát fogja a biztonság kedvéért. A gesztusai kicsit túlzók, a kedvessége kicsit el van hangolva, vagy talán csak én nem tudom máshogy hallani.

A lakás minden sarkából lopva, macskaszemekkel bámul vissza rám a rémület. A mostanra idegenné vált, sokéves reflexeim arra kényszerítenek, hogy provokáljam, de szerencsére dermedt vagyok még mindig, csak a nyaka nézésével hergelem. Terhesen látott utoljára, vagy talán még azelőtt, de akkor már nem nézett a szemembe, azt hiszem, szégyellte magát. Nem marad itt sokáig, mondja hirtelen, két korty tea között, csak egy ingatlanost kell találnia és ki kell dobnia mindent. Meg se várja az eladást. Meggyőződés nélkül viccelődik, hogy elvihetjük az összes macskát Gyulának vacsorára, ha nem tudja rátestálni őket a szomszédokra. Hirtelen kellett iderepülnie, hogy elintézzen mindent, a temetést is, de alig maradt szabadsága az évre, sajnálja, hogy csak így futólag találkozunk.
Másnap reggel a gyomrom hánykolódik, nem akarok arra a padra nézni, be akarom törni az ajtót, de persze nem teszem. Gyula jó érzékkel a kerítésük előtt kezd szarni, közben a szemembe néz, ahogyan mindig szokta, nincsen ennél szomorúbb látvány, főleg egy ilyen szürke reggelen. A felszálló gőz a ködbe vegyül. Nem szedem fel, megyünk tovább. A fülemben cseng Emily évekkel ezelőtti izgatottsága, gyereket akar, mondja, meztelen lábai széttárva az egyetem mozgássérült vécéjének lehajtott ülőkéjén. Mindig oda szöktünk be órák között, egyszer véletlenül meghúzta a segélyhívó madzagot, amikor elélvezett. A mondattól megáll a fülében a nyelvem, az ő keze a hajamban. Kihúzom belőle az ujjamat, alatta nedves a kardigánom, amit az ülőkére terítettünk, hogy ne fázzon. Akkor csináljunk gyereket, bukfencezik bennem a félős öröm. Egész délután nevet rajtam, azt mondja, a hormonszagú kardigántól biztosan mindenki öntudatlanul is megkíván majd, jobban mondva őt, rajtam. Motyogom, hogy legfeljebb én fogom megkívánni a mosógépet.

A tenger ma reggel inkább felkavar, de Gyula boldog. Most nem bírom elviselni, szegény ma bármit csinál, idegesíteni fog. Emilyről nem sokkal később aztán kiderült, hogy meddő, bár nem igazán hittem neki, korábban azt hiszem, volt egy abortusza is. Akkor kezdett derengeni, hogy mennyire nagy a baj, mikor rájöttem, hogy az anyja egészen a gyerekprojekt bejelentéséig nem tudott rólam, vagy nem akart tudni. Valami barát voltam. Lehet, hogy tényleg az voltam. A nevemet biztosan sosem jegyezte meg. Emily sosem hívott meg magukhoz, de úgy képzelem, hogy pont olyan volt az anyja, mint a mostani falunkban a nyugdíjasok. Igazából persze pont az volt, a falunkban nyugdíjas, nézte a dagályt, a szája pengeéles, mint a tengeri szél. Elképzelem, ahogyan a szeme olyanná válik, mint a neonreklám, összeszűkül és villog rajta a vád, hogy homoszexuális, hogy idegen gének, hogy árulás. Elképzelem, ahogy hétvégenként szemmel veri Emily kiszívott nyakát és a reggelihez narancslevet kínáló közönyéből csak úgy süvít a hidegháborús hadüzenet. Te jó Isten, miért pont ide költöztem ennyi évvel később.

A nőgyógyásza az anyja legjobb barátja volt, ezért nem hittem el a meddőséget, de nem mertem megmondani neki, hogy nem hiszem. Ki kellett volna hátrálnom, de konok lettem a félelemtől, mondtam neki, hogy semmi baj, akkor majd én kihordom. De mindig elharapta a mondataimat, lenyalta a nyelvem hegyéről a szót vagy moziba rángatott, én pedig dafke nekiálltam egyedül inszeminációra járni. Nem tudom, hogy hamarabb kapta-e meg azt a tengerentúli állást, mint hogy bejelentettem neki, hogy Juli megfogant, vagy csak valami kínos beszélgetés után. Csöndben tűnt el az életemből, mint valami délibáb. Azt viszont most végre biztosan tudom, hogy már nem akarom megkérdezni tőle, nem akarom megbeszélni, sőt, igazából végre valahára mindegy is az egész. Lehetett volna az anyja Julinak, de ha már nem lett, a lelépése egy apa eltűnésénél sokkal kevesebb volt.

Gyula a hideg gumiorrával megböki a kézfejemet, hihetetlen, de unatkozik, bocsánatkérően riszál. Nekem piros a kezem a hidegtől, a nyakamon próbálom felmelegíteni. Aztán hirtelen nevethetnékem támad, mert a vízben fókafejek bukkannak fel, komikusan táguló orrlyukaikkal mélyeket szívnak a levegőből, bucskáznak, mint a parafadugó. Leguggolok és belefúrom az arcom Gyula vizes, kutyaszagú nyakába, átölelem és végre felszakad valami sokéves köd az agyamról, hirtelen minden szín éles lesz, én meg hisztérikus az örömtől és a sírástól. Gyere Gyula, ússzunk, kiabálok, lerúgom a felsőruhámat és a cipőmet és berohanok a fókák közé a vízbe. Hallom a csaholását, a víz rettenetesen hideg, de nem érdekel. A fókák persze gyorsan elmenekülnek, én alig egy percig bírom a vizet, aztán, mint egy boldog, vert sereg, hazafutunk. Juli még alszik, amikor kilépek a forró zuhany alól, hogy kakaót csináljak neki. A haját simogatva próbálom felébreszteni, amikor sikerül, meglepve rám néz, az álomtól kusza a tekintete, anya, miért vagy ilyen kedves hirtelen, motyogja és kis híján magára borítja a bögrét.