A ferde világítótorony a
kert végében. Gyerekként
először az futotta körbe.
Közben valami mondókát
ismételgetett. Nem emlékszik,
de most már mindegy is talán.
„Sosem az.”
Hallotta zúgni a tengert mögötte.
Az a közeli gyár durmolása volt.
És a torony is inkább idétlen
magasles-szerű építmény. Vékony
karókon kicsi ház.
„Oda rejtettük a csiszolt üvegpoharakat a
háború alatt.”
Ami régen volt. Elképzelni
könnyebb, mint emlékezni rá.
Ez az érzés viszi mindig tovább.
Majd vissza és beljebb.
„Ugyan hová?”
Kérdés csak az, hogy erdő helyett,
mikor mond tengert. Zúgás
helyett, mikor sírást.
És másik ilyen hátteret talál-e még?
Sopotnik Zoltán: torony
Sopotnik Zoltán: futóalbum, Kalligram, 2009, 63-64.