És végül tényleg leülök egy kemény, de kényelmes háttámlájú székre, a szobában húsz és fél fok, kedvező fényviszonyok, szemben vagyok a monitorral, teljesen meztelenül. Az ablak mögött a legforgalmasabb utca, amin valaha laktam, folyamatosan közlekedő autókkal, a ház másik oldalán a legvalódibb sétálóutca, amit valaha láttam, tele emberekkel, akik éppen úgy idegenek, mint én. Visszaolvasom az előző mondatot, túl sokat túlzok. Meglátom magam a kamerában, persze csak deréktől felfelé, amennyit a Skype-kivágat mutat úgy általában. Az ágyban, a könnyű alvás érdekében történő folyamatos sorozat-streamek mellett immár más jellegű életterekbe is bepréselem a laptopom. Pont lekéstem arról, hogy a gimnáziumban megtanítsák az internet rendeltetésszerű vagy éppen innovatív használatát, az informatikaóra kimerült a Honfoglaló nevű internetes vetélkedővel való ismerkedésben, ha lehetett, titokban folyamatosan futtattuk a gépen. A játékban Magyarország területét kell elfoglalni, ám ahhoz, hogy ezt megtehesd, időre kell válaszolni különböző történelmi és egyéb, általános műveltséget célzó kérdésekre. A játék ideje alatt egy közös chat is futott a résztvevők között, itt kaptam meg az első „akarsz kúrni msn-en?” rövid, de velős üzenetet, bevezetésem a virtuális szex világába.
A hátamat most egy hidegebb fuvallat fújja meg, az ablakok rosszul zárnak. Az új szobám teljesen fehér, mint egy white cube, a kiállítás koncepciója az elidegenedett test és a tömeggyártott intimitás, én vagyok a kurátor. Zavaromban arról kezdek beszélni, hogy libabőrös vagyok, és hogy ezután mindenképpen iszom majd egy Neocitrant (még otthonról hoztam), nehogy megfázzak. A libabőr persze nem látszik a kamerán. A tested még kétdimenziósan is ismerős, de nem tudom kizárni a hangokat a fejemben arról, hogy hányan csatlakoznak még be ilyenkor a webkamerán keresztül, hackerek, kódfejtők, akik felveszik és eladják a tartalmat az interneten — a képzeletemben maszk van rajtuk, és homályos, zölden derengő pincehelységekben dolgoznak, kilencvenes évekbeli, óriási, szürke téglaszámítógépeken. A kép megakad, aztán belassít, álmos tükörkép, ami nem képes ritmusban követni a mozdulatainkat. Ugyanez igaz a hangra, bár azt mindketten a minimumra korlátozzuk, én főleg a lakótársak miatt. A szabadon maradt kezemmel próbálom irányítani a webkamerát, közben kétszer majdnem leverem az asztalon maradt kávésbögrét, egyszer pedig lesodrom az összes borítékot, ezek az új bankkártyámhoz kapcsolódó tudnivalókat és a titkos PIN-kódomat tartalmazzák.
Kint szirénázni kezdenek (hirtelen azt sem tudom, hogy melyikünk oldalán), tegnap lecsaptam egy legyet a papucsommal, a testvére zümmög a konyhában, bosszút esküszik. Megint megszólalunk, elkezdünk együtt nézni egy húszperces sorozatrészt, ugyanabban a percben fejezzük be, közel teszem a kezem a kamerához, megnő és így teljesen beleférsz, egyszerre tudlak mindenhol megsimogatni. Visszaveszem az itthon-dolgozós ruháim, farmer és barna pulóver. Lassan elköszönünk, bezárom az ablakot, még tervezek mára egy sétát, úgy estem be ide, nem volt időm megismerni a környéket. Bejelölöm a városrészeket, ahol már jártam, mint a megyéket a Honfoglalóban. Magamban felteszem a kérdést, hogy vajon a játékban is átneveztek-e egy megyét úgy, ahogyan az a valóságban történt. Az otthoni térkép egyre átlátszóbb, az ittenit viszont nem lehet egy kattintással beszínezni.