Mindig boldog halottak napját szerettem volna.
Csilit, tekilát, mariácsit.
Nem ezt az ünneplő feszengést, magányt,
üres tekintetű Pósalaky bácsit.
Mit keres egy gyerek a temetőben?
Pipázó papát, dolgos szépmamát?
Isten nyugosztalta holtak szellemét,
cementlapon forró faggyúutacskát.
És a felnőtt is, évente egyszer.
Emlékszel még, hol vannak dédiék?
A murvás lejtőn volt megint csak hely,
visszamegyek, be van-e húzva a kézifék.
Mindig mondjuk: Olyan meghitt,
ahogy a gyertyák csontig égnek.
Vagy sután pisszegünk, suttogunk,
mintha nem lenne csendben itt a lélek.
Nem emlékszünk, nem emlékezünk.
Legalább egy kis lagzis rock, ha szólna.
Fehér krizantémmal tele a két kezünk,
akárha Švejk ellátmányt faszolna.
Állunk egyik lábunkról a másikra ilyenkor,
hunyorog egymillió pici Krisztus.
A gólvonalról se megy be az ilyen gól.
Hisszük, amit látunk, empiriokriticizmus.