— Már jó ideje megyünk — állapította meg Athanagorász.
— Á, igen — mondta Petitjean. — Nem is számoltam. Elmerültem az Isten nagyságáról és a sivatagban járó ember kicsinységéről való, egyébként már klasszikus elmélkedésben.
— Hát igen — jegyezte meg Rézike —, nem valami nagyon új.
— Általában — fejtegette Petitjean — én másként színezem a gondolataimat, mint kartársaim, ami elmélkedéseimnek bájt s egyúttal roppant egyéni színezetet kölcsönöz. A jelenlegibe például egy biciklit vittem bele.
— Szeretném tudni: hogyan csinálta? — kérdezte Athanagorász.
— Na persze — mondta Petitjean. — Kezdetben én is igen szerettem volna tudni, de most már játszva végzem az ilyen teljesítményt. Szóval elég, hogy biciklire gondoljak, és hopp, már ott is terem.
— Így elmagyarázva rendkívül egyszerűnek látszik — mondta Athanagorász.
Boris Vian: Pekingi ősz, Pődör László fordítása,
Magvető, 1970, 169.