a hó napok óta egyre keserűbb.
könnyezel, miközben kellemetlen vízzé és
gyárpiszokká olvad nyelveden.
szemed sarka ott kezd olvadni,
ahol a nap sem megy le.
már nem is fázol: vésni kezdhetem totemállatom,
vonít és csipog, ahogy késemről arcodra mászik.
innentől te cipeled,
engem azóta kínoz, mióta megsejtettük,
létezik a hely, ahová tartunk.
először nehéz lesz számolgatni a kopejkákat,
meg a fényeket elviselni arkhangelszk fölött,
de hamar veszíteni kezd majd
súlyából és tündökléséből,
ezt mantrázod,
ettől rettegek.
nem tudom, mennyi vágyat,
mennyi zsírt tudunk átmenteni a tundrán,
de nem játsszuk többé, hogy tágas a világ.
még nem érkeztünk meg,
de már tovább menni sem tudunk.
Megjelent a Műút 2017061-es számában