enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért.
Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam, nem történt semmi.
Nem mertem feléjük nézni, nehogy bámészkodásnak vagy sajnálatnak vegyék. Bár lehet, mindez meg sem történt, csak ültem, és a szemközti tükörből néztem, ahogy felém fordul, rám mutat, és megkérdezi, kié. Mire azt mondom, nem tudom, biccent, megvonja a vállát és azt feleli, semmi baj.
Megjelent a Műút 2017061-es számában