Minden egy

Beszélni egy általad ismert világról, amely mások számára ismeretlen. Beszélni annak a nyelvén, beszélni egy izgalmas, vágyott vagy éppenséggel félt világról, vagy beszélni valamiről, ami mindenki által unalomig ismert, és mégis úgy beszélni róla, hogy mindenki úgy hallja a saját nyomorult életét, hogy amíg téged hallgat, megfeledkezzék, és azt gondolja: mégis érdemes hát élni.

Beszélni egy általad ismert világról, amely mások számára ismeretlen. Beszélni annak a nyelvén, beszélni egy izgalmas, vágyott vagy éppenséggel félt világról, vagy beszélni valamiről, ami mindenki által unalomig ismert, és mégis úgy beszélni róla, hogy mindenki úgy hallja a saját nyomorult életét, hogy amíg téged hallgat, megfeledkezzék, és azt gondolja: mégis érdemes hát élni.

A győzteseket az különbözteti meg a vesztesektől — hosszú távról beszélek, olyan hosszúról, mint az élet —, hogy ha veszítenek is, győznek, vagy legalábbis sokan elhiszik, őket magukat is beleértve, hogy győztek, noha vesztettek. (És végül persze győzni fognak, úgyhogy tényleg nem számít, hogy konkrétan veszítettek.) Ezzel szemben a vesztesek, ha győznek is olykor — és lehet, nem kevesebbszer, mint a győztesek —, elgondolkoznak azon, lehet, többet veszítettek ezzel a győzelemmel, mint ha csak simán veszítettek volna, mert azt már ismerik. Ergo és summa: az, hogy ki veszít és ki győz, teljesen független a tényleges győzelmektől és vereségektől, mert nem a harcot nyerik meg vagy veszítik el — hanem. Az életet? És persze nem értik, soha nem érthetik meg egymást.

Ne értsetek félre, nem a lúzereket dicsőítem. Valahányszor küzdelembe bocsátkoztam, győzni akartam, és a győzelem biztos tudatával indultam harcba, hogy úgy mondjam, a győzelem jogával, a jogos győzelem igényével. És a konkrét küzdelmekben legalább annyiszor hagytam el győztesen a csatateret, mint ahányszor vesztesen. Nagy, sőt teljes, mondhatni mindent elsöprő győzelmekben is részem volt. Jól emlékszem nagy, teljes, mondhatni mindent elsöprő győzelmekre is. Ezek a képek erősen megmaradtak bennem, épp úgy, mint az „elsők”. Tudjátok, a mindenből az elsők. De míg az „első” élmények önmagukban voltak egészek, senkivel sem szemben, a győzelmek esetében soha nem tudtam nem belegondolni/érezni abba, mit gondolhat/érezhet, aki vereséget szenvedett.

Azt próbálom elmondani, hogy a győzelem ízét jól ismerem, ahogy azt is, hogyan növeli meg az egót a győzelem — én is hatalmasabbnak éreztem magam ilyenkor, mint minden győztes, ez hozzátartozik a győzelemhez. Csakhogy az én egóm úgy működik, hogy győztem/győztünk, és hatalmas leszek/hatalmasak leszünk, kitágul mindkét tartomány, de az én esetemben ez az érzés nem az uralom kiterjedésének érzése volt, mint mikor Isten felrobbantotta a semmit, miáltal a minden egyre nagyobb lett, hanem úgy valahogy — a kiterjedés stimmel, de — hirtelen én lettem a vesztesek is; „minden az enyém”, éreztem, beleértve a vesztesek érzéseit is, és a fölöttük hidegen világító csillagokat.

Persze nem volt ez meg így elsőre — a mámor! —, de úgy alakult, ahogy egyre többször győztem, egyre többször lettem én a vesztes is, mert én lettem a minden. És ettől egyre kevésbé volt kedvem újabb harchoz, miből következően egyre többször szenvedtem vereséget. Pontosabban: nem szenvedtem, csak vesztettem. Egyszerűen elveszítettem érdeklődésemet a győzelem iránt.

Rég nem harcolok. Ismerek győzteseket és veszteseket is, és ma már jobban sajnálom a győzteseket, akik még nem tudták megtapasztalni, amit én: hogy akkora győzelmet arassanak, hogy tényleg ők legyenek a minden, a győztesek és a vesztesek, és az egész teremtett, vagy csak véletlenül előadódott világ.