Hogyan tehetjük jobbá a világot?

Azoknak, akik szeretnék jobb hellyé tenni a világot, Peter Singer az effektív altruizmus eszméjét javasolja. Hogy az micsoda? Íme egy meghatározás: „[az effektív altruizmus] filozófia és mozgalom, amely megmutatja, miért és hogyan tevékenykedjünk a világ jobbá tételén a lehető leghatékonyabb módon.” (4–5)

1.
Sokan vagyunk, akik szeretnénk jobb hellyé tenni a világot, mivel — szemben Pangloss mester tanításával — úgy gondoljuk, hogy a világ nem a lehetséges világok legjobbika, de nem tudjuk, hogyan vágjunk bele. Nem tudjuk, a magunk részéről mivel járuljunk hozzá, hogy a világunkban kevesebb legyen a szenvedés és több a boldogság. Adjunk minden második utunkba kerülő kéregetőnek egy kisebb összeget? De miért pont minden másodiknak adjunk? Támogassunk állatmenhelyeket? De miért ne a saját fajunkat részesítsük előnyben? Ne vásároljunk távol-keleten gyártott termékeket, gondolván: ezekhez jó eséllyel gyerekmunka verítéke tapad? Vagy vegyünk ilyeneket, mondván: több millió mélyszegénységben élő ázsiai gyerek számára az az egyetlen lehetőség az életben maradásra, ha efféle termékeket előállító üzemekben dolgozik? Netán időnkből áldozzunk a hátrányos helyzetű embertársainkra, patronáljunk mélyszegénységben élő cigánygyerekeket? Vagy inkább saját gyerekeink iskolájában fessük színesre a kerítést — ahogy az a Waldorf-szülőktől gyakorta megkívántatik?

Azoknak, akik szeretnék jobb hellyé tenni a világot, Peter Singer az effektív altruizmus eszméjét javasolja. Hogy az micsoda? Íme egy meghatározás: „[az effektív altruizmus] filozófia és mozgalom, amely megmutatja, miért és hogyan tevékenykedjünk a világ jobbá tételén a lehető leghatékonyabb módon.” (4–5) Részletesebben:

Az effektív altruizmus nagyon egyszerű elképzelésen nyugszik: annyi jót kell tennünk, amennyit csak tudunk. Az olyan szokásos szabályok betartása, hogy ne lopjunk és ne csaljunk, ne okozzunk fájdalmat és ne gyilkoljunk, nem elég önmagában. Legalábbis tőlünk nem elég, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy anyagi biztonságban és jólétben élünk, egészségesen tudunk táplálkozni, fedél van a fejünk felett, fel tudjuk ruházni magunkat és családunkat, és mindezek után is marad pénzünk és időnk. Az elégséges morális élethez minimum az tartozik hozzá, hogy fennmaradó jövedelmünk egy részét arra használjuk fel, hogy jobb hellyé tesszük a világot. A morálisan teljes élethez pedig az kell, hogy a lehető legtöbb jót tegyük, amit csak tehetünk. (vii. — kiemelések tőlünk.)

A fenti idézetben a „lehető legtöbb jó” kifejezésen van a hangsúly. Eszerint az effektív altruisták a jótékonyságra szánt erőforrásaikat a lehető leghatékonyabban (tudniillik: egységnyi erőforrásból a lehető legtöbb jót megvalósítva) igyekeznek felhasználni. Ha kisebb összeget adsz minden második koldusnak, ha találomra támogatsz egy állatvédő alapítványt, ha nem vásárolsz bizonytalan eredetű termékeket, ha marginalizált helyzetben élő romagyerekeket korrepetálsz, altruista vagy, hisz nem a saját érdekeidet tartod szem előtt, hanem másokét, de nem vagy effektív altruista. Ehhez az kell, hogy olyan alapítványokat támogass, illetve olyan programokban vegyél részt, melyekről — mivel alaposan utánanéztél és utánaszámoltál — jó okkal hiheted, hogy tevékenységeikből a lehető legtöbb jó ered; vagyis amelyek a legeredményesebben használják fel a rendelkezésükre álló erőforrásaikat életek megmentésére és az extrém szenvedés (mélyszegénység, megelőzhető betegségekből eredő halál stb.) mérséklésére.

Mi jellemzi hát az effektív altruistát? Singer szerint először is az, hogy szerényen él, kerüli a luxuskiadásokat, és — ahogy már említettük — jövedelme egy részével olyan segítő szervezeteket támogat, melyek bizonyíthatóan a legsikeresebben küzdenek a szenvedés ellen (például a lehető legtöbb emberi életet mentik meg). Az effektív altruista úgy gondolja: a világunkban olyan nagymértékű a szenvedés, hogy ha szerepet tudunk vállalni annak megelőzésében vagy mérséklésében, akkor meg kell tennünk.

Singer sokat idézett, 45 éve megjelent Famine, affluence and morality (Philosophy and Public Affairs, 1972/3, 229–243) című tanulmányában így fogalmaz:

[H]a a tóparton sétálva látok egy gyereket fuldokolni, akkor be kell ugranom a tóba, és ki kell mentenem a gyereket. Ez ugyan azzal jár, hogy a ruhám sáros lesz, de ez jelentéktelen dolog ahhoz képest, hogy a gyerek halála […] nagyon rossz dolog volna. (231)

Singer szerint nincs morális különbség a gyerek életének (ruhánk tönkremenetelével járó) megmentése és az élete(ke)t mentő pénzadományozás között. Egyik sem extra jótett, melyet megtenni ugyan helyes, de elmulasztása nem vétség, hanem mindkettő a szó szoros értelmében vett kötelesség, melynek elmulasztása morálisan helytelen. Másként fogalmazva: ha új ruhára költünk (melyet csak azért vásárolunk, hogy divatosak legyünk) ahelyett, hogy eladományoznánk ugyanezt a pénzt (amiről tudjuk, hogy életet menthet), akkor az pontosan olyan, mintha a fenti esetben a ruhánkat féltve a parton álldogálnánk, és hagynánk a gyereket vízbe fúlni.

Természetesen látni kell: „az effektív altruisták hús-vér emberek, nem szentek, ezért nem maximalizálják a hasznosságot minden egyes cselekedetükkel a nap 24 órájában.” (8) Ha minden bevásárlás során azon emésztenénk magunkat, hogy sokkal kevesebb szükségünk van sajtra, mint a világ másik felén egy kisgyereknek védőoltásra, vagy minden egyes alkalommal lelkiismeret-furdalás törne ránk, mikor egy forró nyári napon fagylaltot eszünk, mondván Afrikában éheznek, akkor nem lennénk jó effektív altruisták. Az effektív altruisták tisztában vannak a határaikkal: jövedelmük egy részét, való igaz, másoknak adják — de a fennmaradó részre sajátjukként tekintenek, melyet minden morális aggály nélkül, kedvük szerint költenek magukra, családjukra, barátaikra.

Mikor nyugodhatunk meg, mikor érezhetjük úgy, hogy eleget adtunk? Mennyit kell adakoznunk a jövedelmünkből ahhoz, hogy morálisan teljes életet éljünk? E kérdésre Singer szerint nincs egyértelmű válasz, mivel nagyon sok tényezőtől függ. Útmutatást azonban ad: legfeljebb akkora pénzösszeget adakozz, melynél ha többet adnál, akkor te és a családod nagyobb kárt szenvedne, mint amennyit nyerne a kedvezményezett! (13) Ha az olvasó kíváncsi, hogy jövedelme alapján kell-e, s ha kell, körülbelül mennyit kell adakoznia, íme egy Singer által (is) javasolt kalkulus: https://www.thelifeyoucansave.org/Take-the-Pledge.

Másodszor: Singer szerint az effektív altruistának olyan pályát érdemes választania, mely nagy jövedelemmel kecsegtet, így nagyobb összeget tud adakozásra fordítani. Erre persze azonnal mondhatja valaki: ez az elképzelés életszerűtlen, sőt veszélyes, mivel esetleg olyan munkák elvállalására sarkall, melynek következtében az illető személyes integritása sérül. Singer ezzel szemben azt állítja: „azoknak, akik tényleg képviselik az eszmét [az effektív altruizmusét], valójában akkor sérülne a személyes integritásuk, ha általános iskolában tanítanának, PhD-értekezést írnának a Beowulfról és a középkori irodalom professzoraivá válnának.” (49)

Félreértés ne essék: Singer nem fanatikus, csak kicsit sarkosan fogalmaz. Az általa javasolt effektív altruizmus nem követeli meg tőlünk, hogy mindannyian adjuk fel művészi vagy tudományos ambícióinkat, és mindannyian tőzsdeügynökök, bankárok stb. legyünk. Hanem csak azt javasolja: akármilyen pályát választunk is, úgy teljesedjünk ki az életben, hogy közben másokon segítünk. Ahogy fogalmaz: „[h]a a lehető legtöbb jót tenni másokért azzal jár, hogy közben te is kiteljesedsz, akkor az a lehető legjobb eredmény mindenki számára.” (5)

Harmadszor — és ez független a jövedelemtől — az effektív altruista teste bizonyos részeit felajánlja azoknak, akiknek az életét ezzel meg tudja menteni. Singer egyik volt diákja érvét idézi, aki egy idegennek adományozta az egyik veséjét:

[A] halál kockázata veseadományozás esetén 1 a 4000-hez. Ez azt jelenti, ha valaki nem ajánlja fel a veséjét, akkor az illető a saját életét 4000-szer értékesebbnek ítéli egy idegen ember életénél. Ez pedig igazságtalan. (14)

Ha a veseadományozás egyesek szemében mégiscsak kockázatosnak tűnik, még mindig ott van a vér, a vérplazma, a csontvelő adományozása, melyek mindegyike rutinbeavatkozás, s melyek kockázata abszolút elhanyagolható ahhoz képest, hogy ezzel több ember élete is megmenthető.

Negyedszer: az effektív altruistának a világ jobbá tételére irányuló igyekezete nem korlátozódik az emberi fajra. Magyarán: nem csak az extrém szegénységben és kiszolgáltatottságban élő emberekre gondol.

A következőről van szó: az ember mellett más fajok élete is szenvedéssel jár. Az emberiség évente körülbelül 60 milliárd szárazföldi állatot és 2000 milliárd halat pusztít el. Nehezen vitatható, hogy a megölt és elfogyasztott állatok is képesek a szenvedésre: egy sertés, egy szarvasmarha, egy birka, egy kecske vagy egy kutya esetében is — Thomas Nagel kifejezésével élve — „van olyan, mint átélni” a testi fájdalmat (Lásd Thomas Nagel: What is it like to be a bat, Philosophical Review, 1974/4, 435–450; magyarul: Milyen lehet denevérnek lenni?, Sutyák Tibor fordítása, Vulgo, 2004/2, 3–12). Mármost — mint közismert — a fejlett gazdaságok nagyipari állattartása hihetetlen nagyságú és mennyiségű állati szenvedéssel jár.

A fájdalomra képes állatok életük során alig mozoghatnak, gyakran érzéstelenítés nélkül mészárolják le őket, extrém esetekben élve nyúzzák meg őket, bizonyos gasztronómiai megfontolásokból kiindulva élve dobják bele őket a forró serpenyőbe. (Hadd ne mellékeljük a legszörnyűségesebb YouTube-videók linkjét!) Következésképpen az effektív altruista szemében (aki a világunkban lévő fájdalom mérséklését tartja szem előtt) a lehető legtermészetesebb cél, ha jövedelme egy részével olyan alapítványokat (is) támogat, melyek sikeresen veszik fel a küzdelmet az állati szenvedéssel (például szorgalmazzák a vágóhidak bekamerázását), és/vagy olyan életmódot folytat, hogy a maga részéről semmilyen formában nem támogatja a nagyüzemi állattartást, például vegetáriánus/vegán étrendet tart.

Ötödször, s egyben végezetül: az effektív altruista igyekszik a ma élő embereken és ma élő állatokon kívül a jövőben élő emberek és állatok érdekeit is szem előtt tartani. Sőt maga Singer épp azt tekinti a legfontosabb célnak, hogy megelőzzük az emberi és más fajok teljes kipusztulását (165–177).

Könyve utolsó fejezetében Singer felsorol néhány úgynevezett egzisztenciális kockázatot: ezek azzal fenyegetnek, hogy minden ember és számos állatfaj véglegesen eltűnik a Föld színéről. Listáján olyan lehetséges forgatókönyvek szerepelnek, mint hogy nukleáris háborúk, járványok törnek ki, a globális felmelegedés lakhatatlanná teszi a Földet, becsapódik egy aszteroida, vagy — lásd a science fiction irodalmat — a szuperintelligens, de az emberekkel ellenséges szándékú mesterséges értelem létrejötte után nem sokkal átveszi az irányítást a planétán. Ha arra gondolunk — érvel Singer —, milyen óriási katasztrófát előzhetünk meg például egy aszteroida-megfigyelőállomás fenntartásával (tudniillik a Föld élővilágának kipusztulását), be kell látnunk: ehhez képest eltörpül a megfigyelőállomás fenntartásának a költsége. Úgy véli: az a legeffektívebb altruizmus, ha támogatjuk a védekezést az efféle lehetséges forgatókönyvek megvalósulása ellen; s bár az ilyen típusú „ügyek” nem különösen népszerűek az effektív altruisták körében, ez pusztán annak köszönhető, hogy az emberiséget eddig még semmilyen egzisztenciális katasztrófa nem sújtotta.

2.
Megkockáztatjuk: amit eddig Singer könyvéről mondtunk (leszámítva talán az utolsó, ötödik megjegyzést), sok olvasónkban rokonszenvet ébresztett az effektív altruizmus eszméje iránt. Azaz (immár) így gondolja: ha valakinek a jövedelme engedi, akkor az illető valóban adakozzon, hogy enyhítse embertársai és más érző lények szenvedését, és adakozását ne Hűbele Balázs módjára, hanem körültekintően, annak legjobb következményeit mérlegelve végezze.

Az effektív altruizmus azonban többet kíván meg a követőitől. Nevezetesen annak újragondolását, hogy milyen célcsoportot támogasson. Ehhez azonban az effektív altruistának meg kell piszkálnia természetes és alapvető morális meggyőződéseit, és (valószínűleg) átértékelnie azok egyikét-másikát.

Négy pontot emelünk ki.

Először: vegyük a Make a Wish Foundation — Singer által elemzett — híres akcióját. Adott egy ötéves, súlyosan beteg, leukémiás kisfiú, akinek az az élete álma, hogy Batman társa legyen. Az Alapítvány teljesíti a kisfiú vágyát. Egy San Franciscó-i rendezvényen a gyerek álma „valóra válik”: a kisfiú egy Batmannek öltözött színész társaságában „Batkid”-ként végigsétál „Gotham City” főutcáján az ünneplő tömeg gyűrűjében. Az esemény 7500 dollárba kerül.

Hogy látja Singer a történteket? Így: „az effektív altruista, ahogy bárki más, érzelmileg fontosnak tartja e beteg kisfiú álmainak beteljesülését, azonban azt is tudja, hogy az a 7500 dollár családokat menthetne meg a például a maláriától, és így megóvná három, vagy talán több gyerek életét is.” (5) Vagyis Singer szerint a rendezvény valóban szívet melengető (közvetlenül a könnycsatornákat célozza), mivel látjuk, hogy egy saját városunkból/országunkból származó halálosan beteg kisfiúnak teljesül élete nagy vágya. Csakhogy eközben becsapjuk önmagunkat: valójában ugyanis morálisan irreleváns, hogy milyen érzelmi viszony fűz bennünket a beteg kisgyerekhez. Ahogy fogalmaz:

[Természetesen] az effektív altruisták is erős késztetést éreznek, hogy segítsenek egy saját nemzetükből, országukból, vagy etnikai csoportjukból származó gyereknek. De aztán megkérdezik magukat: biztosan ez-e a legjobb dolog, amit tehetnek. Az effektív altruisták tudják, hogy egy élet megmentése fontosabb egy kívánság valóra váltásánál, és három élet megmentése még sokkal fontosabb. Tehát [az effektív altruisták] nem a legszívfacsaróbb ügyekre áldoznak. Olyan projekteket támogatnak, melyek — a rendelkezésre álló erőforrások, idő és pénz függvényében — a lehető legtöbb jót érik el. (7)

Másodszor (visszatérve az állatok szenvedéséhez): Singer szerint akkor is figyelmen kívül kell hagynunk az érzelmeinket, amikor állatok életének jobbá tételén fáradozunk. Számos alapítvány foglalkozik kutyákkal, macskákkal és egyéb házi kedvencekkel, de alig valaki a tenyészállatok (csirkék, disznók, szarvasmarhák stb.) jóllétével. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy míg a kutyákhoz és macskákhoz érzelmileg vonzódunk, addig a tyúkokhoz és társaihoz kevésbé. Pedig — hangsúlyozza Singer — a tenyészállatok élete általában sokkal több szenvedéssel jár, mint a kutyáké és macskáké. Sok-sok tenyészállat a levágásig sem jut el: korábban elpusztul a rengeteg szenvedés következtében. Ráadásul sokkal több a tenyészállat, mint a házikedvenc: az Egyesült Államokban körülbelül 164 millió kutya és macska él, míg évente 9 milliárd állatot mészárolnak le azért, hogy élelem legyen belőlük (137).

Harmadszor: bizonyára vannak olyan olvasóink, akik — ha mással nem is, adójuk egy százalékával — bizonyos kulturális jószágokat támogatnak. Például bizonyos színházakat, múzeumokat és folyóiratokat, horribile dictu épp a Műútot. Singer azonban úgy véli: ezeknél sokkal fontosabb ügyek is vannak. Így fogalmaz:

Egy olyan világban, amely leküzdötte az extrém szegénységet és más jelenlegi fontos problémákat, a művészetek támogatása valóban értékes cél. De egy olyan világban, amelyben élünk, jó okkal gondolhatjuk […], hogy nem operaházak és múzeumok támogatásával tesszük a lehető legtöbb jót. (9. old.)

Negyedszer: mivel az effektív altruizmus szerint kizárólag a „kevesebb szenvedés — több boldogság”-kalkulus számít, a saját családunk/nemzetünk/etnikai csoportunk stb. boldogsága nem feltétlenül előbbre való bárki más boldogságánál. Ez az effektív altruizmus legnehezebben megemészthető állítása, mivel a legtöbben úgy gondoljuk: morálisan fontosabb saját családunk és szűkebb csoportunk támogatása, mint ismeretleneké. Úgy gondoljuk: ha valakinek választania kellene, hogy a saját fuldokló gyerekét mentse ki a tóból, vagy egy vadidegen fuldokló gyereket, akkor az illetőnek (amellett, hogy ösztönösen is így tenne) morális kötelessége volna saját fuldokló gyereke kimentése. Ha nem így tenne, mindenki joggal neheztelne rá.

Singer szerint a fentebb említett személyes vonzódásunk családunkhoz, barátainkhoz, nemzetünkhöz, szőrös kis állatainkhoz, kedvenc folyóiratainkhoz, s érzelmi azonosulásunk beteg kisgyerekek álmaival, valójában érzelmi korlátok, melyek meggátolják, hogy a lehető legtöbb jót tegyük. Félreértés ne essék: Singer nem azt várja el, hogy mindannyian érzelemmentes haszonmaximalizáló automaták legyünk. Természetes, hogy vannak érzelmi korlátaink. Szerinte az a feladatunk, hogy tudatában legyünk ezeknek, és egyensúlyban legyen az, hogy mennyit segítünk a hozzánk közelállóknak és mennyit a világ másik felének. Ahogy fogalmaz: „[a]z effektív altruisták nem gondolják, hogy a gyereküknek feltétlenül szükségük van a legújabb játékokra vagy hatalmas születésnapi partikra. Határozottan elutasítják azt az elterjedt nézetet, hogy a szülőknek haláluk esetén szigorúan véve mindenüket, amijük csak van, saját gyerekeikre kell hagyniuk ahelyett, hogy vagyonuk jelentékeny részét azoknak adnák, akiknek sokkal nagyobb szükségük van rá.” (8)