Metareflexív leszámolás (?)

Bartók Imre eddigi szépírói munkássága gazdag, ugyanakkor a szövegek esztétikai megítélését illetően már-már szélsőségesen heterogén recepcióval rendelkezik. A regényeit övező feszültség két pólus, az ún. magas (más jelentésárnyalatokban: elitista, esztéticista) és a populáris kultúra, továbbá ezen két regiszter átjárhatóságának kérdése körül bontakozik ki. Mindez szorosan kapcsolódik a hibriditás fogalmához, amely a szerző prózájának egyik visszatérő jelzője.

Bartók Imre eddigi szépírói munkássága gazdag, ugyanakkor a szövegek esztétikai megítélését illetően már-már szélsőségesen heterogén recepcióval rendelkezik. A regényeit övező feszültség két pólus, az ún. magas (más jelentésárnyalatokban: elitista,[1] esztéticista[2]) és a populáris kultúra, továbbá ezen két regiszter átjárhatóságának kérdése körül bontakozik ki. Mindez szorosan kapcsolódik a hibriditás[3] fogalmához, amely a szerző prózájának egyik visszatérő jelzője. Úgy tűnik, hogy a honi irodalmi közegen belül a ’hibrid irodalom’ egyfajta szubkulturális jelenség, amelynek a „magas” kultúrával, irodalommal és értelmezőivel szemben szubverzív szerepet tulajdoníthatunk. Az ide sorolt szövegek — jellemzően a műfaji kódok vagy a nyelvi regiszterek keverésével, céltalannak tűnő motivikával — elsősorban olvasási szokásainkat teszik próbára, gyakran hatásközpontú stilisztikai, narratív és tematikus megoldások jellemzik őket, értelmezésükkor pedig a jelenléteffektusok dominanciájából fakadó hatáskeltés válik esztétikai mércévé (nem véletlenül jelenik meg Nemes Z. Márió és Sepsi László kritikájában a „hatásesztétika” vagy éppen a „sokkesztétika” kifejezés).[4]

A műfaji hibriditás miatt a recepciót Bartók regényeinek a hazai irodalmi palettán való elhelyezése, a magyar irodalmi hagyományhoz való viszonya is kiemelten foglalkoztatja. Éppen ezért érdemes megemlíteni, hogy Bartók prózája az angolszász irodalmi hagyományhoz kötődik, és jellemzően nem a magyar irodalmi hagyománnyal alakít ki szövegszerű viszonyt. Ezért könyveinek egyik sajátságaként említhető, hogy a magyar irodalomnak a tágabb értelemben vett kulturális kereteit kérdőjelezik meg (melybe olvasási szokásaink, a szövegekkel szemben támasztott esztétikai mércénk éppúgy beletartoznak, mint a könyvpiac alakulása vagy a különböző mediális feltételek kiaknázása), inspirációit az amerikai irodalomból és kultúrából merítve. Ennek kapcsán merülhet fel némi hasonlóság a 2005 és 2009 között működő „Telepesekkel” és a csoportnak az irodalomhoz fűződő viszonyával. Borbély Szilárdnak a csoportot definiáló (2009-es) esszéjét és Nemes Z. Máriónak a Patkány évéről írt (2014-es) kritikáját[5] olvasva több párhuzamra is figyelmesek lehetünk. Mindezek mellett Nemes Z. cikkéből a „történő kultúra” kifejezést érdemes kiemelni, amely kapcsán eszünkbe juthat Gumbrecht írása is,[6] aki a riporterek világhoz fűződő viszonyáról értekezve vezeti be és helyezi új kontextusba a megélés — egy, az érzékelés és tapasztalás közötti állapot — fogalmát, mely szorosan kapcsolódik a jelenléthez. A rövid szócikk alapján a történő, folyton mozgásban lévő kultúra az irodalmi szövegektől is éppoly gyors reakciót vár el, mint a Gumbrecht írásában megjelenő riporterektől: ennek következtében a reflexió és az értelmezés igénye háttérbe szorul, a dolgok lényegét a felszíni ismeretekből és benyomásokból kell kinyerni.

Mindezt visszavonatkoztatva Bartók regényeire és azoknak a magyar irodalmi hagyományhoz fűződő viszonyára, észrevehető, hogy prózájában jellemzően a (honi) kulturális paradigmákhoz való viszony válik fontossá, vagyis írásai elsősorban nem a szövegekről, hanem az irodalomnak/irodalmi szövegnek a kulturális térben való jelenlétéről gondolkodtatnak el. Tehát a fentebb említett szövegszerű kapcsolat hiánya a magyar irodalmi hagyománnyal azért szorulhat háttérbe, mert Bartók írásai kevésbé egy szövegközeli, mint inkább egy tágabb kulturális perspektívából közelítenek a hagyomány és az irodalom kérdéséhez. Az új regény éppen ezt a problémát tematizálja, hiszen a bizarr témák és a jól ismert motívumok nem valamilyen szöveghagyomány viszonylatában tesznek szert jelentőségre, hanem piaci érdekeket szolgálnak ki. A Láttam a ködnek országát a gazdasági szempontokat vagy a könyvek megjelenését övező kötelező gyakorlatokat (pl. kötetbemutatók, felolvasások, kéziratok küldése, olvasása) is szorosan az irodalom kérdéséhez kapcsolja. Bartók írásainak szemiotikáját is egyfajta kulturális szemiózisként lehetne meghatározni, amelyben a szövegek medialitásának előtérbe kerülése mellett és a medialitás adta lehetőségek kihasználása végett, az irodalmi szövegnek a kulturális piachoz való viszonya is meghatározó tényezőként jelenik meg. Ennek tükrében már nem tűnik furcsának, hogy Bartók regényei kapcsán olyan szempontok válnak újra problematikussá, mint az olvashatóság, értelmezhetőség, fragmentáltság, ugyanakkor a posztmodern irodalomra jellemző nyelvi reflektáltság háttérbe szorulásával történik mindez. Szövegei új aspektusból — leginkább a műfaji hibriditás révén — kívánnak rákérdezni arra, hogy mi számít (szép)irodalomnak. A Láttam a ködnek országát is az irodalom kulturális oldala felől feszegeti ezeket a kérdéseket, a történetet egy gyakran szatirikus hangvételű, minimalista narratívára felfűzött elbeszélésbe ágyazva. Az új könyv látszólag a szerző saját írástechnikáját, eddigi szövegeinek az irodalomban elfoglalt helyét is problematizálja, amelyet egy groteszk, európai irodalmi tablón jelenít meg, amivel lehetőséget kínál a reflexióra.

Egy olyan könyvpiaci közeg elképzelése, amelyben az irodalom vagy az irodalmi szöveg identikusságának a kérdése háttérbe szorul, alárendelődik a piaci érdekeknek, egyre kevésbé tűnik abszurdnak. Mindez ismerős lehet már Viktor Pelevin T című regényéből is, amelyben a regényeket különböző szempontok és érdekek szerint állították össze, a megfelelő narratív, képi és kódbeli „ízfokozókkal” ellátva, az esztétikai szempontokat helyettesítve. A Láttam a ködnek országát kiégett könyvügynöke hasonló képet fest egy fiktív hazai könyvpiacról, amelyben az olvasói igények az extremitás szempontjai szerint alakulnak, és ahol a tematikus kísérletezés válik egy sémaszerű, az olvasottságot és az irodalmi sikereket biztosító feltétellé. A főszereplő olyan hangzatos műfaji megnevezésekkel találkozik utazásai során, mint a pszichológiai eklekticizmus jegyében fogant gótikus kisállat horror, pszichedelikus álszociodráma vagy allohistorikus irodalom, a történetek pedig felturbózott növényekről (emberevő űrbéli kaktuszokról), továbbgondolt evolúcióról (acéltank-erszényes emberekről), hód-apokalipszisről, vámpírokról, vérfarkasokról vagy egy répa metafizikai töprengéseiről szólnak. Az összes írás azonban nagyon kiszámítható és hasonló narratív ívet követ, amelyre a főszereplő is több alkalommal reflektál a regényben: „Visszatérnek a nagy történetek, de kicsiben. […] Ezek a mesék az átváltozott emberekről lényegében variációk a Lassie hazatérre.” (151) A tematikus és műfaji extremitás az elbeszélő számára a regény válságáról árulkodik, mindez pedig egyre közömbösebbé teszi az irodalmi szövegek iránt. Mivel a felsorolt jellemzők több szálon kapcsolódnak Bartók korábbi regényeihez, még érdekesebbé válik, hogy a főszereplő elmélkedései révén milyen szövegközi kapcsolatháló épül ki az eddigi írások és az új könyv között. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a nagyszabású poszt-/bioapokaliptikus trilógiával is erőteljesen reflexív viszony jellemzi a Láttam a ködnek országát, a narratív struktúrát és a motivikát érintő hasonlóságok miatt a kötet inkább a Fém testvérregényeként olvasható.

Az összevetés előtt viszont érdemes elidőzni a könyv első oldalánál, hiszen már itt észrevehetjük a regény poétikájának alapvető jellemzőit és felvethető hibáit. Az első mondat szentenciaszerű, már-már giccsbe hajló modalitása és szemantikája rögtön kérdéseket vethet fel az olvashatóság tekintetében: „A halottak több virágot kapnak, mint az élők, mert a megbánás mindig erősebb, mint a hála.” (9) Követve a mondat szintaktikai logikáját, a regény egészének ismeretében, felfejthető az elbeszélő kijelentése: a megbánás, melyet feltételezetten a halottal szemben tanúsítanak, kényszerítőbb (és társadalmilag szigorúbban szabályozott), mint az a hála, melyet az élők felé kellene tanúsítani. A mondat szintaxisának elliptikus szerkezete líraivá,[7] és stilárisan következetlenné, annak kiegészítése pedig giccsessé teszi a kijelentést. Tehát már az első kijelentés eldönthetetlenségbe vezet: nem csak az olvasó, de mintha maga a szöveg sem tudná (vagy nem akarná előírni), hogyan olvassuk, s ez a fülszövegben felvetett szatirikus olvasatot is elbizonytalanítja. A regény egy pontján, épp egy olyan elmélkedést olvashatunk a főszereplőtől, amely az ehhez hasonló mondatokat nehezményezi: „[…] a sztori kiszámítható és egysíkú, a világa és a díszletei felejthetőek, és mindehhez még szentenciózus kiszólások is járulnak” (34). Mindez továbbvezet egy másik problémára, amely a stilisztikai egyenetlenségekre vonatkozik. A regény mondatai hol a keresettség benyomását keltik („minimalista ízléssel berendezett lakásomban ücsörgök” — 9), hol pedig a képi szuggesztió hatását fokozzák felesleges mértékben („Nem mondhatom, hogy apátiába süllyedtem volna, legalábbis ami a belső csillagképeket illeti, semmiképpen sem.” — 9). Szerkesztői gondatlanság is lehet, de már az első oldalon logikailag bukdácsoló mondatba ütközünk: „Nincs kétségem afelől, hogy remekül sikerül majd, legalábbis az igazgató elképzelése szerint […].” (9) Hasonló probléma később is előkerül a regényben: „A szállodatársam felé tart, és pillanatok alatt elvész a tömegben, látom megcsillanni a fényt a magassarkúja orrán.” (36)

A regény előszeretettel dolgozik jelzői és határozói alárendelésekkel (újonnan kihozott szendvicsek, az ég szürke sávjai, felhők puha foltjai, a toposzféra hideg kristályai, akácok […] tömött, […] távoli parfümillata, a porc néma éneke stb.), melyek tobzódása zavaró feszültségbe kerül a nyelvileg és képileg túlpoentírozott részekkel. Meglepő, a szövegvilághoz gyakran nem is kapcsolódó, képzavarral járó hasonlatokat is olvashatunk. Egyik munkatársa, Zsófi jellemzésekor így nyilatkozik meg az elbeszélő: „Előttem néhány sorral, minden jel szerint a francia küldöttség tagjai közé simulva, mint egy álcázóberendezéseket tesztelő ősrája, Zsófi húzódik meg.” (15) Más szöveghelyen: „A pincérlány mozgása olyan könnyed, mint egy kéthetes flamingóé.” (15) Az egyik írót így írja le: „Amennyire ismerem, elég jellegtelen figura, kimért és pedáns, mint egy ötperces cigarettaszünetre időzített önkielégítés.”[8] (218) De nemcsak furcsa hasonlatok, hanem meglepő metaforák is felbukkannak a regényben: Zsófi „szeme opálos fénytükör, a nyaka lágy esésű dűne egy homoksivatag éjszakájában”, „combjának íve feszes, lüktető korallzátony […], [s]zeméremajka, akár a cápahús”. (109; 165) Néhol pedig a képi zsúfoltság válik bántóvá: „Az idegrendszer húrjain könnyed dallamot játszanak a tenger ujjai.” (177)

A regény elbeszélőjeként végigkísért könyvügynök mellett néhány mellékszereplő is feltűnik, akik mind végletesen sztereotip jellemzőkkel bírnak. Bizonyos mellékkaraktereket szinte megkülönböztethetetlenné tesz egymástól ez a tipizálás (pl. a mindenhol felbukkanó és egymást ugyanúgy üdvözlő könyvügynököket, vagy a saját brandjüket extrém allűrökkel építő írókat). A főszereplő — egyébként szinte minden másra kiterjedő — pontos megfigyelőképessége az egyetlen női karakter, Zsófi esetében is két esetlen és erősen sztereotipizáló mondatig jut: „Ápolt kezét figyelem. A nőkre jellemző, enyhén vaskos csuklóját, karját.” (11) Ugyanakkor Zsófi lesz az, aki a regényen végighúzódó paranoiát elsőként felébreszti az elbeszélőben. Az ő következetlen cselekedetei, drámai telefonhívásai keltik fel a történet végére a félelemérzetet: a Pynchon-regényekre jellemzően (részben) az elbeszélőben és (leginkább) az olvasóban (további Pynchon-párhuzamként vetődhetne fel a Trysteróhoz hasonlatos titokzatos Swedenborg-társaság). A karakterábrázolás miatt a szereplők bábuknak, a helyszínek pedig díszleteknek tűnnek (az iroda az első jelenetet kivéve szinte mindig üres). Ez az erősen minimalista regényvilág azonban a realitáseffektusokat is elbizonytalanítja, felerősítve a fikció és az álom jelenlétét, amely már a Fém esetében is domináns szerepet kapott. Valóság és fikció határai az új könyvben könnyebben szétválaszthatók, ugyanakkor izgalmas kísérlet a minimalizmus műfaji toposzainak ütköztetése az álmok és látomások fikcionalitásával. Mindeközben pedig ott lappang egyfajta megbontott architextuális alapként a krimi műfaja, melyben a keresés eredményeként valami bizonyosra bukkanhatna a főszereplő. Ebben az esetben azonban a keresés nem zárulhat bizonyossággal, hiszen maga a főszereplő sem tudja, mit is keres valójában.

Itt érdemes visszatérni arra, hogy miért tekinthetjük a Láttam a ködnek országát című kötetet több szempontból is a Fém testvérregényének. Egyrészt azért, mert a trilógia után ismét egyetlen szereplő keresését és identitásválságát követjük nyomon, másrészt azért, mert hasonló narratívát szervező elemek és motívumok jelennek meg, mint az első regényben. Mindezt további textuális kapcsolódási pontok is erősítik, hiszen a főszereplő a számtalan kézirat mellett egy 731-es kéziratot is olvas, amely a Fémből vesz át olykor több oldalnyi szöveget. Ez a viszony nem marad pusztán intertextuális, hanem a kommentárok révén metatextuálissá válik, a könyvügynök a 731-es kéziratot, és annak írásmódját elemzi is. (84–87) (Emellett hasonló metatextuális kapcsolatnak tekinthetők a trilógiára tett utalások is.) Az új kötetben a motivikusság — a Fémmel ellentétben — következetesnek tűnik, és követhetővé válik: megtudjuk, hogy a főszereplő testvére öt éve eltűnt, amely trauma után a férfi identitásának egysége megkérdőjeleződik. De eltűnt öccséről azt sem lehet biztosan tudni, hogy valóban létezett-e, csupán egyetlen szöveghely igazolhatja létezését, amelyben a főszereplő megtudja, hogy a Fahéj nélküli önkéntes falatkákat testvére fordította. A testvér felbukkanása a narratívára is hatással lesz, hiszen elbizonytalanítja valóság és fikció (álom) határait, így a regény vége felé egyre gyakrabban olvashatunk a Fémből már ismerős látomásos álomleírásokat. (117–118) A Fém poétikájának térnyerése a motivikus utalásokat következetlenné teszi, ezáltal ellehetetleníti az értelmezést (csak a paranoiát növelve) mind a főszereplő, mind pedig az olvasó számára. Ilyen a pincérek karján feltűnő teknős tetoválás, a titokzatos hűtőtáska Svennél, a felbukkanó döglött galambok, Zsófi drámai hívásai, sőt a regény végén egy ismerős alak is megjelenik az első kötetből: egy titokzatos orvos, akinek valóságos létezése szintén megkérdőjelezhető. A korábbi kötetekre vonatkozó reflexív elmélkedések összekapcsolása a szövegek közti narratív-poétikai hálóval nem csak érdekes kísérletként szolgálnak, hanem kiegészítik és izgalmasabbá teszik az egyszerűbb történetvezetést és a minimalista karakterábrázolást.

A regény legszuggesztívebb részei azok, amelyekben a könyvügynök testi megfigyeléseiről olvashatunk. Már az első jelenet, a kiadói parti is sokat elárul arról, hogy a főszereplő mit lát, és mi az, amire mindvégig vak marad a történet során. Az összejövetelen úgy viselkedik, mintha nem is lenne jelen, miközben csendes megfigyelőként veszi sorra az embereket, saját és a vendégek testi működését elemezve: „Ha elképzelem, hogy a pórusaimból felszálló gőzpára elkeveredik a vendégek feje fölött összegyűlt, egyre nehezebb levegővel, még a maradék étvágyam is elmegy.” (12) Ugyanakkor a férfi hiperrealisztikus mikro-megfigyelései önmagukban állnak, nem illeszthetők be egy nagyobb narratív ívbe, aminek következtében az események értelmezése a későbbiek során is ellehetetlenül. A pontosan megfigyelt emberi testek gyakran különböző épületek vagy növényi organizmusok (128) hasonlítottjaivá válnak, amelyek hol jól eltaláltak (93; 101), hol ismét a keresettség benyomását keltik és hatásvadásznak tűnnek. (58; 100) A testekkel történő erőszak kezdetben csak a trópusok révén következik be, mintegy alapot szolgáltatva a regény végén elszabaduló fizikai erőszak különböző formáinak. Az utolsó oldalakon a testek puszta tárgyakként, a regényvilág kiszolgáltatott részeiként jelennek meg, melyekkel a szöveg öncélúan rendelkezik. Azonban ezek a jelenetek — a trópusokhoz hasonlóan — a szuggesztív látvány révén az elemi érzékelésre kívánnak hatni, vagyis a megmutatás puszta gesztusa, a látvány feltárása kerül előtérbe szemben az értelmezés szükségességével. Erre legjobb példa az utolsó jelenet, amelyben feltételezhetően Bence holttestét vizsgálja az elbeszélő, majd különböző videofelvételeken (310–312) nézi végig a többi kiadó munkatársainak halálát. A testekhez, az erőszakhoz és a halálhoz való viszony mediálisan korlátozott hozzáférhetősége ezekben a jelenetekben a morális ítéletalkotás gyakorlatát is problematizálja. (306–309)

A Láttam a ködnek országát reflexív viszonyt alakít ki a szerző korábbi könyveivel mind tematikus, mind műfaji, mind prózapoétikai értelemben. Az azonban mindvégig kétséges marad, hogy a regény valóban megkérdőjelezi-e Bartók eddigi írásmódját, mint ahogy az is, hogy szeretne-e bármit is mondani a hazai könyvpiacról és irodalomról. Annak ellenére is, hogy számtalan határozottan állást foglaló mondatot olvashatunk az új témák megjelenéséről, a sokkhatás eléréséről, a műfajok kiüresedéséről vagy a könyvpiac válságáról. (40; 69; 72; 142; 159; 236) Hiszen ahogy a főszereplő vagy a könyvben felbukkanó írók identitása fragmentált (szinte mindenki álnéven jelenteti meg regényeit), éppúgy töredezett az új regény identitása is. A szöveg nyelvileg reflektáltan eltávolodik az eddigi írásoktól, kissé szatirikusan ábrázolva a korábbi kötetek poétikai törekvéseit, jellemzőit, ugyanakkor nyelvhasználatában (és sajnos időnkénti stilisztikai egyenetlenségében), motívumaiban és tematikájában is újra és újra alkalmazza korábbi regénypoétikáját. Vagyis a kötet a kritika elején említett két pólus (magas vs. popkultúra) pozícióját megjeleníti, de egyikkel sem kíván azonosulni, így nyújtja magának a reflexív viszonynak a szatíráját. Bartók Imre új könyve tehát ismét egy izgalmas kísérlet a regény műfaji és poétikai kereteinek újragondolására, amely sok élvezetes (és pár kevésbé élvezetes) megoldással lepi meg olvasóját.

Megjelent a Műút 2017060-as számában

_________________________

[1] Nemes Z. Márió: A szörnylét örömei és gondjai, Alföld, 2014/9, 123, 125.

[2] Bene Adrián: Hibridprogram, Műút, 2016056.

[3] Uő.: Uo.; Turi Márton: Bonctanilag látni a világot, Műút, 2013039; T. M.: Az adaptáció kísértése, Műút, 2014046; Radics Viktória: A mindegy kultúrája, Magyar Narancs, 2014. január 23.

[4] Nemes: Uo., Sepsi László: A szorongás valódi, Új Forrás, 2014/1. De már Berta Ádám is kiemelte a Fémről írott kritikájában a „vizuális szituációteremtő erőt”: Berta Ádám: Lidércfém, Műút, 2011027, 67.

[5] Vö. Borbély Szilárd: A telep valami mása, ill. Nemes: Uo., 128. Nemes Z. Márió is gumbrechti fogalmakkal közelít Bartók szövegeihez.

[6] Hans Ulrich Gumbrecht: 1926. Élet az idő peremén, ford.: Kelemen Pál – Mezei Gábor, Kijárat, 2014, 187–191.

[7] Keresettnek ható, indokolatlan líraiságra a regény több pontján bukkanhatunk még. Pl. „Behűtött palackok sóhajtják ki magukból a dugót.”; „Nagy, hasas fellegek szánkóznak el felettünk.” (16; 19)

[8] Azonban akadnak olyan szövegrészek, ahol a szürreális hasonlatok következetesebbnek — bár így is kevésbé sikerültnek — hatnak. Pl. az egyik álomjelenetben így írja le öccsét az elbeszélő: „A szemhéj alól — mint egy túlsütött palacsinta, olyanok ezek a héjak — vér szivárog.” (250)