Temperával kört rajzolok a köldököm köré,
és áthúzom:
akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát,
villogva hordja,
és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek,
így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást,
minden élet a jelek rabszolgája:
képek és szagok és teremtésmítoszok.
Mert hát
ki mit köhög fel.
Világunk szárnyas és uszonyos őshüllők világa —
városaink és szántóföldjeink erőt nyernek belőle,
csak lehetnénk annyira szeplőtelenek,
mint a felső triász
pikkelyes ősemlősei:
mamácskáink és papácskáink.
Ha lehunyom a szememet,
magamat látom millió lehunyt szemű rabszolgának:
ülünk és éhezünk és éltetnénk az anarchiát.
Ujjamat megint temperába mártom,
fákra és középületekre rajzolom
egyre pontosabb köreimet,
majd hercegek és spekulánsok homlokára.
Szomorkodik miattuk a világ,
és szenvednek tőlük torkainkban a szavak,
mert mindent jelentenek,
és mi mégsem lettünk szövetségkötésre méltók,
mégsem értjük gyönyörű arcunk és
a tömeg hüllői vonásait,
mégsem születnek gégénk mellett
levegőtlen csillagködök, valahányszor szerelmet vallunk
egy Aphrodité-torzónak a parkban.