Azt mondta Márton László 2008-ban a Magyar Narancsnak adott interjújában, hogy ha egy író „elmulasztja azt a lehetőséget, hogy fiatalon meghaljon, és tragikusan félbeszakítva hagyja életművét, akkor életében különböző korszakok következnek egymás után. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy az indulásom esztendei után volt egy színházi időszak, ami nagyjából a 90-es évek közepéig tartott, azután pedig egy […] történelmi regényírói korszak következett. Ez az elmúlt években nagyon határozottan lezárult. Egy idő után rájöttem, hogy ez nekem már nem annyira fontos: amit el tudtam mondani, annak a nagyját már elmondtam.”[1] Most úgy tűnik, hogy Márton, vele együtt pedig a magyar irodalom érdeklődése visszatért a műfajhoz, 2016-ban ugyanis három olyan írásmű is született, mely nemcsak hogy történelmi regény, de egy szűkebb tematikus csoportba is besorolható: mindegyikük a magyar–zsidó együttélés 1882–1946 közti időszakának egy-egy tragikus pontját járja körül — Márton Lászlóé a tiszaeszlári vérvádat, Zoltán Gáboré a nyilasok ’44-45-ös rémuralmát, Závada Pálé pedig az 1946-os kunmadarasi pogromot. Bár így egymás mellé helyezve evidensnek tűnik, hogy ezek az események „elválaszthatatlanok egymástól […] a legalább középkori gyökerekkel rendelkező, mindmáig lombosodó antiszemitizmus alakulástörténetében”,[2] folyamatjellegüket gyakran kitakarja az a narratíva, mely a holokausztot a történelem egyedi „kisiklásaként”, nem pedig egy organikusan fejlődő gyűlöletfolyamat részeként értelmezi. Márpedig ha az okkal mintaszerűnek tekintett német múltfeldolgozás sikerének alapjait keressük, legkésőbb Laczó Ferenc kiváló interjúkötetéből[3] világossá válhat számunkra, hogy annak egyik első lépése, hogy eljussunk a Szűcs Teri által megfogalmazott belátásig, mely szerint „a holokauszt a kirekesztés és az agresszió évszázadokat átfogó folyamatába illeszkedett bele, és ami 1882-ben már zajlott és Tiszaeszláron alakot öltött, az folytatódott 1946-ban is.”[4] E három kötet összeolvasása segítheti az olvasót a felismerésben, azt azonban látnunk kell, hogy poétikájukat, tétjeiket és céljaikat tekintve igencsak különböznek egymástól.
Ezek a különbségek egyaránt fakadnak a történeti feldolgozottság, az írói program és a szerzői habitus eltéréseiből. Ami a legelsőt illeti, Zoltán Gábornak alapos, Karsai Lászlótól Ungváry Krisztiánon át Paksa Rudolfig ívelő feldolgozások álltak rendelkezésére a hungarizmus (eszme)történetéről, a mozgalom lokális gyakorlatával kapcsolatban azonban csaknem teljesen saját levéltári kutatásaira volt utalva. Závada Pál ugyanakkor számíthatott Vörös Éva, Standeisky Éva és Pelle János írásaira, Márton Lászlónak pedig számos irodalmi-történelmi feldolgozás mellett rendelkezésére állt Kövér György magisztrális műve, A tiszaeszlári dráma is, mely minden túlzás nélkül az elmúlt évtized legalaposabb, legváltozatosabb repertoárú és legélvezetesebb társadalomtörténeti monográfiája. Nyilvánvaló persze, hogy a történeti feldolgozottság még nem prefigurálja az átlagolvasó elváráshorizontját: nem minden megy át közbeszédbe, amit kikutattak — és fordítva. Míg Zoltán regényének témáját egy rövid állításban mindenki össze tudná foglalni, és Mártoné is része a művelt közbeszédnek, Závadáé jószerével ismeretlen az olvasó előtt. Így aztán nagyon különböző olvasói háttértudások és elváráshorizontok találkoznak a különböző szerzői krédókkal, stílusokkal és szokásrenddekkel, és ez értelemszerűen eltérő írásmódokat hoz létre. Zoltán a jelenlét ijesztő közelével a trauma bevésését célozza, ehhez pedig a naturalizmus eszköztárához nyúl; a rutinos Závada az emlékez(tet)és és a háború utáni „nyüzsgő ideológiai piac” (Bazsányi Sándor) bemutatását maga elé tűzve egy ennél esztétizáltabb (s tőle megszokott) realista hangot választ, Márton pedig nem meglepő módon a maga sajátosan posztmodern módján dolgozza fel a talán legjobban kikutatott magyar mikrotörténetet. Röviden tehát míg Zoltán célja az, hogy megírja, Závadáé pedig az, hogy felidézze a magyar–zsidó együttélés egy-egy tragikus fejezetét, Mártoné leginkább az, hogy szétírja azt, s nemcsak azért, mert Kövér György után dokumentarista, levéltári regényként megírni Tiszaeszlárt már aligha lehet, hanem mert habitusa és írói múltja egyaránt erre hitelesíti.
Ennek ékes bizonyítéka, hogy az Árnyas főutca előbeszéde a Hamis tanúra érvényes olvasási ajánlatot ad, mikor kijelenti, „a történet szereplőinek bármiféle hasonlósága valóságosan létező személyekhez a véletlen műve; az itt leírt események hasonlósága ténylegesen végbement eseményekhez történelmi tapasztalat.”[5] Mert bár a könyv lapjain születő Gőz Gabyval és Róth Arankával szemben a Hamis tanú szereplői első ránézésre megfeleltethetőek a tiszaeszlári vérvád fő- és mellékalakjaival, Márton számos stratégiát bevet, hogy kiszakítsa őket a sűrűn adatolt levéltári-történetírói valóságból, és ráirányítsa a figyelmet egy a pernél és Tiszaeszlárnál jóval távolabbra mutató tárgyra: Magyarországra mint modernitás és maradiság, kapitalizmus és feudalizmus, vármegye és központi hatalom, Kelet és Nyugat közt őrlődő (kettős) mentalitásra.
Bár a történelmi regények esetén általában a valóságkritériumra koncentráló irodalomkritika számára mindez zavaróan hathat,[6] Márton stratégiája tökéletes összhangban van a posztmodern történettudomány belátásaival a történetírói szubjektivitásról, különösen pedig az olasz gyökerű történetírói irányzat, a microstoria céljával, mely erősen leegyszerűsítve abban rejlik, hogy egy-egy esemény cseppjében megmutassa a tengert. Hogy ezt sikerrel tegye, mind az eset mikrokörnyezetétől, mind magától az eseménytől el kell emelkednie: előbbitől azért, mert akármennyire is csábító univerzális következtetéseket levonni valami lokálisból (Clifford Geertz ezt „Jonesville az Egyesült Államok kicsiben”-modellnek nevezi), a „kisvárosokban és falvakban” nem meglepő módon „kisvárosi és falusi életet találunk”,[7] utóbbitól pedig azért, mert az események önmagukban általában pont annyira érdektelenek, mint egy ’97-es Blikk-címlap: ha például megkíséreljük krimiként olvasni a századforduló nagy port felvert gyilkossági ügyeit Végh Veronától Mágnás Elzáig, szinte magunk előtt láthatjuk, amint a Benedict Cumberbatch alakította Sherlock unott „Boring”-gal legyint rájuk. Ez alól Tiszaeszlár sem kivétel: az esettel nyolc éven át foglalkozó Kövér György egyrészt azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy eredetileg nem is akarta „megírni magát a pert — inkább »csak« a falu társadalomtörténetét”, azonban kiderült, hogy „ezt ugyan meg lehetne tenni, de önmagában nem elég érdekes”, másrészt azt, hogy „Solymosi Eszter eltűnési ügye és az ehhez társított bírósági ügy valójában nem olyan érdekes”.[8] De akkor mi az? Ha a mikrotörténészt kérdezzük, vélhetőleg azt a választ adja, hogy az a diskurzusháló, ami a közvetítés (általában mediatizáció) révén az esemény köré szövődik; ha pedig Mártont, alighanem azt, hogy az, ami példázatos voltával túlmutat az adott téren és időn. Ahogy a szerző a könyvbemutatón fogalmazott, ha megfelelő szemüvegen keresztül nézzük az esetet, „rengeteg mindenre rá lehet jönni, nem elsősorban arról, hogy ott, abban a kis faluban mi történt — az tulajdonképpen olyan nagyon nem is érdekes — hanem arról, hogy Magyarországon mi történik.”
De mi lenne ez a bizonyos megfelelő szemüveg? Pusztán a címet ismerve azt gondolhatnánk, hogy a Mesterségem a halál narrációjának valamely variánsa előtt állunk, vagyis egy „bűnös” (de legalábbis kollaboráns) szemszögéből elmesélt történetet kapunk. Ha így lenne, akkor annak a Scharf (a regényben Spitz) Móricnak a perspektívájából látnánk a történetet, aki az ügy pszichológiailag legérdekesebb szereplője. Móric ugyanis a maradi vármegye által ígért jobb élet reményében zsidóságával, apjával és a tényekkel is szembefordul, és mindvégig ragaszkodik ahhoz, hogy hitsorsosai emésztették el a hozzá hasonló korú eltűnt cselédlányt, Solymosi (a regényben Ölyvesi) Esztert, hogy vérét pészachi maceszükbe keverhessék. A kötetet fellapozva ugyanakkor gyanakodni kezdhetünk, Márton regénye ugyanis távolról sem Móric vallomásprózája: a Hamis tanú elbeszélője a szerző korábbi írásaiból ismerős módon egy nehezen lokalizálható, események fölött lebegő, mindentudónak látszó, magát mégis folyamatosan korlátozó és korrigáló narrátor, aki hol egy agárverseny nyulában, hol egy jelentéktelen mellékszereplőben materializálódik; ráadásul Móric, ahogy Kálmán C. is felfigyel rá, fontos, de nem főszereplő.
Ha ugyanakkor tudjuk, hogy a szerző regényei elbeszélőinek folyamatos önkorrekcióját („illetve mégsem ez történt…”) a vallomástétel műfajával hozza összefüggésbe („Végül is a legegyszerűbb tanúkihallgatás is ugyanezeket a szituációkat hozza létre”[9]), ez az elbeszélő pedig folyamatosan él a fikcionalizálás (értsd: hamisítás) eszközével, könnyen ráébredhetünk, hogy narrátorunk legalább annyira hamis tanú, mint Móric. A kérdés már csak az, hogy ezen a különös, kétszeres hamisságon át eljuthatunk-e valamiféle igazságig, vagy úgy járunk, mint a címszereplő, aki ugyan 45 évvel az esetet követően, 1927-ben, az Egyenlőség nevű lap szerkesztőjének átadott memoárjában bevallja, hogy hamisan tanúskodott, de még erre a tulajdonképpeni igazságbeszédre is a hamisság árnya vetül: eredeti kézirat hiányában ugyanis erős a gyanú, hogy hamisítványról, vagy legalábbis szerkesztői kezek által erősen megszínezett történetről van szó.[10]
A művészeti hamisítás kiváló szakértője, Radnóti Sándor pontosan regisztrálja,[11] milyen módszerekkel írja szét a hideg tényeket Márton: a fő- és mellékszereplőket előbb A-ból A’-be tolja (így lesz az áldozat Solymosi Eszterből Ölyvesi, a Móricból a tanúvallomást kicsikaró Recsky Bandi csendbiztosból Prücsky, vagy az antiszemita párt vezéréből, Istóczy Győzőből Istókfy), majd körülveszi őket egy nagy rakás beszélő nevű fiktív mellékalakkal (dr. Hass-Hajthó Benjámin vármegyei orvostól Forspont Gergő kocsisig), végül pedig rájuk írja a tizenkilencedik századi irodalmi és történelmi hagyományt. Solymosi (vagyis hát Ölyvesi) Eszter anyjáról így előbb az derül ki, hogy férje Móricz Tragédiájának Kis Jánosa volt, majd az is, hogy Eszter melletti másik gyereke, Andris gyilkolta meg a körorvost a Brandel báró parancsára — Bródy Kaál Samujának ugyanis aznap este hasmenése volt. Később aztán azt is megtudjuk, hogy Ölyvesiné valójában nemesi származású, igazi Noszty-lány, ami akkor kap különös tétet, mikor maga Noszty Feri jön hozzá látogatóba, hogy feleségül kérje. A vérfertőző viszony végül nem teljesül be — pedig a malacfarkú Noszty-Solymosiak alighanem Márquez fantáziáját is megmozgatták volna.
Igazi irodalmi crossover ez tehát, és nem áll meg a tizenkilencedik századnál: mikor megjelenik a színen Borbély (a valóságban Farkas) Gábor falubíró, előtűnik Borbély Szilárd Nincstelenekjének Mesijása is; Kosztolányi Édes Annájának Patikárius Jancsija a Dégenfeld grófok pincéjében hegedül, a Bodor Ádám regénycímére hajazó Verhovay Gyula, a Függetlenség szerkesztője pedig hirtelen azon veszi észre magát, hogy Verhovinaynak hívják, egy bizonyos Pochoriles törvénytelen gyermeke, és ifjúkorát a Monor Gledinben töltötte.
De persze nem csak más regényekből szivárognak át szereplők: Móricnak előbb a nevét frissen Gárdonyira magyarosító Ziegler Géza házitanító meséli el, hogy „Nemsvábnak lenni lehet. Nemtótnak lenni lehet. Még nemrácnak lenni is lehet. Viszont nemzsidónak lenni, ha egyszer már zsidó vagy, nem lehet” (187),[12] majd egy vásárban mellé sodródik Horthy Miklós is, akit szintén nem tud meggyőzni róla, hogy vallása nem zsidó, nem keresztény, hanem „a vármegye tanúja”. Végül aztán egy látomás erejéig beleláthatunk Móric per utáni jövőjébe is: amszterdami vagy groningeni gyémántcsiszolóként nem más, mint a Középkor alkonyának szerzője, Johan Huizinga lesz a munkatársa, akit aztán a második világháború alatt a nácik ejtenek foglyul, miután felszólal a leuveni zsidó professzorok elbocsátása miatt.
Azt is mondhatnánk, a kör, amit ennek az írásnak az elején fölvázoltunk, bezárult. De talán helyesebb, ha ehelyett érzékeltethetjük, hogy az az esetlegesnek látszó kotyvalék („fű, fa, tücsök, bogár, minden egy helyre kerülhet, ha elég érdekes”[13]), aminek a kötet az idő előrehaladtával látszik, valójában egy nagyon is tudatosan felépített mikrokozmosz, mely afféle fekete lyukként[14] nyeli magába és kicsinyíti kötet méretűvé az idegenektől való félelem, az antiszemitizmus, és a két Magyarország történetének évszázadait. Mert hiába a szereplők és cselekmények fikcionalizálása, „a leírt események hasonlósága ténylegesen végbement eseményekhez” tényleg „történelmi tapasztalat”. Hogy csak egy példát mondjak, a regény egyik pontján Gudbrand Gregersenről, a századvég Magyarországának nagy norvég hídépítőjéről megtudjuk, hogy legfőbb bizalmasa és üzlettársa Berend Iván, Jókai Fekete gyémántok című könyvének főhőse, Berend okán pedig megismerjük szerelme vőlegényét, Szaffron (Sáfrány) Petit is. Hamar kiderül, hogy a vőlegény valaha „dús fantáziájú hazudozóként” (163) sokszor mesélte a bundavölgyi vájároknak a kocsmában, hogy egyszer hajótörést szenvedve, az éhhalál küszöbén társaival megettek egy nyomorék gyermeket: „Levágtuk, mint egy csirkét. Kicsorgattuk a vérét, megettük a húsát.” (165) Hogy mi ebből a tanulság a vájárok számára? Hát az, hogy „ha mindez így igaz, akkor abban a mendemondában is lehet egy szemernyinél több igazság, hogy a zsidók Húsvétkor egy keresztény szűzlány kiontott vérét sütik bele az ünnepi lepényükbe.” (165) A kör itt zárul be, vagy sokkal inkább: örökre nyitva marad. Hiába toltuk el ugyanis Tiszaeszlárt Tiszaeszlár’-be, és kevertünk egy helyre két fiktív alakot meg egy valósat, akinek vélhetőleg semmi köze nem volt az esethez, interakciójuk összege nettó valóság: a mechanizmus, amit ábrázolnak, fájdalmasan ismerős és ijesztően időtlen. Ennek egy fedél alá sűrítése pedig akkor is Márton elévülhetetlen érdeme, ha a kötet néhol (például a búvárfelszerelések leírásánál és az agárversenynél) túlírt, néhol belefullad a gegparádéba (ez Radnóti Sándort nagyon zavarta, Kálmán C. Györgyöt a legkevésbé sem; minden bizonnyal tehát ízlés kérdése), néhol pedig olyannyira igyekszik, hogy felsorakoztassa a tizenkilencedik századi sajtóműfajok teljes skáláját, hogy végül kicsit szétesik; ez nyilvánvalóan szándékos, de az olvasást nem segíti.
1764-ben Orkután halva találtak egy kisgyereket, akinek hamar rituális sebeket véltek felfedezni a testén. Hamar összefogdosták és bevádolták a környék zsidóit, a vármegye fő tanúja pedig a zsidó fővádlott keresztény hitre térített, tizenkét éves fia lett. A vádlott, Lefkovics Jakab nem vallott: inkább belehalt a háromnapos kínzásba. Végül Mária Teréziának és a Helytartótanácsnak kellett közbelépnie, hogy az eset lezáruljon.
1791-ben Péren egy tizenhárom éves, helyi zsidó kocsmában szolgáló fiút találnak holtan. Bár erőszaknak semmi nyoma nem volt, a helyi alispán felkarolta a vérvádat, a tanúkat megfélemlítették, a vád pedig többek közt egy ötéves fiú vallomására épült. A zsidókat a vármegyei igazságszolgáltatás halálra ítélte; az ügynek a kormányszék elé kellett kerülnie, hogy felmentsék őket.[15]
Márton László elbeszélője beváltja Kövér György eredeti tervét: a per tartamára szereplőinket már szem elől veszítjük. A fenti két történet és a bevezetőben említett kötetek viszont mintha Krúdy és Márton zárómondatát visszhangoznák: „az igazi nagy per […] ezer éve tart, és még sincs vége.”
Megjelent a Műút 2017059-es számában
________________________
[1] „Tekinthető mentőövnek is”. Gerőcs Péter interjúja Márton Lászlóval, Magyar Narancs, 2008/48.
[2] Bazsányi Sándor: Antropológiai orgia — ideológiai piac, Műút, 2016058.
[3] Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről, Kijárat, 2016.
[4] Szűcs Teri: Emlékezeti élveboncolás, Revizor, 2016. június 16.
[5] Márton László: Árnyas főutca, Kalligram, 2015, 7.
[6] Kálmán C. György például a történetírásnak mutatott fityiszként értékeli Márton beszédmódját, pedig talán helyesebb lenne az objektivizmusnak, vagy a dokumentumregénynek adott fricskaként értelmezni. Kálmán C. György: Ormótlan groteszk, Élet és Irodalom, 2016/3.
[7] Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma, Századvég, 1994, 189.
[8] „A fehér kalapos rém akarata”. Barotányi Zoltán interjúja Kövér Györggyel, Magyar Narancs, 2011/22.
[9] „Tekinthető mentőövnek is”. Gerőcs Péter interjúja Márton Lászlóval, Magyar Narancs, 2008/48.
[10] Kövér György: A tiszaeszlári dráma, Osiris, 2011, 322–323.
[11] Radnóti Sándor: Tébolyult legendárium, Revizor, 2017. január 17.
[12] Mindez különösen Nyerges András nemrég megjelent írásának tükrében hangzik pikánsan (Támpontok pedig vannak. Gárdonyi Géza és az antiszemitizmus, Élet és Irodalom, 2016/49.)
[13] Kálmán C. György: Ormótlan groteszk, Élet és Irodalom, 2016/3.
[14] Bán Zoltán András: Zsidó Mohács, Unikornis, 2016. november 21.
[15] Az eseteket leírja: Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában, Osiris, 1995.