A részek lázadása

Tompa Andrea hűséges, figyelmes és jó memóriájú olvasóinak, ha belekezdenek a Fejtől s lábtól című új kötetébe, előbb-utóbb alighanem eszükbe jut a szerző előző (egyben első) regényének két figurája: Kocka, a zsidóságával és családjával szakító, orvosi egyetemet végzett kommunista mozgalmár és az evangélikus székely fürdőorvos, akivel néhány évig házasságban élt — A hóhér háza központi szereplőjének, a regény számos kritikusa által szerzői alakmásnak tekintett, Ceauşescu Romániájában felnövő lánynak apai nagyszülei; hiszen ha röviden kellene jellemezni a két itteni elbeszélőt, ugyanezekhez a leírásokhoz lyukadnánk ki.

Tompa Andrea hűséges, figyelmes és jó memóriájú olvasóinak, ha belekezdenek a Fejtől s lábtól című új kötetébe, előbb-utóbb alighanem eszükbe jut a szerző előző (egyben első) regényének két figurája: Kocka, a zsidóságával és családjával szakító, orvosi egyetemet végzett kommunista mozgalmár és az evangélikus székely fürdőorvos, akivel néhány évig házasságban élt — A hóhér háza központi szereplőjének, a regény számos kritikusa által szerzői alakmásnak tekintett, Ceauşescu Romániájában felnövő lánynak apai nagyszülei; hiszen ha röviden kellene jellemezni a két itteni elbeszélőt, ugyanezekhez a leírásokhoz lyukadnánk ki. Ezek az alakok A hóhér háza igen gazdag család- és várostörténeti tablójának hátterében kaptak csak helyet néhány oldalas, vázlatos életút-ismertetések formájában — az új regényt akár az előző függelékeként, az ott épp csak felmutatott témát alaposan kibontó exkurzusként is leírhatnánk. Már ha ez az alaposság nem tenné komikussá és végső soron nehezen tarthatóvá ezt a viszonytételezést: hiszen a Fejtől s lábtól fókusza valójában jóval szűkebb, mint azoké a vázlatoké — a befogott időtartomány nagyjából az 1910-es évtizedet fedi le csupán és néhány évet a következőből —, az új regény mégis jóval terjedelmesebb, mint az előző. Ráadásul bármilyen evidensnek látszhat is a kapcsolat a két mű között, komoly erőfeszítés történik ennek elmosására: a szöveg mindkét itteni elbeszélő nevét homályban hagyja (sőt helyenként inkább: burkolja), és kizár minden utóidejű perspektívát, megismerhetetlenné téve a húszas évek elejét követő sorsukat, így azt is, családot alapítottak-e végül. Ez a kétes relevanciájú nyom tehát megszüntetettségében válhat fontossá, annak jelzéseként, mennyire megváltoztak az alapviszonyok Tompa Andrea prózájában. Az első regény kissé túlfeszített és az önmaga által teremtett akadályokat leküzdeni nem is mindenhol képes stilizáltsága (A hóhér háza minden fejezete egyetlen óriásmondat volt, a fejezetek pedig átlátható rend nélkül következtek egymásra) még nem lehetetlenítette el a realista olvasat lehetőségét, így azután könnyen lehetett azt a szöveg mögött sokak szerint kitapintható valós-személyes-traumatikus élményanyagot ellenpontozó, azt mintegy mederbe terelő tényezőnek látni — a Fejtől s lábtól azonban felborítja ezt az egyensúlyt.

Ennek felismeréséhez azonban aligha vezet egyenes út a szöveg olvasása során. A regény elbeszélői ugyanis a mai köznyelvtől igen markánsan eltérő, attól nyelvtörténetileg és nyelvjárásilag is eltávolított stílusban szólalnak meg (ez az 1910-es Kolozsvár beláthatatlanul messzibbnek mutatkozik itt nyelvileg, mint mondjuk A kígyó árnyékának tizenhetedik százada), hogy azután ezen a különös szóalakjaival és szórendjeivel idegenségéből a majd ötszáz szövegoldal alatt is alig veszítő nyelven viszont közvetlenséget sugalló tónusban („Mindenesetre apám a válaszadást nem siette el.” „Na most mit lehetett csinálni.” — kezdődik a férfi által elbeszélt első, illetve a nő által elbeszélt második fejezet), ráérős körülményességgel kezdjenek mesélni életük alakulásáról attól a ponttól, hogy ki-ki elhatározta, beiratkozik az egyetemre. Mindez a megnyilatkozók időbeli és térbeli meghatározottságát látszik hangsúlyozni, hogy megteremthesse a megnyilatkozások autenticitásának illúzióját — vagyis mintha Závada Pál első két regényének poétikája jelentené a legkézenfekvőbb igazodási pontot. Ám míg azok aprólékos gondot fordítottak arra, hogy az olvasó pontosan tudhassa, ki, hogyan, miért rögzítette az aktuális szövegrészt (és csak a megfelelő pontokon zavarodjon össze), addig a Fejtől s lábtólban előrehaladva az válik egyre szembeötlőbbé, hogy ezekre a kérdésekre nem igazán lehetséges válaszolni. A szöveg nem reflektál saját fiktív létrejöttére, nem árulja el, van-e célja vagy címzettje, nem segít megérteni, hogy miért marad ki több év története, hogy máshol viszont egyetlen délutánról húsz oldal szóljon, hogy mi indokolja éppen a fókuszba állított témák kiválasztását és azok sokszor mániákusan aprólékosnak látszó rögzítését, hogy miért úgy kezdődnek bizonyos fejezetek, mintha egy nagyobb szövegegységből lennének kiragadva, és hogy lehet-e utólagos válogatást, szerkesztést feltételeznünk. De még alapkarakterét is nehéz lenne meghatározni: hol tudatfolyamnak, hol naplónak, hol memoárnak mutatkozik inkább — a tisztázást az olyan nyíltan önellentmondásos fejezetek teszik végképp lehetetlenné, mint az Árva kutya című, ahol előbb egy „Tegnap megyek…” kezdetű mondatból (425) arról értesülhetünk, hogy Lechner tanár úr egy ismerőse révén szóbeli üzenetet küldött a női elbeszélőnek, amit azután teljes terjedelmében olvashatunk; majd néhány bekezdéssel később, a szakadás bármilyen jelzése nélkül ezt találjuk: „Nem telik belé hány hónap, kettő. S jön a hír. Lechner Károly tanár urat kettőször műtik, órjási fájdalmai voltak. S eltávozott.” (431) (És a regény egyébként is meglehetős szabadsággal bánik az időbeli viszonyokkal: a lányt a 32. oldalon, az évnyitó után mint a hallgatói verseny korábbi győztesét emlegetik — a 108. oldalon, a későbbi díjnyertes dolgozatával kapcsolatos konzultáción viszont az ezen az évnyitón elkövetett akciója miatt szégyelli magát.)

A reflektálatlan nézőpont-áthelyezéseken alapuló állandó modulálás, ahogy más szereplők szólamának beékelése is hosszú egyenes idézetekben, könnyebben igazolható lenne, ha a szöveget a fikción belüli stilizációnak olvashatnánk, az elbeszélő által irodalmi igénnyel megalkotott szövegként — de számot kell vetni vele, hogy egy ponton azt írja: „Mindenesetre, hogy velem szemben irodalmi elvárások is vannak támasztva, nagyon megbetegített. Mert én irodalmilag nagyon alacsony szinten állok […] De viszont én nem tudok szépen komponálni, illetőleg fogalmazványokat írni. És hogy most már levélírásban se gyakorlom magam, mert meg lett szakítva a levelezés a szülői házzal, és nem írok mást, csak a tudományos jegyzeteket.” (166) De elhárítja a szöveg azt is, hogy a napló kategóriájába erőltessük bele („Példának okáért, hogy írunk-e naplót. Mostan, mai napság vagy a múltban. Mind a kettő leszögezi. Akkor kvittek vagyunk, nincs is mit kicserélni, akkor el fogjuk csak beszélni a múltat. Jobb is így.” — 463; „Nem kell a napló, ha lett is volna, már bizonyosan nem kell.” — 470), ahogy sosem lejegyzett, csak egy heterodiegetikus médium által rögzített gondolatok sorának se kívánja mutatni magát („czélul kitűztük. Illetőleg már csak célul, már az új idők szerint máshogy megy az orthographia is” — 484; igaz, korábban volt olvasható például „céljából” és „czélok” is, 152, ill. 153) — ezek mögött elég könnyű annak világos szándékát felfedezni, hogy a szöveg összezavarja a nyomokat, és saját státuszának paradoxitását mindenáron megőrizze. Ilyen körülmények között azután a lehetetlennel lesz határos akár csak megtippelni is, hogy a tisztázatlan, ellentmondásos pontokon az elbeszélő emlékezeti-kifejezési zavaraira, az olvasó szándékos, provokatív félrevezetésének kísérletére vagy egyszerű szerkesztési hibára gyanakodjunk inkább — ez az elháríthatatlan és megokolhatatlan bizonytalanság, amely tökéletesen lehetetlenné teszi, hogy meghatározhassuk az egyes szövegrészek nézőpontját, és magyarázatot találjunk formadöntéseikre, tagadhatatlanul fárasztó és frusztráló olvasmánnyá teszi a regényt.

E manőversorozat mindenesetre eredményesen teszi lehetetlenné, hogy a szöveg primér hitelességére vonatkozó kérdéseket tehessünk fel, erre a — kissé talán goromba módon — kiküzdött szabadságra pedig láthatóan éppen azért van szükség, mert a két központi alak funkciója egészen más itt, mint A hóhér házabeli hasonmásaiknak: míg ottani identitásukat csupán a családtörténet logikájának esetlegessége határozta meg, ez a regény jóval vakmerőbben kezeli azt a regény struktúrájába épített szükségszerűségként. A legszembeötlőbb példa természetesen a cím: a két elbeszélő mindkét fontos találkozásukkor fejtől-lábtól alszik, majd legvégül ebből sajátos szokást teremtenek, sőt néhány meglehetősen bizarr és nehezen indokolható megjegyzést is olvashatunk e kifejezés svéd fordításáról és annak hasonlóságáról a magyar befőttes szóval (478) — erről a kevéssé diszkréten a figyelem előterébe tolt motívumról pedig nehéz nem észrevenni, hogy alighanem a főhősök viszonyának alapmintázatát jelöli ki: ez a párhuzamos fordítottság jelenik meg abban, hogy mindketten a kolozsvári egyetemre iratkoznak ugyan be, ez azonban a fiú esetében megalkuvás, az egyéni akaratát megtörő családi parancs következménye (hiszen ő „fővárosi” egyetemre akart jelentkezni), a lány esetében viszont lázadás, a családi parancsot megtörő egyéni akarat eredménye (hiszen neki nő lévén zsidó családja legfeljebb egy tanfolyamot akart engedélyezni); de azokban az eltéveszthetetlenül hangsúlyos mozzanatokban is, hogy egyikük férfias nő, míg másikuk nőies férfi, hogy a nő számos egyesületbe belép, a férfi pedig nem „afféle egyleti ember” (189), vagy hogy a történet korai szakaszában a nőnek az aszkézis, míg a férfinek a hedonizmus a legfontosabb személyiségalakító vonása.

Olyan regénykeret jön ilyen módon létre, amely azzal együtt tartja meg és fokozza tovább az előző kötetre is jellemző minuciózus dokumentaritást, hogy ugyanakkor az akció és a dikció szintjén egyaránt lényegteleníteni igyekszik a valószerűség és a motiváltság kritériumait: a főhősök életét visszakereshető, történeti értelemben hiteles reáliák burjánzó tömege szegélyezi, azok maguk viszont sokkal kevésbé tűnnek e miliő által determináltnak, mint inkább az ezen adatanyagot motívumsorokba elrendező műszereknek. A regény nem igazán engedi kikristályosodni a realizmus olyan koordinátarendszerét, amelyhez képest inkább vagy kevésbé lehetne a szövegvilágon belül erőltetettnek vagy természetesnek ítélni, hogy különböző okokból mindketten számos köz- és gyógyfürdőt meglátogatnak (a nő Erdélyben, míg a férfi Budapesten), és mindketten éppen erről látják fontosnak kimerítő ismertetéseket adni elő (itt és másutt is meglehetősen hasonló stílusban), miközben oly sok mindenről nem esik szó; hogy a férfi minden közül éppen a véletlenül megpillantott fakírról ír oldalakon át, a nő pedig az erdélyi nemzetiségek helyzetéről megfogalmazott elképzeléseket pertraktálja hosszan a helyi sajtó alapján; vagy hogy épp mindkettejüknél szóba kerül Pék Péter feltaláló, mindketten szódás málnaszörpöt isznak, mindketten a kutyák iránti érzelmeikről írnak; vagy hogy a szereplők jellemei hirtelen revelációk mentén változnak, a regény zárlata pedig a magyar irodalom legváratlanabb deus ex machinái közé látszik tartozni — mindez azonban belemosódik a regény általános idegenségébe, a szöveg logikája felől voltaképpen abszurdnak látszana bizonyos mozzanatokat izolálni, és hibaként felmutatni. A realisztikusságot elemésztő radikális stilizáció mintha sáncot akarna építeni azon szabad belső térség köré, ahol a regény intellektuális teljesítménye működhet — az átkelés ezen a meglehetős durvasággal kitermelt törmelékhalmon azonban közel sem biztos sikerrel kecsegtető vállalkozás.

„Kolozsvár, az ellentétek érdekes városa” — egy ilyen című tanulmányt olvas városismertető előadására készülve a női elbeszélő, és ha marad hozzá elég erőnk, rájöhetünk, hogy valami ilyesmi Tompa Andrea témája is. Kolozsvár azonban kitüntetett pont csupán, amit lehető legtágasabb kontextusába igyekszik visszaírni; amivel tehát voltaképpen foglalkozik, az a tágan értett modernitás — és annak sokrétű belső ellentmondásai. A kimerítő regénystruktúra végső célja mintha az lenne, hogy az elbeszélők szólamaiban olyan közeget hozzon létre, amelyben motívumokon keresztül átemelhetőek egymásba a modernitás innen fontosnak látszó problémái, olyan módon, hogy ez a motivikus működés mégse eredményezze a problémák absztrahálódását. A hatalmas szövegtestben szétburjánzó hálózat legfontosabb csomópontjait az emancipáció és a normalizáció kérdése látszik jelenteni, melyek egyaránt meghatározóak az individualitás testi és kulturális meghatározottságának, a tudománynak és a politikának egymásra kölcsönösen ható szféráiban. Az egész vállalkozás központi szimbólumának orvoslás és kuruzslás különös, az egész könyvön végigvonuló, majd az utolsó fejezetben még egyszer határozottan a középpontba állított kettőse látszik: a természet általi meghatározottság meghaladását egyre optimistábban ígérő tudomány és a természettel ambivalensebb viszonyban lévő alternatíváinak feszültségében mindkét pólus olyan folyamatosan elmozduló normarendszerek létrehozásával igyekszik megalapozni és kifejezni hatalmát, amely képes lehet kirekeszteni a másikat. Ami azonban azt is megmutatja, hogy ez a rendszer természetesen nem zárt, és a regény bőséges anyagon demonstrálja is, hogyan határozza meg a határokat és jelentéseket a tágabb társadalmi, politikai, intézményi kontextus és annak megváltozása, hogyan telítődik például a koponyamérés vagy a pszichoanalízis politikai tartalmakkal, hogyan, milyen körülmények miatt, miféle ágensek miféle döntéseinek okán és híján vándorol a regény érdeklődésének nyilvánvaló középpontjában álló balneológia a centrumba, majd a normalizáció határain kívülre. Ezek a mintázatok beszövik az egész regényt: az emancipáció témája, a meghatározottságoknak való alárendelődés vagy az azoktól való megszabadulás dilemmája ugyanúgy megjelenik a családtörténet terepén, mint a politikáén (a nacionalizmustól a kommunizmusig, a konzervativizmustól a progresszivitásig terjedő spektrumokon értelmezve) vagy a testiségén (a plasztikai sebészet, az absztinencia, a prostitúció, az önkielégítés, az emberben lakó állat és az ember–állat-viszony mind hangsúlyos témái a könyvnek). Ezen a tablón a regény idejének három önálló karakterrel bíró korszakának (a monarchia utolsó éveinek, a háborúnak és a Trianon utáni éveknek) sokat tárgyalt problémái is ezeknek a dilemmáknak az összefüggésrendszerébe lépve rajzolódnak ki: a háború előtti és utáni többségi és kisebbségi attitűdök számos analóg jelenséget is produkáló kulturális logikák termékének, a háború maga pedig nemcsak morális és politikai, de antropológiai és tudománytörténeti fordulatok terepének is látszhat.

Amikor e regény férfi elbeszélője arról beszél, hogy az elcsatolt Erdély agy nélkül maradt szívhez hasonlít, ez a kijelentés, semlegesesítve annak pátoszát, legalább olyan erősen tud a plasztikai sebészetről, organoterápiáról, xenotranszplantációról szóló gondolatmenetekhez csatlakozni, mint a politikaiakhoz — e kapcsolódás ugyanakkor potenciálisan át is allegorizálja azokat a gondolatmeneteket. Az ehhez hasonló motívumláncok nyomán elmosódik a határ a puszta reáliaként és a szimbólumként olvasható tényezők között, a struktúra hangsúlyozott műviessége pedig majd minden mozzanatban ilyen potenciális szimbólumot sejtet, ami persze próbára teszi az olvasó egyébként sem kímélt komprehenziós képességeit: a Fejtől s lábtólt nem tűnik egyszerűnek egészben látni, több olvasás után is inkább tűnik számomra cizelláltan kidolgozott problémamátrixnak, mint kompakt regényvilágnak, ami után néhány erős hangulat visszamarad, de látvány alig, néhány jellemző viszony, de karakterek nem igazán — rengeteg élesen feltett kérdés, melyekről azonban számomra eldönthetetlen, hogy összességük próbál-e kijelölni valamiféle állítást (még ha annak, amikor azt olvassuk, akkor „kezdődik a mi lehanyatlásunk” amikor „senki nem fogja azt tudni”, mi az a balneológia — van is ma némi aktuálpolitikai felhangja, aligha lehet a szöveg egészét valamiféle egységesen nosztalgikus nézőpontból elolvasni — 385). Ám mindezzel együtt is: a kortárs magyar irodalom intellektuálisan legkomolyabb alkotásai közé látszik tartozni számomra ez a regény, mely új és részben váratlan nézőpontok seregét vonultatja fel egy fontos hely és idő megértéséhez — és amelynek egészen vakmerő formadöntéseiben is van valami paradox módon csábító.

bartók imreHa a Fejtől s lábtól ideáljaként a magas, modernista nagyregény látszhat felderengeni, a radikálisan stilizált forma minden büszke, de nem provokatív elitizmusával — az idei tavasz másik hasonló léptékű könyve, Bartók Imre majd’ hatszáz oldalas második regénye aligha is tűnhetne attól különbözőbb művészetfelfogás termékének: első ránézésre olyasféle szövegnek mutatja ugyanis magát, amilyenről a magyar irodalom szokásrendje szerint efféle folyóiratokban nem is szokás írni (feltéve, hogy nincs szerzője mögött egy némileg tanácstalanul, de szinte egyöntetű elismeréssel fogadott bemutatkozó regény és két fontos költészettörténeti kismonográfia). A patkány éve ugyanis alapvetően egy biopunk zsánerregénynek látszik, mely nem feltétlenül azt a szubkultúrát célozza meg, amely történeti okokból a magyar irodalom nevet őrzi, és amely időnként (mint legutóbb és leghangosabban Kondor Vilmos esetében) kissé paternalista gesztussal áldását adja egy-egy efféle könyvre is — miközben résztvevőinek jártassága ezekben az alternatív kontextusokban nem magától értetődő, saját szempontjainak hierarchikus magasabbrendűsége még kevésbé, ráadásul mára azt is kénytelen volt megsejteni, hogy véleményformáló potenciálja erősen kérdéses saját határain túl. Ez a kritika is az illetéktelenség tétova bevallásába fulladna — hiszen e regény előzményeivel és társaival kapcsolatban, melyek nyilvánvalóan számosak, korántsem rendelkezem, és e cikk megírása kedvéért sem sikerült olyan mélységű ismereteket megszerezni, amire hivatkozva más esetekben értelmét vagyok képes látni annak, hogy kinyomtassák, mit tartok egy-egy könyvről; a kontextust ignoráló puszta elcsodálkozásnak pedig nem látnám értelmét —, ha nem gondolnám azt, hogy ez a látszólagos zsánerregény afféle szaprofág gazdatest csupán (hogy a szöveg biologista motivikájának ezzel a gyenge utánzatával éljek).

Egy közelebbi vizsgálat ugyanis nem igazán juthat más eredményre, mint hogy ezt a szervezetet elhagyta az élet, és bomlásnak indult: a poszthumán apokalipszis felé tartó világ izgalmas-kalandos története darabjaira hullik, ha hozzáérünk. Pedig ha távolról szemléljük csak, úgy tűnhet, minden rendben: van biomodifikált hősökből álló szuperkommandó, van megmagyarázhatatlan sorozatgyilkosság és nyomozás, van terv és van összeesküvés, van szex és akció és helyzetkomikum, van ellenség és van apokaliptikus finálé; és mindezek egymásba kapaszkodnak, és mindezen lehet undorkodni, azután nevetni, azután meghökkenni, azután izgulni, azután elgondolkodni és megint elölről. És közben azt is megtudjuk az egyik szereplőtől, miben rejlik szerinte a Hasfelmetsző-történet eszmetörténeti jelentősége: „a részek fellázadnak az egésszel szemben, az apróságok előnyre tesznek szert, az organikusan mozgékony és sebezhető maga alá gyűri az élettel teljes, szoborszerű testet” (165) — és a részek valóban lázadásban vannak: ha a 253. oldalon elégetik a tetemeket, attól még az egyikről a 429-en kiderülhet, hogy élve temették el, egy másiknak meg kimeredhet a 496-on a keze a földből; ha valaki a 286. oldalon felrobbant, és „testéből semmi nem maradt a cipőjén, a műfogsorán és néhány, a terem minden szegletébe szétszóródó, megfeketedett belsőségen kívül”, a 366-on attól még magához térhet a kómából; ha valaki a 492. oldalon társai mellett üldögél, attól még egy néhány perces beszélgetés alatt egy gyártelepen teremhet, ahol a 499-en már abban reménykedhet, hogy „még megtalálhatja” társait.

Az azonban, hogy az egész valóban legyűrve hever, akkor derül ki, ha komolyan vesszük a regény önnön világszerűségére vonatkozó sugallatát, és megpróbáljuk annak működését átlátni — ekkor ugyanis kiderül, hogy a regény tobzódó ingergazdagsága egészen radikális információszegénységet ellensúlyoz. Ha így olvassuk a regényt, akkor a végére olyan érzésünk támadhat, mintha egy, az optimálishoz képest mintegy negyvenöt fokkal elforgatott kamera képe alapján kellene egy minket amúgy nagyon is érdeklő előadást rekonstruálnunk. A patkány éve túlnyomó része arról szól, hogy egy három tagból (Karl, Ludwig, Martin) álló csapat bizarr gyilkosságokat követ el a csapat vezetője, Cynthia által kidolgozott terv szerint, miközben egy Stone nevű rendőr nyomoz utánuk. De már rögtön arra sem lenne egyszerű válaszolni, hogy miért követik el ezeket a gyilkosságokat: „A részletek nem állnak össze semmivé. A jelek egyre üresebbek” (74) — állapítja meg a nyomozó, és az olvasó perspektívájából sem tűnik a dolog máshogyan. Az áldozatok növénnyé változtatása vagy rábeszélése egymás élveboncolására mind prelúdiumok a regény fináléjához, ahol egyetlen ember stratégiai megölésével, megmérgezésével és patkányok általi felzabáltatásával sikerül jobbára az egész emberiséget eltüntetni a föld színéről — előbbiek pedig az utóbbival semmilyen megismerhető oksági összefüggésben nincsenek, csupán időhúzásnak tűnnek, hiszen a nagy alkalom elérkezése semmilyen megismerhető előfeltételnek nincsen alárendelve. Az emberiség kurta-furcsa megszűnése („Az emberek megváltoztak, leszámítva azokat, akiket a biomechanika istenei immunitással sújtottak […] De a legtöbben azok közül, akik nem változtak át, egyszerűen eltűntek. Elpépesedtek, és bomlásnak indultak.” — 509) mindenesetre ezen akciók megfélelemlítő vagy jelfunkcióját és a nyomozást egyaránt tökéletesen irrelevánssá változtatja. Persze miközben mi a rémtetteket és a köztük adódó pihenőidőt követjük nyomon, Cynthia korlátlan befolyásról tanúskodó világméretű összeesküvést sző — de ebből a szálból néhány mondat lóg be csupán az olvasó látóterébe („Cynthia elintézett egy-két gyors telefont. Voltak bizonyos eszközei és kapcsolatai, olyanok is, amelyekről még a többieknek sem volt világos és elkülönített tudomásuk. Új-Mexikóban vészjóslóan füstölögni kezdett egy olajkút, Mogadishu legnagyobb piaca fölött pedig egy helikopter ki tudja, miért, ötszáz kilotonna robbanószerrel kínálta meg az aznap egyébként is szerény forgalmat bonyolító árusokat.” — 224; „És aztán megtörtént. Egyszerűen csak megtörtént, néhány gombnyomás volt az egész. Hat kontinensen sikerült egyetlen mozdulattal megbénítani a többmilliárd apró gépszíjjal egymásba kapcsolódó informális struktúrákat, a kommunikációt, a tükörszálas, visszacsatolásos és kétfázisos hálózatokat. Egyszóval mindent.” — 501), így aztán ez a szigorúan a bizonyos és az egyszerűen csak szférájában mozgó történet megmagyarázhatatlan és megejtően önkényes marad. Hogy ki az ellenség, az szintén nem derül ki: van egy pragmatista filozófuscsoport, akik egy ponton minden előkészítés nélkül rájuk rontanak, de azután kiderül, hogy nem ők a valódi ellenség, de erről azután nem igazán esik több szó, és ellenérdekű tevékenységnek sem sok nyoma mutatkozik a szövegben. Nemtudás rengeteg van ebben a szövegben, rejtély mégis alig: a mindentudó elbeszélő nem választ magának fokalizátort a regényvilágon belül, így aztán kizárólag saját kifürkészhetetlen belátásán múlik, meddig tart vissza egy információt, és mikor árulja el végül, ha egyáltalán; a nézőpont ugyanúgy nem indokolja, hogy a Cynthia által bizonytalan szándékkal kiválasztott és felkarolt fiú ötszáz oldalon át névtelen maradjon, mint hogy az ötszázadiktól már a nevén emlegesse az elbeszélő. Hogy pedig pontosan mi az a végső nagy terv, amiről minduntalan szó van, és amiről néha úgy tűnik, hogy a természet/kultúra vagy entrópia/rend ellentétpárok mentén szerveződő, a poszthumán-radikálökológiai ideológiák következményeit levonó filozófiai allegória, néha úgy, hogy csupán egy durcás bölcsész önigazoló elmeszüleménye, néha meg úgy, hogy egy, már a tizenkilencedik században is működő nagy folyamat része (hiszen akkor hajóztatta át Ernst [alighanem Zimmer] a tervben fontos, bár megismerhetetlen hatásmechanizmusú szerepet játszó Friedrichet [alighanem Hölderlint] Amerikába, hogy azután ott jó néhány évtizedre bezárják egy bankszéfbe), abba a regény utolsó oldalainak egyikén (562) beavatják a főhősöket — amiből kiderülhet, hogy mindahhoz, amit addig tőlük hallottunk céljaikról, bőven fér kétség —, az olvasót azonban sajnos nem.

A teljes pályás bizonytalanságban így azután ezek a figurák sem jelentenek stabil pontot, annál is kevésbé, mert hol brutális, hol mulattató, hol melankolikus kalandjaik során akadály nélkül gyurmázható személyiségeknek bizonyulnak, akik szabadon ingáznak a gyilkos indulat és a békés élet vágya, a hitvallások és a tanácstalanság között. Arra az olvasó jó eséllyel rájön, hogy — bár ez leírva sehol sem szerepel — a csapat tagjainak nevét a Marx, Wittgenstein, Heidegger családnevekkel kell kiegészítenie, azt azonban, hogy milyen viszonyban vannak ezek a figurák híres névrokonaikkal, sűrű homályba burkolja a szöveg. Vajon tényleg „sokan életben vagyunk még”, ahogy Hölderlin egykori tübingeni szobatársa mondja, amikor meglátogatja régi barátját (294)? Vagy mesterségesen tenyésztették őket, és „emlékeik is mesterségesek, amelyeket úgy csapoltak le néhány exhumált múmiáról” (563)? Ezt sem lehet megtudni — és nem is annyira nyugtalanító eldönthetetlenségnek látszik ez, csak egyszerűen egy kontúrtalan világ kontúrtalan darabkájának: Karl egy Jacques nevű renitens pszichoanalitikushoz jár — aki vicces Lacan-karikatúra, de azt nehéz megérteni, miért része a viccnek, hogy nem ismeri fel Marxot („Karl. Talán mexikói? A bozont alapján lehetne az is, de ahogy állandóan a nemzetgazdasági tanulmányairól beszél… Bizarr figura, az biztos.” — 205). A pragmatista filozófusok fegyveres támadása és konferenciájuk transzparenseket lobogtató közönsége egy szatirikus kampuszregény töredékeinek látszanak, a Prodigyre brékelő Heidegger mintha csak egy kultfilm kultjelenete lenne, mulatságos, hogy Ludwig nem publikálhatja „az elkerülhetetlen halmazokra” vonatkozó bizonyítását „az anonimitás kívánalma” miatt (195), mulatságos, hogy a Hasfelmetszőről szóló filozofikus ponyvaregényére félmilliós előszerződést kötött a Knopffal (160) és az is, hogy ugyanő „néhány éve” beperelte a kiadóját, „mert jogosulatlanul használta fel az egyik róla készült fotót” (423) — de mindezeket az ötleteket nagyon nehéz lenne egy ellentmondás nélküli történet darabkáinak látni, és egyszerű mondatokban parafrazeálni hőseink előtörténetét, kalandjait és attitűdjeit.

Ha pedig ilyen módon lassanként ráébredünk, hogy ezt az olvasásmódot, mely bennünk csupán frusztrációt szülne, a regényt pedig kétes dramaturgiájú és az olvasót involválni kevéssé képes, tehát összességében meglehetősen kudarcos kalandregénynek mutatná, nemigen érdemes erőltetni, hanem hagyni kell a maguk néhány lapos összefüggésrendszerén belül nagyszerűen működő és virtuóz sokféleségükben igen szellemes epizódokat szétgurulni — azok az elemek kerülhetnek már a figyelem középpontjába, amelyek éppen a transzparens-mimetikus működést blokkolják, és amelyek amúgy csak anomáliának látszhatnának. Az elbeszélő ugyanis időről időre olyasmikről számol be, amik egészen nyilvánvalóan kezdik ki annak illúzióját, hogy egy konzisztens világ reprezentálására törekedne: a „több százezer voltos légköri kisülések” és a szerteszét fröccsenő „radioaktív mocsok” nem olyasmik, amiknek konkrét fizikai okait meg kellene fejtenünk, a csillagok kihunyása nyilvánvalóan kevéssé következik a filozófusok földi machinációiból, és a „Bosszú Szelleme” és „távoli rokonai, az eugenetika rozmár alakú istenei” akik „az utolsó igéiket mormolták, aztán ők is elcsendesedtek” (518) is olyan létezők, akiknek léte éppen a szöveg reprezentatív és szimbolikus síkja közötti rögzíthetetlen csúszkáláson alapszik. A látszólagos szerződésszegés efféle sebhelyei körül egészen lenyűgöző részletek képződnek: „odafent a kihunyt égitestek elkezdtek kérgesedni. Kráterek végtelene jelent meg a szikkadt planéták felszínén, amelyek most úgy néztek egymásra, mint megannyi értetlen, ragyaverte arc. És a közöttük sodródó bálnák irdatlan csordái, miközben énekelték a százkettedik szimfóniát, a végtelen távolságból, egyetlen élőlényként, minden szemüket a gondolkodókra szegezték” (444); „Nem sokkal a bőre alatt elkezdődött a paleolitikum, alatta a kavargó csillagpor, és az alatt a Nagy Semmi, egyetlen sötét, üres középpont, a szív, amely percenként százharminc dobbanással kavargatta a csomós, sűrű nyákot a szétszabdalt idegpályák, az egymás előtt idegenné vált tagok között.” (452); „Ha macska volt, legalább kétszáz kilós lehetett. Nem is vonítás volt ez, hanem bőgés: egy születőben lévő faj bődült rá a Neptunusz bal oldali holdjaira. Őstengerek morajlottak a hideg, csípős távolban. A felhők mélyén köröző sirályok közül néhányan új szárnyakat növesztettek.” (502)

Ezek a csillagközi bálnák, kérgesedő égitestek, a bőr alatt kezdődő paleolitikum, a jód és vazelin (és nátrium-klorid) tartalmú könnyek azok a nagyszerű paraziták, akik a szórakoztató és a tézisregénynek ebben a nagyforma tömege által agyonsújtott tetemében élnek — ezek a kozmikus és biológiai fixáltságukkal, kimért mitologizálásukkal és mániákus kombinatorikájukkal rokonságukat a fiatal magyar költészetben (mondjuk Nemes Z. Márió, Sirokai Mátyás, Sopotnik Zoltán közelibb-távolibb relációjában; és rajtuk keresztül talán egy szublimált Juhász Ferencben) megtaláló részletek azt a hatást keltik, mintha Bartók mintegy mellékesen hozna létre olyan szövegtöredékeket, melyek egy igen nívós líra alapjait képezhetnék; miközben azonban ez a kontextus el is vonja tőlük kissé a levegőt, hiszen a történet erőltetett mozgalmassága és a megismerés felkeltett, de kevéssé kielégített vágya minduntalan továbblökik az olvasót ezekről a helyekről. A patkány éve tudhatóan egy többrészes sorozat első darabja, melynek folytatása alapvetően rajzolhatja át e kötet arculatát, ha végrehajtja azt a bravúrt, hogy felmutatja a szétfutónak látszó részletek homályban maradt konvergenciáját — én azonban mégis abban reménykedem inkább, hogy az emberek kiveszésével a titok és az akció is odavész, és inkább e poszthumán szövetburjánzás époszát írja meg.

Megjelent a Műút 2013039-es számában.