Burnbank hazaútja

Burnbank végigment a városháza melletti főúton, és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű, hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos, hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől, ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra.

Burnbank végigment a városháza melletti főúton,
és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű,
hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos,
hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben
átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől,
ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta
merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra.
— Ezt a sok hülyét, ezeket se fogja felismerni, a sok
okoskolbászt. Mennyien is vagytok ti! — suttogta
—, ebben a kórusban — egészítette ki és elhallgatott.
A rövid villamosút alatt megbámulta az ablakon át
az átépítés alatt álló Operaház plakátjait, majd egy
a villamosra felszálló, feltűnően izgatott tekintetű nőt,
és egy hosszú felöltőt viselő férfit, aki látszólag minden
ok nélkül vicsorgott olykor, végül leszállt az egykori
fatelepnél. Csendes, nedves este volt. Burnbank váratlanul
elsírta magát. A gyalogátkelőhelynél fogta el a zokogás.
Ott állt percekig, rázkódó vállakkal. Arcát egyik kezébe
temette, a másikban aktatáskája. Aztán amilyen váratlanul
tört rá a sírás, olyan hirtelen abba is maradt. Burnbank
elővette zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát,
majd újraindult. — No, ez jól esett — motyogta, mielőtt végképp
eltűnt volna a lámpák sárgás fényében a ködös esti utcán.

Megjelent a Műút 2017059-es számában