Kedves — és mindenféle — olvasóm! Három évig hétről hétre írtam a Műút külön, az én számomra nyitott rovatába. Ennek most — ebben a formában — vége. Szeretném megköszönni Kabai Lórántnak és a Műút egész szerkesztőségének, hogy ezt lehetővé tették számomra: köszönöm.
Három évvel ezelőtt kerestem egy alkalmas helyet, ahol évek alatt összegyűlt, illetve folyamatosan keletkező gondolataimról beszámolok. Ahol befogadnak egy magamfajta medvészt. Nemhogy helyet, de szellemi otthont találtam, és ameddig a Műút létezni fog — létezés alatt értem azokat az embereket, akik most szerkesztik, és azokat a szerzőket, akikkel volt szerencsém egyazon felületen megjelenni —, szóval, ameddig a Műút létezni fog, az otthonomnak tekintem.
Mit is adtak nekem a rómaiak? Alapvetően lusta, fegyelmezetlen ember vagyok, és szeretetre van szükségem, hogy dolgozni tudjak. A szerkesztőktől megkaptam ezt a szeretetet, és a lustaság elleni inspirációt, amit a heti megjelenés lehetősége, kötelezettsége és fegyelme jelentett. Az olvasóktól megkaptam azt a figyelmet és visszajelzést, ami kellett nekem ahhoz, hogy három évig hétről hétre írjam a rovatot.
Amiről, és ahogyan beszéltem három éven át, annak a nagy részét most is érvényesnek tartom. És valahogy úgy vagyok vele, mint a katolikus liturgiával: három év alatt felmondják a Bibliát, aztán kezdik elölről. Nem gondolom, hogy minden szavam szentírás, de azért akad közte 🙂
Ami nálam volt, elmondtam. Sem az olvasókat, sem a szerkesztőt, sem pedig magamat nem akarom olyan helyzetbe hozni, hogy „alibizzek”. Hogy nem jut eszembe semmi, de azért csak írok valamit, mert muszáj.
Megmaradt az a lehetőségem, hogy ha valami olyan, abban a formában jut eszembe, ami ebbe a rovatba kívánkozik, azt megírhassam és megjelenhessen itt. Úgyhogy ez az elköszönés mindössze a heti penzumtól való elköszönés. Fogunk még itt találkozni.