Rinya

A munkaügyi központ felé haladt, mikor elkezdett zajongani a teló a zsebében. A Fidlar egyik számát állította be csengőhangnak. A körülötte levők mindig összerezzentek, ha megszólalt a telefonja, de most ő is. A remény undorító csápjai kapaszkodtak szívébe, míg a zsebében uralkodó káosz sötétjéből a fényre küszködte a készüléket. Állásinterjúra invitálják, esetleg jelentkezik végre egy magántanítvány. Ehelyett az elnök úr kérdezte, akar-e menni másnap meccsre, mert befér a buszba. Kitérő válaszára rövid csend után elnök úr közölte, ifiedzőként számítana rá, mire ő kapásból igent mondott, bár tapasztalatból tudta, az ilyen hirtelen, egymeccses felkéréseknek mindig vereség a vége.

A munkaügyi központ felé haladt, mikor elkezdett zajongani a teló a zsebében. A Fidlar egyik számát állította be csengőhangnak. A körülötte levők mindig összerezzentek, ha megszólalt a telefonja, de most ő is. A remény undorító csápjai kapaszkodtak szívébe, míg a zsebében uralkodó káosz sötétjéből a fényre küszködte a készüléket. Állásinterjúra invitálják, esetleg jelentkezik végre egy magántanítvány. Ehelyett az elnök úr kérdezte, akar-e menni másnap meccsre, mert befér a buszba. Kitérő válaszára rövid csend után elnök úr közölte, ifiedzőként számítana rá, mire ő kapásból igent mondott, bár tapasztalatból tudta, az ilyen hirtelen, egymeccses felkéréseknek mindig vereség a vége.

A munkaügyi központ recepciósa egy hosszan kanyargó sor végére mutatott. Akkor még nem tudta, sem állást, sem ülést, sem guggolást, sem fekvést nem ott kell keresnie. Mikor végre sorra került, a kezébe nyomtak egy halom papírt, figyelmeztették, hogy gondosan töltse ki mindet, majd jöjjön vissza következő kedden tíz órára.

A meccs egy völgykatlanba szorult kis falucskában volt, pontosabban a falu szélén magasodó dombtetőn. Apró, de göröngyös pálya, viszont profi kispad fehér ülőkékkel. Keskeny öltöző, de a szurkolóknak kulturált vécé. Külön a férfiaknak és külön a nőknek. Egy fa lépcsősor vezetett a pályához. A kispadokkal szembeni oldalon szűk buszmegálló egyensúlyozott a meredély szélén. Két ember ült benne, mintha a soha meg nem érkező járatra várnának.

A meccs maga szinte unalmas volt, egyesek szerint vicces. Pont megvoltak tizenegyen. Hatan tizennégy évesek. Az ellenfél csupa tizennyolc-húszéves játékosból állt. Nem volt mit tenni, védekezni, és bízni egy-két gyors kontrában. Félidőben még vezettek is 1:0-ra, de a végére elfáradtak a „kicsik”. Az ellenfél fordított, plusz les címén nem adtak meg egy gólt (a gólszerző a labda mögül indult, tehát nem is lehetett les), így maradt a szimpatikus vesztes unalomig ismert szerepe.

Hideg, éles napsütésben nézte végig a felnőttek meccsét. Hosszú árnyékok szaladgáltak a pályán. Ha a partjelző felemelte zászlaját, annak árnyéka mozgalmi méretűvé dagadt. Pálinkával kínálták. Kísérőnek háztartási kekszet nyomtak a kezébe. Nem tudom, miért kell ilyen ocsmányul beszélni egy meccsen. Nem megy a fejembe, bazmeg, mondta mellette egy hang. Az egyik ifistán csak egy póló és egy vékony felső volt. Folyamatosan didergett. Tudta, hogy nem sokat segít, de ráerőltette a széldzsekijét. A meccs után félrehívták. Tisztában volt vele, mi következik. De arra nem számított, hogy így. Felkérték, legyen ifiedző, hiszen ráér, mert munkanélküli. Ez a viccesnek szánt mondat pofán ütötte.

Kora este még átment a közeli sportcsarnokba. Megnézte a srácokat kispályán. Simán verték a tűzoltókat.

Aztán elindult haza. A lépcsőházban különös dolgok történtek. Elkezdett félni. Először attól a hangtól riadt meg, ami akkor keletkezett, mikor megfogta a fémkorlátot. Aztán a lift kísérteties surrogásától már úgy megijedt, hogy a lépcsőre vetette magát. Úgy érezte, egyedül ott van biztonságban. A hideg lépcsőfokokon kívül nincs barátja. Kúszott rajtuk felfelé, egy pillanatra mindegyikhez hálásan odasimult. Valami azt súgta neki, nem mehet haza. Egy évadnyi sorozatidőnek tűnt, míg a tizedikre ért. A tetőajtó nyitva állt. Felhúzódzkodott, és kilépett a tetőn ezüstösen áramló szélbe. Egy íróasztal mögött ismerős nő ült egy vécékagylón. Az asztal körül mindenféle szerves hulladék hevert kupacokban. A nő vállain, aki soványabbnak és ziláltabbnak tűnt, mint ahogy ismerte, angyalszárnyakat formázó ejtőernyő pihent. Zsíros haja csimbókokban tapadt beesett arcára.

Azért vagyok itt, hogy megbüntesselek, rikácsolta, mert büntetlen büntetni a legszebb jutalom. De ne képzeld, hogy ez a jutalom neked jár, aki mindenkit becsaptál, elárultál és elhagytál. Ezt a jutalmat a központ egyedül nekem adta. Élve kitöröllek az élők nyilvántartásából. És most takarodj! Ekkor négy éjfekete kutya ugrott elő az íróasztal alól fogcsattogtatva, és üldözőbe vették. Nem tudott másfelé menekülni, csak a mélység felé, s mielőtt az első habzó szájú dög elérte volna, ő már zuhant.

Kedden tíz óra előtt tíz perccel a munkaügyi központ udvarán sétált a gondosan kitöltött papírokkal. Igaz, hogy a kapun az állt, hogy az intézmény egész területén tilos a dohányzás, viszont talált egy szemetest az udvaron, amire ezt írták: DOHÁNYZÁSRA ÁTMENETILEG KIJELÖLT HELY. Ezért hát gondterhelt arccal fel-alá sétálva elszívott egy blázt. Tízkor már egy hosszú sor huszadik tagja volt. Kiderült, mindenkit tízre hívtak, és összesen két ügyintéző fogadja a rengeteg szerencsétlent. Egy óra ácsorgás után szédült be az irodába. Neki jutott a férfi, aki sorban pipálta ki a válaszait, ám egy aláhúzott igennél elakadt. Sajnos nem tudunk segíteni. De utánanézek, hátha van valami lehetőség. Ugyan, hagyd már, mondta a másik ügyféllel foglalkozó nő. Maga meg ne húzza itt az időt, nagyon sokan várnak odakint. Értse meg, nem regisztráljuk.

Miután dacosan a hátizsákjába vágta a papírokat, kitámolygott a folyosóra, megkereste a penetráns bűzt árasztó vécét, és görcsös löketekben kiöklendezte gyomrának szegényes tartalmát.

Nem tudta, hogy került a villamosra. Folyton a Hamu és gyémánt záró képsora pergett a fejében, amelyben Cybulski haldoklik egy szeméttelepen.

Az idős úr arra lett figyelmes, hogy a szemben ülő férfi előhalássza zsebéből a telefonját, keresgél benne valamit, talán egy nevet?, majd hangtalan zokogni kezd.