Íme, a kéz, akiben bíztam
bárdolva oszlopnak törzsököt
nem csüggedt el, de véges-végig
harsogta a zsinór pirosát
s tiszta formára, forgácsokra
úgy jött el az est is, hogy az ég
aljából a karmazsin sávot
lefaragta bárddal ez a kéz
Kezem, akiben kedvem tellett
egy bomlott rózsa eljegyezte
vetkőzve szirmát asztalomra
akár egy tünemény — ing, bugyi
fodor-halma inger a kéznek
markold a göncöt, markolom s jaj
rózsa a csuklót kifordítja
villámmal a kézfej megtelik
Játszik előttem drámát, izzik
tébolyodott bábu-királyfi
szájában a rózsa rongyait
fogva tartja egy görcs retesze
izzad az ököl, bomlana már
ere kidülled s míg a rózsa
titkos értelmén töpreng fájva:
tegnapi kéz, köszörült fémsas
fennragyog a mese oszlopán
Nagy László: Íme, a kéz
N. L.: Seb a cédruson, Magvető, 1995, 439–440.