Megcsúszok a letaposott havon, hadonászok, próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Egy kigömbölyödött rigó oldalt tartott fejjel figyeli a mozdulataimat. Épp most dönti el, hogy fenyegetést jelentek-e számára. Nem tűnök veszélyesnek, mert lassú vagyok, és a távolság megnyugtató. Stabilizálom magam, megállok. Nézzük egymást. — Nem akarlak bántani — mondom neki, de számára ez érthetően nem jelent garanciát. A garancia az, hogy ha akarnám, sem tudnám megfogni. Hogy nem tudom bántani. Ebben azért nem lehet teljesen biztos. Magában kell bíznia. Figyel.
Domesztikált vagyok. Nem vadászok, gyűjtögetek. Nem, vagy csak ritkán eszem vadat, vadmadarat, azt is gyűjtögetve — más vadássza le nekem. Jobbára házipatást, háziszárnyast eszem. Egy csirkére sokkal veszélyesebb vagyok, mint egy rigóra. Még egy disznóra is. Igaz, azt csoportosan követem el.
De egy rigó nem biztos, hogy meg tud különböztetni engem például egy katolikus szalonkavadásztól. Aki viszont nem biztos, hogy meg tud különböztetni egy rigót egy szalonkától. Nem beszélve arról, hogy ha valaki puskát vesz, az lőni fog vele. És mi, akiknél nincs puska, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy az, akinél a puska van, hogyan dönt.
Ha leesne még vagy másfél méter hó, ha elzárná a települést a külvilágtól, ha nem nyitnának ki a boltok, elfogynának az itthoni készletek, és élelmet kellene szereznem, akkor vajon üzletet fosztogatnék vagy madarakat ölnék? Be kell látnom, nem igazi dilemma: a fosztogatáshoz jobban értek. Nem beszélve arról, hogy a madárölés, illetve a fosztogatás által megszerezhető táplálék mennyisége is az utóbbi felé hajlítja a döntést.
Elindulok. El kell haladnom a rigó mellett, hogy a terasz kiugrója alatti farakáshoz jussak. A madár látszólag már nem figyel rám, még egy lépés és megérinthetem. Lépek egyet, ösztönösen kinyújtom a rigó felé a kezem. Akkor rebben fel, akkor csúszok meg újra, és hasalok el a párcentis hóban. Arcomon érzem a hűvösséget.