Idén minden, ami lényeges, argentin színekbe öltözött. Nemrégiben egy kiállításmegnyitón jártam, az Argentínában megalapított, ám számos magyar taggal és kapcsolattal is rendelkező MADI művészcsoport kamarakiállítása nyílt a Kassák Múzeumban, ahol a megnyitóbeszédet mondó nagykövet kiemelte, hogy valóban, Budapestet meghódította Argentína: argentin a MADI, argentin a pápa, az elmúlt hetekben számos argentin tangóelőadás vendégeskedett Budapesten, és ugyancsak mostanában a Művész Mozi adott otthont az argentin filmnapoknak (május 27–31). Ez pedig, közismert meggyőződésemen túl — jelesül, hogy Argentína a világ közepe, legalábbis ami a művészeteket illeti — már önmagában is elegendő ok arra, hogy híradásom innen jelentkezzék. A másik okom pedig az, hogy a Rayuela (Sántaiskola), Julio Cortázar nagyregénye idén júniusban ünnepli ötvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból az Alfaguara Kiadó weblapján játékot hirdetett Mi historia con Rayuela (Történetem a Sántaiskolával) címmel. Kiindulási pontjuk az, hogy aki csak elolvasta ezt a regényt, szükségképpen tud róla egy történetet mesélni, emlékszik, mi történt vele, miközben olvasta, hogyan kapcsolódott egymásba az olvasott és a megélt valóság. Ezeket a történeteket várja tehát a kiadó, és a legjobb öt történet szerzője az ötvenedik évfordulóra kiadott jubileumi példánnyal lesz gazdagabb. A szóban forgó kötet pedig limitált kiadás, minimalista fekete-fehér címlappal, melyen a betűk kétdimenziós ugróiskoláját egyetlen kavics szabálytalansága bontja csak meg. Egyszóval pontosan az a fajta tipográfia, amiért lelkesedem, biztosra megy, már-már az avantgárd szikársága látszik rajta — mégis amikor a huffingtonpost.es oldalán végignéztem a jeles évfordulóra összeállított gyűjteményt a Rayuela különböző kiadásainak borítóiról (épp ötven darabot szedtek össze belőle), rájöttem, hogy az igazi, „forradalmár” Rayuela-hangulatot nem az ünnepi borító hozza. Kicsit olyan ez, mintha a regény hősnőjét, a Boszorkát (Maga) kiskosztümbe öltöztetnék: szép is, csinos is, de nem az övé. Pedig a jól ismert történet mellé még egy ajándékot is kap az olvasó: az ünnepi kiadásba belekötötték Cortázar saját történetét arról, hogyan is keletkezett a könyv.
A megkerülhetetlen Sántaiskola után pedig itt az ugyancsak megkerülhetetlen, és lassan éppoly klasszikus argentin pápa, akinek máris megjelent az első életrajza, melyet Evangelina Himitian argentin újságírónő jegyez, aki 2006 óta dolgozik együtt Jorge Bergoglióval. A kötet azt ígéri, hogy egészen közelről mutatja be Ferenc pápát a Buenos Aires-i gyerekévektől, ahol egy munkásnegyedben élte a bevándorlógyerekek megszokott életét; láthatjuk aztán a csalódott mamát, aki orvosnak szánta a fiát, mégis pap lett belőle; majd a meglepetést, amikor, a könyv állítása szerint teljesen váratlanul, pápává választják. Ízig-vérig hollywoodi bestseller a Flores-negyedből.
A klasszikusok után pedig vessünk legy pillantást a legfrissebb kiadványokra: Hebe Uhart ugyanabban az évben született, mint a pápa, és számos regényt, elbeszéléskötetet publikált már. A máig Buenos Airesben élő írónő idén májusban adta ki legújabb novelláskötetét, Un día cualquiera (Egy átlagos nap) címmel. A novellák, ahogy a cím is ígéri, átlagos történeteket, egy teljesen hétköznapi élet legkisebb és legjelentéktelenebb eseményeit mesélik el: az ebéd utáni csendespihenőt, a gyerekkori játékokat, a szomszédba tett látogatást, városi sétákat, kávézóban üldögélést, állatkertben bámészkodást. Azonban, mint tudjuk, Argentínában a különösség, a fantasztikum világába nyíló ajtó épp a hétköznapi dolgok mögött rejtőzik: a lényeg tehát nem az eseményekben, hanem azok megmutatásában rejlik, abban a különös látásmódban, mely az írónő minden írását áthatja: Hebe Uhart a hétköznapi események között képes észrevenni a legkülönösebb kapcsolatokat, miközben olyan kérdéseket fogalmaz meg, melyek a mindennapok rutinját a filozófiai-társadalmi diszkurzus szintjére emelik. A történetek narrátora egy kislány, aki lassan eltávolodik kispolgári családjától, az irodalomban és a filozófiában keresi kérdéseire a választ, végül pedig íróvá válik. A kötetet az egyik legnépszerűbb kortárs argentin író, Martín Kohan is elismerő szavakkal méltatja.
És ha teszünk még egy lépést a szürreália világába, akkor egyenesen Rodolfo Fogwill (1941–2010) legfrissebb kötetébe érkezünk. A kezdetben szociológusként és marketingszakemberként dolgozó Fogwill első verseskötetét 1979-ben adta ki, melyet hamarosan novellák követtek, és az írás hamarosan át is vette az első helyet a szociológiával szemben, olyannyira, hogy 2004-ben Premio Nacional de la Literaturával tüntették ki. 2010-ben bekövetkezett halála után számos rendezetlen kéziratot hagyott hátra, melyek között egy mappában „belső kép”-eit, vagyis álmainak leírását gyűjtötte, 13 éves korától halála előttig: ez a tartalma az idén áprilisban megjelent La gran ventana de los sueños (Az álmok nagy ablaka) című posztumusz kötetnek, melyet a Mondadori Kiadó jegyez. És íme, néhány cím a kötetből: Repülő hajók; Úszás; Erotikus álmok; Kopaszság; Elveszett dolgok; A pipa; A szem. Maga Fogwill pedig így nyilatkozott ezekről a szövegekről: „(az efféle) mindig sokkal eredetibb vállalkozás, mint akármilyen fikció. Bárki — és ez velem is előfordult — képes megírni vagy épp újraírni valaki más művét, de senki sem álmodhatja újra az álmaidat, a saját álmait sem lesz képes a te saját álmodási stílusodban végigélni, és kihallgatni sem tudja, amit te álmodsz.”