Dominique Meens ciklusokban szerveződő életművének első nagyobb egységét, a 90-es évekbeli A sétáló ornitológiáját (Ornitologie du promeneur I–V.) a kétezres években az Aujourd’hui-sorozat kötetei követték, melynek 2012-es lezáró darabja, az Aujourd’hui tome [Gudrum Gudrum] deux után, ha hihetünk az idei Mes langues ocelles alcímszerű kiegészítésének (Du signifiant dans la nature, 1. — A jelölőről a természetben 1.), most újabb ciklus veszi kezdetét. Ennek a következetesen, lassan harminc éve épülő írói-költői pályának egyes állomásai mindig — a kifejezés legtisztább értelmében — vizsgálódások, kutatások, poétikai nyomozások lenyomatai voltak. A műfajok, diskurzusok és stílusok töréseivel illetve keverésével, a legkülönfélébb elbeszélőtechnikák merész egybeolvasztásával és folyamatos metadiskurzussal működtett meens-i írásmód azonban abban nagyon is egységesnek mondható, hogy legfőbb kihívása végig a kifejezés, a nyelv megismerő funkciójának rögzítése maradt. De a folyamat, melynek során az íródó könyv saját nyelvi jelölőeljárásaira kérdez rá, egészében csak egy előzetesen tételezett költői projekt perspektívájában látszódhat. Más szóval: az írás nem egyszerűen önmagára visszaforduló kétely — hanem azt jegyzi le, miféle torzulásokat szenved el és véd ki a nyelv, például a Meens írásaiban leggyakrabban visszatérő ornitológiai megfigyelések esetében. A jelen írás — tekintve, hogy tárgya, a frissen megjelent Mes Langues ocelles, magyarul nem hozzáférhető — a recenzálás feladatát kénytelen a tematikus leírás annyiban megtévesztő feladatára szűkíteni, hogy szinte kizárólagosnak veszi, és túlhangsúlyozza a könyv argumentatív és bölcseleti természetét. Dominique Meens írásainak ugyanakkor egyik legcsábítóbb, és az olvasó számára egyben legmegterhelőbb vonása, hogy szüntelenül idegen diskurzusok szabályainak teszi ki magát, elsőre összeegyeztethetetlen terminológiákat olvaszt be és gyúr át, költői érvelést kever tudományos logikával, akár egyetlen gondolatsoron belül. Hogy csak a legfontosabbat említsük, a Mes Langues ocelles, ahogy a Meens-művek jelentős része, folyamatos dialógusban áll a lacani pszichoanalízissel, hol újra- és továbbírja, hol provokálja és versbe szedi.
A könyv elején a következő, a címre vonatkozó magyarázat található: az ocelle latin tőből képzett kifejezés (hasonlóan olasz megfelelőjéhez: ucello), mely az énekesmadarakat jelöli. Egy birtokviszony keretei között egyetlen szintagmába kerül tehát a jelzőként funkcionáló madár(dal) és a nyelv, többes számban: ocelle — nyelveim. Máris a könyv leglényegénél találjuk magunkat, ha ismét felidézzük az alcímet: a jelölőről a természetben. Arról van ugyanis szó, hogy a költői vállalkozás a nem emberi világ legváltozatosabb jelenségei kapcsán teszi fel újra és újra azt a kérdést, hogy azok olvashatók-e bármilyen értelemben nyelvként. Még pontosabban, a Mes Langues ocelles a madárdalt jelölőnek, vagyis egy szimbolikus struktúra részének tételezi. Az egész projekt célja így határozódik meg: „A vállalkozásunk meglehetősen őrült — összekötni morfofonológiát és ornitológiát” (42). És valóban, ez az önként vállalt delírium, vagy ahogy a kötet egy másik pontján megjelenik, ez a „pürrhóni tanulmány” (277), melynek vallomása valószínűleg az egész könyv költői-filozófiai kilátásainak lucidus összefoglalása, nyílt episztemológiai programot irányoz elő a mindenkori megszólalásnak. A hipotézis, mely szerint létezik jelölő a természetben, ugyanakkor egyfajta önprovokációként is funkcionál, amennyiben a tárgyalásához szükséges nyelvi feltételek megteremtése maga a költői munka — a tétel bizonyítása vagy cáfolata csak ezután képzelhető el.
Adott tehát egy szubjektum, aki négyszáz oldalon át figyel és hallgat a parkban, a kilencedik emeleti párizsi lakásában, Oléron szigetén, majd főleg auditív benyomásait miniciózus rendben lejegyzi, s közben újra és újra a nyelv, a jelölő, a signifiant után kutat. A delírium itt elsősorban a jelentésadás nyelvi kereteit kezdi ki, amennyiben a madárdal bármiféle értelmének feltételezése puszta figuráció. A poétikai-metodológiai vizsgálódás következő állomása pontosan azáltal radikalizálja a figurációt, hogy eltünteti az azt előkészítő szemérmes „minthá”-t, mely egy természeti jelenséget antropomorfizálna (mintha azt mondaná/jelentené/üzenné/kommunikálná egy tisztán fonetikus sor). Innentől megnyílik az út a jelölő (hisztérikus?) számbavétele előtt, melyről a könyvben vissza-visszatérő lacani passzus enigmatikusan mindössze annyit állít, hogy „a természetben halomban áll”. A madárdalt értelmező ókori bölcsek példáját megidézve a könyv azzal a már magában is figuratív hagyománnyal lép párbeszédbe, mely könyvként, szövegként és nyelvként olvassa a természetet.
A könyv egyik hangsúlyos és szép passzusában (226–229) a véget nem érőn ismételt madárdal értelme sem a hangsor aláírás-karakterével („XY vagyok”), sem autodeixisével („[Én] itt vagyok”) nem lehet egyenértékű, helyette a Baudelaire-től kölcsönzött születési nyelv (langue natale, nem pedig langue maternelle!) korlátozott jelölő-tára, vagyis a szimbolikus adottságok szűkössége magyarázza a hangsorok alacsony variabilitását. A probléma ezen a ponton válik költészetivé. Az olvasás, a hallás és a hallgatás metaforái által passzivitásban tartott szubjektumban kétség ébred a kommunikáció, a nyelvi értékforgás és csere valósága iránt, melyek hiányában az egész projekt egy privát nyelvhasználattá, magánnyelvvé válna. Akár az Ellopott levél nyomozói esetében, akik a differencia leghalványabb fogalma nélkül még talán belebotolhatnak a kérdéses levélbe, de azt már képtelenek lennének felismerni, hogy megtalálták. Erre a folytonosan jelenlevő fenyegetésre utalnak azok a részek, amikor egy finnországi erdészházban eltöltött éjszakán a szabadba kihelyezett mikrofon felvételeit hallgatja vissza az elbeszélő, és kijelenti, hogy a jelölő „nem rögzíthető”, a legkülönfélébb zörejek összessége nem a jelölő játékába vonja be, hanem „egy imaginárius hálóval” (289) ejti foglyul hallgatóját. Legfeljebb pedagógiai értékkel bírhat, amennyiben sétára buzdít. A privát nyelvhasználat önkényes értelemadásába visszasüllyedő kutatás már kezdettől magának a költői nyelv működésének mintája, de a Mes Langues ocelles felvetése pontosan az, hogy a nem emberi, állati hang és élettelen zörej érzéki destabilizáló hatása képes kitágítani a rendelkezésre álló jelölők szimbolikus kereteit.
Ennek átvezetéseként Dominique Meens hosszan tárgyalja és montázsolja (118–140) a nyugati poétikai hagyomány csalogány-mítoszát, melyben koncentráltan ott van a könyv lényegét jelentő kibékíthetetlenség nyelviség (figurativitás) és (értelemadó) vágy között. Az éjjel dalra fakadó fülemüle nem Poe hollója, nem egy visszhangszerű, gépi áldialógus résztvevője. Keats ódájában a kieszközölhetetlen párbeszéd és a madárdal mint az értelem érzéki szimulákruma mindenekelőtt az affekciók nyelvén szól. Amikor pedig Coleridge (Miltonnal vitázva) azt írja, „In Nature there is nothing melancholy”, akkor a csalogány dalának tulajdonított fertőző hangulat és hangoltság helyett a befogadóban megszülető érzék- és értelemcsalódást teszi meg a természet szemlélésének pszichikai következményévé. Később Meens az Henri Delacroix-t idéző Benjamint idézi, aki a nyelvtanulás kapcsán hang és jelenlét, hallószerv és szociális valóság összefüggéseit hangsúlyozza, hogy kijelentse: „a hallás érzéke különösen kitett az (emberi) viszonyok delírium-effektusainak.” (204)
A Mes Langues ocelles a középpontba állított jelölőt talán elsősorban ilyen delírium-effektusként gondolja el. Egy helyütt (Lacan után?) szentenciózusan csupán annyit állít, hogy az egyik első signifiant a természetben maga a csend, amennyiben szükségképpen szorongáshoz vezet (333). Egy másik szakaszban (277–280) Gorgiaszt idézve írja, hogy a diskurzus semmilyen értelemben nem magyarázza a radikálisan kívüliként elgondolt hangot vagy külvilágot, ellenben természeti fenomén, ez esetben a madárdal felfedi és létrehozza a diskurzust. Ez a belátás döntő Meens számára, hisz megcsavarva az argumentációt lehetővé teszi, hogy a diskurzust mint a madárdal jelölőét fogja fel. A beszédnek nincs referense, de a madárdal diskurzust jelöl. A könyv utolsó harmadában (321–339) Lewis Carroll The hunting of the Snark című nonszensz költeményének meglehetősen szabad átirata (és nem fordítása) a Hasse au Brègue címet viseli, melyben torzított formában ott visszhangzik a vadászat (chasse) jelölője. Ez a nagyszerű szöveg lényegében az egész kötet költői-nyelvészeti-ornitológiai kérdésfeltevésének demonstrációja, amennyiben — a már Carrollnál is meglévő nyelvi jelölés problémáját (mi/ki az a Snark?) — úgy illeszti saját gondolatmenetébe, hogy az értelem számára rögzíthetetlen hangalak (Brègue) a természeti signifiant nagyon is pontos megnevezésévé válik.
A Mes Langues ocelles írásműbe illesztve Carroll vadászatának hiányzó tárgya meghatározhatatlanul is értelmet nyer. Meens nagyon helyesen megérzi, hogy Carroll üres jelölője lehet a saját költői vállalkozás negatív megalapozása. Másképp megfogalmazva: a két vadászat találkozása poétikai értelemben azért termékeny, mert a jelölt nélküli hangsor (Snark/Brègue) a nyelvnek arra a tiszta fonetikai vetületére utal, mely a Mes Langues ocelles szövegeinek kizárólagos tárgya: a zaj és értelem, hang és értelemadás közti holt tér, a kultúra és természet metszéspontján található állati hang. A madárdalt trópusok kebelezik be, miközben a költői diskurzus folyamatosan kétségbe vonja a jel érzéki-kognitív egységét. A jelölő-elcsúszás nem determinálható, nem kimerevíthető mozgás. A Mes Langues ocelles tárgya tulajdonképpen a madárdal lázálomszerű szemiotizációja, de ennek munkáját, vagyis a költői hajszát Carroll művének megidézésével teljesíti ki, ahol a jelöltjétől megfosztott, morajlásként hangzó jelölő egy pontos referenciákkal rendelkező cselekvés (hunting) tárgyaként is értelmetlen maradhat.
(Dominique Meens: Mes Langues ocelles. P.O.L., 2016)