Magyar kedély

Az élő színház Rusznyák Gábor válasza a kérdésre: mesélhető-e ma úgy Móricz Zsigmond, mint holmi irodalmi zárvány, magyar „egyszer volt, hol nem volt”. Véget ér-e a Kivilágos kivirradtig története ott, ahol Móricz Zsigmond lezárja: amikor az István napot ünneplő társaság ajtót mutat Annuska zsidó kérőjének. Amikor Pogány Imre, összes érzésében, akarásában megcsalatva, elviharzik. Amikor kirobban az utána kiáltó dzsentrifiúból az idegengyűlölet addig is dolgozó, kényszeresen lefojtott dühe. Amikor nemcsak ennek az új generációs alaknak az akarnoksága nem engedi szétszéledni a társaságot, de az összezártság is továbbélteti az onnantól valóban fékevesztett mulatságot. Megvolt a határátlépés, nincs tovább takargatni valójuk, ha egyszer a jólneveltség elvárásainak való megfelelés a közös élményben végleg lehámlott róluk: az idegenséghez való viszony visszamenőleg is elméleti kérdésnek, sok szempontból — például a megértéséből, az elfogadáséból — kitárgyalható témának mutatja magát, miközben a korrekt viselkedésre való törekvés elbukott a gyakorlat próbáján. Az igazság pillanata ez, amelyben az ember végül csak: az, aki. És nem: az, akinek mutatná magát. A zsidónak nincs helye ezek között az emberek között. Ha ébred emiatt szégyen, az itt nem ír felül semmit, olyan helyzet lehet ez, amelyből, lám, nem létezik kilépés. Kivilágos kivirradtig biztosan nem.

Az élő színház Rusznyák Gábor válasza a kérdésre: mesélhető-e ma úgy Móricz Zsigmond, mint holmi irodalmi zárvány, magyar „egyszer volt, hol nem volt”. Véget ér-e a Kivilágos kivirradtig története ott, ahol Móricz Zsigmond lezárja: amikor az István napot ünneplő társaság ajtót mutat Annuska zsidó kérőjének. Amikor Pogány Imre, összes érzésében, akarásában megcsalatva, elviharzik. Amikor kirobban az utána kiáltó dzsentrifiúból az idegengyűlölet addig is dolgozó, kényszeresen lefojtott dühe. Amikor nemcsak ennek az új generációs alaknak az akarnoksága nem engedi szétszéledni a társaságot, de az összezártság is továbbélteti az onnantól valóban fékevesztett mulatságot. Megvolt a határátlépés, nincs tovább takargatni valójuk, ha egyszer a jólneveltség elvárásainak való megfelelés a közös élményben végleg lehámlott róluk: az idegenséghez való viszony visszamenőleg is elméleti kérdésnek, sok szempontból — például a megértéséből, az elfogadáséból — kitárgyalható témának mutatja magát, miközben a korrekt viselkedésre való törekvés elbukott a gyakorlat próbáján. Az igazság pillanata ez, amelyben az ember végül csak: az, aki. És nem: az, akinek mutatná magát. A zsidónak nincs helye ezek között az emberek között. Ha ébred emiatt szégyen, az itt nem ír felül semmit, olyan helyzet lehet ez, amelyből, lám, nem létezik kilépés. Kivilágos kivirradtig biztosan nem.

És utána sem.

       *

A sors meghaladhatóságára kérdező, a magából a szituációból, belülről indokolt dráma már Móricz Zsigmondnál sem nélkülözi a távlatot: az 1924-ben írt regénye a cselekményt a tizenkilencedik század végén helyezi el, de az elbeszélő valójában a saját korára figyel: a numerus clausus körüli politikai és közéleti fejleményekre, az antiszemitizmus-vitákra, és az ezekkel kölcsönhatásban lévő hétköznapokra. Amikor abban talán lehetett hinni, hogy a dzsentrivilág feledésre érdemesülve elsüllyed a történelemben, egyszerűen túllép rajta az idő, de abban biztosan kevésbé, hogy vele süllyed ennek a világnak a teljes jelentéstartománya, összes viselkedési mintája, a léthez, a felelősségteljes, értelmes életben való kiteljesedés lehetőségéhez való viszonya.

       *

Rusznyák Gábor elfogadja Móricz Zsigmondnak ezt az időhöz való viszonyulását, de nála nagyobbat lép: egészen a máig engedi az előadást. Lassanként hagyja el az írói időkeretet, belesimul a szövegbe Ady Endre 1902-es, a megszólás szabadságának védelmében született, az eltérő álláspontokra nem kíváncsi, vitába nem ereszkedő, a fejlődésre képtelen magyar mentalitást kárhoztató írása, mint az egyik szereplő, az intéző távolságtartása az életnek ettől az öncélú módjától, még súlyosabbá téve persze magát a jelenséget. Adott a felismerés, hogy így nem lehetne, de mégis pont úgy van, ahogyan van. Szó ezen nem segít. Szinte észrevétlen cserélődik le a korhű öltözék, mire végül jól szituált öltönyös-kosztümös emberek temetkeznek a minden mindegy-mulatságba. A „Húzzad csak kivilágos virradatig” cigányozásba, zsidózásba olvad a hátsó szobában.

Ha ez most, éppen itt, a szemünk előtt történik, a miénkkel azonos időben, ez Móricz Zsigmond művének továbbgondolása, az ebből fakadó határozott állítással. Az alkotói felelősség maga, hogy tehát Rusznyák Gábor nem tesz úgy, mint aki nem ismeri Móricz Zsigmond történetének folytatását, ha egyszer ismeri a Móricz utáni időket: a világégést, a népirtást, a magyar történelmet a halogatásaival, a téves irányválasztásaival, rossz döntéseivel, az elbukott, zsákutcás kísérleteivel. Hogy a múlt nem bír véget érni. Ez ott van a színpadon, Khell Zsolt színpadi terében, az udvarház masszív, egykedvűséget árasztó falaival keretezve.

A néző felelőssége pedig, hogy mennyit kész elfogadni ebből a felvetésből. Vagy vitatja, és eltolja magától, félrenéz, szükségtelennek tartva múlt és jelen ilyen összekapcsolását. Múlt és jelen ettől még összekapcsolható, ehhez adott a történelmi és a hétköznapi tapasztalat. Van előzmény és következmény. A mai idegengyűlölet jön valahonnan, és tart valahová: Doby Péternek a zsidó fiú után kiáltó valódi indulataiban Simon Zoltán feszülő izmokkal teszi azonosíthatóvá ennek a fenyegető, a villanásban is félelmet ébresztő távlatait.

Ennek belátása: a néző lehetősége, és nem az alkotói ítélet. Nem tézisdráma született tehát valaminek a helytelenségéről, bár maga a helytelenség — a haladással szemben az önnön határait és távlatait nem is kereső, a cselekvésről lemondó élet, a kudarcokért mást hibáztató zsigeri reakciók, végső soron az idegengyűlölet, az antiszemitizmus elfogadhatatlansága — világosan mutatja magát.

       *

A sok szereplőt mozgató, részletgazdagon megélt kabinetalakítások sorát adó előadás magával ragadó, gazdagon kibomló színházi kísérlet rész és egész egyszerre ábrázolására: a történelem nem elvont tétel, emberi történetekből áll össze valami elmesélhető egésszé, és azon túl, ha tetszik: tanulsággá — nincs annyira jelentéktelen sors, ami ne árnyalhatná valahogyan, ami ne lenne érdemes a figyelemre.

A regény jó alapanyag ehhez, van honnan és miből építkezni. Móricz Zsigmondnak nem stílusa a száraz, tudományos beszéd. Mégis társadalmilag is hiteles képet ad a karakterizálás gondolatokra, szándékokra, érzésekre is figyelő pontossága.

       *

A miskolci Kivilágos kivirradtig-előadásban kudarc táplálja a kudarcot. Sikerületlen életek összegződnek. Személyes válságok, kilátástalan párkapcsolatok — emberek, akik csak beszélnek és beszélnek, hol hibátlan önértékeléssel, hol lényegtelen körülmények felé kalandozva. Szomorú valóság szomorú lakói. A magyar vidék Csehovéval rokon megfáradt figurái. Péchy Lajos egyenesen olyan, akár ha Szatmári György Rusznyák Gábor emlékezetes Sirály-előadásának Dorn doktoraként lépne elénk, a szélesebb összefüggések példázataival, a távoli világ üzeneteivel, megcsendesülő, magyarázatokat adó bölcselkedéssel. Szlávos lélek Varga Zoltán ispánja, ahogy mély meggyőződésből, a hittérítő hangsúlyokat kerülve beszél a természettel együttműködve születő saját harmóniájáról, az élet minden, érzésekhez kapcsolódó formájának tiszteletéről. Ez az én bibliám, mondja, majd — Ady Endrét idézve — belső emigráció ez, végső soron összeálló, az embert igen, a világot aligha változtató tapasztalati és gondolati rendszer.

       *

Kiterjedése lesz a színpadon a mindenféle ellenőrzés alól mindinkább elszabaduló, a vérével bírni képtelen, saját magát harcban megvédeni alkalmatlan, mással ölető ifjú Dobynak: Simon Zoltán személyes varázsa a kudarcra ítélt férfi–nő-viszonyoknak abban a tartományában érvényesül, ahol a fiatalságon, az erőteljes testfelépítésen túl már néhány mondat is elég a hódításhoz: a típus számára szükségtelen a kimerítő udvarlás, a lényegre törés sikere a kalandba hívott nőn is múlik. Kell hozzá, hogy a patikusné ne akarja elengedni a lehetőséget, hogy ebben a szerepben Tenki Dalma a női ösztönre hagyatkozzon, a test vonzására — a szeretetlenség helyett az érintés bizonyosságát választva. Az idővel folytatott küzdelem is ez: nem engedhető el a lehetőség, amikor nőnek érezheti magát, ha egyébként ez ritka érzése. A boldogtalanságához kell a férj tévhite — Farkas Sándor patikusa a birtoklást tényként éli meg, az érzések további bizonyítása szükségtelen. Mintha hódolni nem lenne szükséges, mintha elég lenne a nőt a kalandtól távoltartó védőőrizet. Talán minden szó elhagyta már a száját, amit mondani képes ebben a kapcsolatban.

A szeretet és az arra való képtelenség közti szűk mezsgyén mozog Frici és a férje házassága. Harsányi Attila cinizmusa mögül hol az önsajnálat, hol a sajnálat tetszik elő, és egyik sem tűnik jogtalan érzésnek. Ahogy senki nem arra készül, hogy a házassága kiürül — ha volt alapja vonzalomnak, tiszteletnek és megbecsülésnek, az odalehet. Szirbik Bernadett Fricijének szempontja éppen erre a végességre mutat rá: ha lett volna más választás, nem biztos, hogy ma is van — a kötelék bomladozásában felmérhetőek a károk, de felfedezhető benne még a tartóerő is. Lehet még helyénvaló rákérdezni a kölcsönösségre, például a személyes szabadság elvárásával.

       *

Nem eszmei értékek rendezik el Doby István és Dobyné házasságát. Az asszony a férje pozíciójára alapozó háztartást visz — a rang mutatja magát, akkor is, ha ennek nincs fedezete, akkor is, ha maga az alap, a rang csak az adhatóság-visszavehetőség erős függőségében létezik. Szükségtelen tetten érni, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelés ez, vagy valaki az élettől akarja megkapni, amiről úgy hiszi: kijár neki. Hiszen: együtt a társaság, még ha szinte közös tudásuk is, hogy sokkal többet kapnak ettől a helyzettől, mint amit a lehetőség megengedne. Ki így, ki úgy — mind részesek a látszatélet fenntartásában. Nádasy Erikáé az előadás nagy tempóváltásainak egyike: a pillanat harsány művésze, az örömteli együttlét megteremtésének migrénes műgondjaival, majd a veszteség saját magára gondoló ráébredésével, végül a „minden odavan” veszteségének manírtól mentes gesztusaival, csendjeivel. A csend dolgozik Gáspár Tibor játékában is. A jövő mindenképpen túllép rajta, az arcára ülő bánat hol a vigaszra vágyó nagybetegé, hol a végleg magukra maradt holnaptalanok magánya, akiken lehetetlen segíteni, akár volna ilyen szándék, akár nem. Már csak a jelen létező. Rendezze el a helyzet saját magát. Ha valami túllép a szokáson, akkor kell mutatnia, mi lenne a követendő érték. Akkor kell szólnia, ha azon túl meglát valami összefüggést, ki és mi miatt nem lehetett ura a sorsának. Nagy, mindent maga alá temető, önsorsrontó, másokat is magával rántó tévedés ez, akár az egész élete, a fel nem ismert, így elszalasztott lehetőségekkel, az örök pillanatba merüléssel. Tagolatlan világkép, további magyarázatokat nem igénylő reakció. Az önfelmentés megkönnyebbülést is hozó válasza. Lett valami kimondható. Ha nem is egyenes mondatok, de mégis világosan érthető forma: a zsidó az oka. A feltorlódó érzelem: hibáztat anélkül, hogy engedné magát a hibát meglátni.

       *

Hogy honnan jön ez a semmit nem megoldó tévedés, leginkább Fandl Ferenc játéka engedi megérteni — Szalay Péter, amilyennek ő mutatja, végtelenül emberi. Érzékeny, a társasági helyzeteket pontosan követő, a kis rezdülésekre is finoman reagáló. A személyiség biztos értékrend által vezérelt mozgása ez a történetben. Oka van, ha beéri egy felhúzott szemöldökkel, egy félmondattal, a hangulatváltást jelző elhallgatáson átvezető példázattal. Az értékrend az élettel való elfogadó viszony békéje, hogy szinte minden: megtörténik. Ami nem mindegy: hogyan fogadjuk. A beavatkozásról való lemondás, a sorsformálás feladása az „azért élünk, hogy elmeséljük” szemléletét tolja az előtérbe. És mesél, és mesél: a kedély a történeteket átható hangulat, a kedély a minden bajon átsegítő létfilozófia. És a kedély a menedék, a fő érték, ha egyszer ez minden bajon átsegít.

Pedig az igyekvés: valós távlat. Mondhatni kár, hogy ez nem megvitatható lehetőség. A haladást Pogány Imre képviselné, és ő is csak a szerelmi hevület őszinteségében beszél erről reménybeli választottjának: mire vihetnék ezek a derék emberek, ha színezhetőnek látnák a jövőt. Ha mernének és tudnának kockáztatni. Bodoky Márk Pogány Imréjének lelkesült vallomásba foglalt társadalomrajza ajtókat nyitogató, tevékeny életet kínál, szárnyalást túl a származás, a rang, a pozíció korlátain. Czakó Julianna sötétülő tekintetű Annuskája ebből a bántást látja, a szeretve élt élet tagadását, a mesevilág falainak ostromát. Az álomvilághoz ragaszkodni meghittebb, mint kilépni belőle a felnőttségbe, az idegenségbe, valakivel, akit jobb híján kínál a sors, és aki maga is: idegen itt, bármennyire nem olyannak mutatja magát. Az érzés nem enged teret a nyíltságnak, ennek ellenkezőjét hinni a fiú tévedése. Hogy létezhet olyan keret a számára, ahol ő maga a megítélés tárgya, és nem a származás, vagy amit a származás jelent. A lány tévedése, hogy az egyszeri kaland a gróffal bármit is kínálna Pogány Imre ellenében. Tévedés, hogy van választása. Tévedés, hogy születhet lányregény a magyar ugaron.

Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig — a Miskolci Nemzeti Színház előadása a Kamaraszínházban

Doby István: Gáspár Tibor Jászai-díjas
Dobyné Ágnes, a felesége: Nádasy Erika
Annus, a leányuk: Czakó Julianna
Pogány Imre, Annus kérője: Bodoky Márk
Frici, Dobyék nagyobbik leánya: Szirbik Bernadett
Jegyző, Frici férje: Harsányi Attila
Szalay Péter: Fandl Ferenc
Szalayné Irma: Seres Ildikó Jászai-díjas
Shöller Karcsi: Lajos András
Doby Péter, Dobyék fia: Simon Zoltán
Péchy Lajos, orvos: Szatmári György
Malvin, Dobyné testvére: Máhr Ági Jászai-díjas
Patikus segéd: Farkas Sándor
Patikusné, a segéd felesége: Tenki Dalma
Kádár Pista, legátus: Feczesin Kristóf
Faragó ispán: Varga Zoltán Jászai-díjas
Nevelőnő: Prohászka Fanni
Óvókisasszony: Hajdú Imelda
Postamester: Szegedi Dezső Jászai-díjas
Gazdasági gyakornok: Molnár Sándor Tamás
Aradi: Márton B. András
Aradiné: Molnár Anna
Szakácsnő: Kerekes Valéria
Mihók, kocsis: Szakál Tamás

Díszlettervező: Khell Zsolt Jászai-díjas
Jelmeztervező: Tihanyi Ildi
Zene: Kovács Márton
Ügyelő: Varga Renáta
Súgó: Fekete Zsolt
Rendezőasszisztens: Kriston Szabolcs
Rendező: Rusznyák Gábor

Fotók: Gálos Mihály Samu, MNSZ