De mortuis

Nem voltam ott, amikor meghalt. Éppen a sarki hírlapárusnál dolgoztam. Miután leérettségiztem, kihagytam egy évet az egyetem előtt — aminek a fele már el is telt. Ezt általában átmeneti időszaknak tekintik, de mivel fogalmam sem volt, mit kezdjek utána magammal, meglehetősen optimistának számított ez az elnevezés. Nekem inkább szakadéknak, semmint átmenetnek tűnt.

Igazából soha nem beszéltem az apámmal — legalábbis a halála előtt; no de aztán!…

Nem voltam ott, amikor meghalt. Éppen a sarki hírlapárusnál dolgoztam. Miután leérettségiztem, kihagytam egy évet az egyetem előtt — aminek a fele már el is telt. Ezt általában átmeneti időszaknak tekintik, de mivel fogalmam sem volt, mit kezdjek utána magammal, meglehetősen optimistának számított ez az elnevezés. Nekem inkább szakadéknak, semmint átmenetnek tűnt.

Szeretném azt mondani, hogy megéreztem a halálát, hogy az ebédszünetben hazafelé menet a sétányon úgy éreztem, lényem egy része visszavonhatatlanul eltávozott — de nem így történt.

Mielőtt lefordultam a sétányról, egy pillanatra felléptem a hullámtörő gátra. Az óceán lüktető hullámai dühödten csapkodták a partot, mintha csak meg akarták volna törni annak konok nyugalmát. A friss szél finom sót és ózont permetezett arcomba, ahogy átáramlott fürtjeim között, és ez egy pillanatra a szabadság mámoros érzésével töltött el.

— Halálra fagysz, ha sokáig álldogálsz itt — mondta.

Ekkor tudtam meg, hogy meghalt.

*

Ahogy beléptem a lakásba, egyből láttam. A nappali, ahonnan remek kilátás nyílt a Clyde folyó torkolatára, tele volt különféle emberekkel — anyám, a nagynéném, az orvos, a körzeti ápolónő. Olyan volt, mint egy sakktábla, amin patthelyzet alakult ki. Kezükben gőzölgő csészékkel, mozdulatlanul bámultak ki az ablakon, mintha a vihar megbabonázta volna őket. Alig észrevehetően átsiklottam köztük, és a szobájába léptem.

Az oldalán feküdt az ágyában. Az arca nyugodt volt, és már nem torzította el a fekély által okozott fájdalom meg a sok-sok gyógyszer szedésével járó hányinger.

Gondolatban bizonytalanul elbúcsúztam tőle. Semmi konkrét, csak egy tétova gesztus — ám úgy tűnt, megértette.

— Ugyan már, még itt vagyok! Nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem.

Hangja még metszőn és félreérthetetlenül a fülemben csengett. Igyekeztem nyugodt maradni és ellenállni a késztetésnek, hogy kirohanjak a szobából.

— Te…?
— Mint egy darab fa!
— Ó… És milyen érzés?
Elviselhető, bár nem látok túl jól. Elmentek már?
— A többiek? Igen.
Hál’ istennek! A nagynénéd megpróbált kicsikarni belőlem valamiféle bűnbánatot, hogy kész vagyok mindenkivel megbékélni…
És így van?
Egy fenét! Mondd meg neki.
— Mégis, hogy? Mindenki azt hiszi, halott vagy!
Az is vagyok, fiam! Ez holtbiztos.

       *

Ez volt az első beszélgetésünk, és jó ideig reméltem, hogy egyben az utolsó is. De az elkövetkező néhány napban csak egyre bőbeszédűbbé vált.

A napok gyorsan teltek a sietős temetési előkészületek, no meg a záporozó eső és szél viharában. Barátok és szomszédok adták egymásnak a kilincset és árasztották el virággal az egész lakást. Frézia, szegfű, fehér liliom, még tubarózsa is akadt. Émelyítő illatuk narkotikumként lebegett fölöttünk.

Apám bátyjai — akikkel azóta nem beszélt, mióta összeszólalkoztak az anyai örökségen — egymás után bukkantak fel, és feszengve együttérzésükről biztosítottak bennünket.

Biztosan belém akarnak szúrni egy tűt, hogy lássák, tényleg elpatkoltam-e.

*

— Micsoda szamárság, hogy évekig nem beszéltünk egymással! De hát ez minden családban előfordul! — jegyezte meg a maga közvetlen stílusában legidősebb bátyja, aki Gallowayban volt ügyész, miközben a kanapé szélén gubbasztott.

A kialvatlanságtól karikás szemmel, mereven bámultam a csészémbe anyámmal együtt. Belefáradtunk az állandó jövés-menésbe. Udvariasságból valami helyeslésfélét dörmögtünk.

Akárcsak a vérfertőzés vagy a testvérgyilkosság. De ez még nem mentség.
— Úgy értem, fiatalkorunkban megpróbáltam dűlőre jutni vele.
De csak az idegeimre mentél.
— Csak hát mindig is más dolgok érdekeltek bennünket!
— Ellenkezőleg, pontosan ugyanaz érdekelt mindkettőnket: önmagunk!
Felhorkantam, majd felálltam, és fojtott hangon elnézést kértem.
— Nagyon fel van zaklatva — hallottam anyám hangját, amint elhagytam a szobát.

*

Nagynénémmel kissé kíméletesebb volt, bár a fölényes felhang nem tűnt el teljesen. Anyámhoz való viszonyulásában viszont kettősséget tapasztaltam.

Negyvennégy évesen anyám még mindig magas és karcsú volt, finom szálú, szőke hajába pedig alig vegyült ősz szál. Amennyire emlékszem, soha nem volt különösebben boldog a házasságuk. Az apám építészmérnök volt, s gyerekkoromban nagyrészt külföldön, a Távol-Keleten dolgozott. De hazatérése után is maradt köztük valamiféle távolság. Egy szobában, de külön ágyon aludtak. Már azelőtt feltűnt, mielőtt megértettem volna, mit is jelent ez. Ahogy nőttem, egyre inkább érzékelhetővé vált otthon a közöny. De miattam igyekeztek elkerülni a nyílt konfliktusokat — több-kevesebb sikerrel.

Mikor apám megbetegedett, anyám az ápolásának szentelte magát, s úgy tűnt, helyreállt bensőséges kapcsolatuk. De most anyám minden megjegyzésére maró gúnnyal válaszolt, főként ha anyám hozzám fűződő kapcsolatáról esett szó.

Ilyenkor azt kívántam, bárcsak betapaszthatnám a fülem. Az igaz, hogy anyám közel állt hozzám — sokkal közelebb, mint ő —, de csak azért, mert apám a gyerekkorom oly nagy részében nem volt jelen az életemben. Folytonos célozgatásai, hogy anyám birtokolni akar, árapályként hatottak rám: folyamatosan koptatták az alapot, amire az életem épült. Leginkább azért vettem zokon effajta megjegyzéseit, mert időnként én magam is gyanakodtam anyámra.

*

Ám legelképesztőbb megjegyzéseit Alisonnak tartogatta. Az érzékeny, rövidlátó Alison a barátom volt még a diákévekből. Hatodikban sokszor beszélgettünk kedvenc íróinkról iskolából hazafelé menet. Ő volt az egyetlen az ismerőseim között, aki szexinek találta a könyveket, ahogy más korunkbeliek szexinek találták a zenét. Én meg őt találtam szexinek, ő viszont mással járt. Ezt azonban nemigen hoztam szóba. Észrevettem, hogy ő is kerüli a témát. Így aztán egyáltalán nem voltam meglepve, amikor szakítottak.

Aztán apa beteg lett. Elmondtam neki és együttérző volt, de attól féltem, hogy ha a baráti ölelés bizalmasabb ölelésben folytatódik, lerombolja irodalmi érzékenységemről alkotott esetleges illúzióit.

Apám halála napján felhívtam. Másnap átjött, és kimentünk sétálni a tengerpartra. A szél nem akart enyhülni, de az eső már alábbhagyott. A sűrű felhőtakaró vékonyodni kezdett, s időnként át-áttört rajta a napfény és megvilágította az óceán opálos zöldjét és a parton magasra növő kusza füvet. A séta után a nappaliban folytattuk a beszélgetést.

— Fenn tudjátok majd tartani ketten ezt a lakást? — kérdezte Alison rám sandítva.
— Valószínűleg nem.
— Hogy bírja anyád?
— Sikerül elrejtenie a megkönnyebbülését, hogy végre kimúltam.
— Elég jól. Azt hiszem, van egy kis bűntudata, amiért az utóbbi években sem kerültek közelebb egymáshoz. Talán nyomasztja, nem tehetett volna-e többet.
Ha!

Alison bólintott. Tudott a szüleim házassági problémáiról. Az ő szülei elváltak.

— Hát igen, biztosan örül, hogy legalább te mellette vagy.

Mindig volt bennem valami homályos szégyenérzet, amikor Alison szóba hozta az anyámmal való kapcsolatomat, mintha maga az a tény, hogy egyáltalán van kapcsolatunk, valami szégyellni való dolog lenne mindkettőnk számára, és alkalmatlanná tenne a párkapcsolatra.

— Gondolom.
— Akkor már nem is akarsz egyetemre menni?
— Miért ne akarnék?
— Úgy értem, ha te elmész, ő egyedül marad. Ráadásul valószínűleg egy idegen házban. Hacsak nem ismerkedik meg valakivel.

Vállat vontam. Eddig fel se merült bennem, hogy anyám megismerkedhet valakivel. Most, hogy özvegy lett, magányos és önmegtartóztató jövőt képzeletem neki. Kicsi ház, kicsi autó, félállás, barátnők és vízi torna. A hirtelen beállt csendben mindketten eltűnődtünk, vajon mit is jelent valójában Alison felvetése.

Vonzó lány.
— Kösz, de tisztában vagyok vele.
— Csigavér! Csak kíváncsi voltam, észreveszed-e.
— Nyugodt vagyok, és igen, észrevettem.
— Akkor miért nem csinálsz már valamit?
— Hát tudod, ez egy kicsit bonyolult. Mi barátok vagyunk.
— Nincs ebben semmi bonyolult! A képlet egyszerű és világos.
— Nézd, ez most eléggé személyes. Nem csuknád be a szemed?
Nekem nincs szemem, fiam! Halott vagyok. Se szem, se fog!
— Semmit nem tudsz csinálni?
Nem, semmit nem tudok csinálni. Már nem. Te viszont tudsz! És a helyedben én meg akarnám kapni azt a lányt!
Apa! — kiáltottam fel.

Alison rám nézett, kizökkent merengéséből. Tátott szájjal bámultam vissza. Ő a helyzet félreértéséből fakadó, odaadó mozdulattal mellém ült és átölelt. Szorosan magamhoz szorítottam és tovább tartottam a karomban, mint előtte bármikor. Gyöngéd volt, simulékony, mint egy fiatal nyírfa.

— Semmi baj, semmi baj — suttogta.

Nem tudtam, mit mondhatnék, így hát bánatos hangon beledünnyögtem a nyakába.

Apám kuncogását hallottam.

— Ne mondd, hogy soha nem teszek érted semmit!

       *

A temetésen nem sok minden történt. Olyan pocsék idő volt, hogy minden érintett — persze apám kivételével — igyekezett olyan gyorsan túlesni rajta, hogy az már-már a tiszteletlenség határát súrolta. A napfény és eső kitartó játéka folytán a sír körül esernyők sokasága nyílt, mint nagy kalapú gombák a mezőn.

— Nézd csak — mondta. — Alig várják, hogy túl legyenek rajta.
— Meg lehet fagyni — válaszoltam.

A koporsó a sír fölött keresztbe fektetett deszkákon feküdt. Nagynénémmel és két nagybátyámmal nekünk kellett beleengednünk a koporsót a sírba. Megragadtam a kötelet. Az eső egykedvűen kopogott a koporsófedélen.

A deszkákat szétcsúsztatták. A hirtelen keletkezett súly megoszlott négyünk között, így sikerült megállítanunk a koporsó zuhanását.

Rendben. Ereszd! — mondta.

Leeresztettem. A sír szemérmetlenül tárult fel — fekete nyílás a föld testén. A koporsó imbolyogva ereszkedett alá. Épp mielőtt elnyelte a sír, felragyogott a nap, és szikrázó fénykoszorút vont a koporsófedél köré.

— Hát nem gyönyörű?! Ha lenne szemem, most a könnyeim törölgetném!

       *

Aztán a nappalinkban újra összegyűlt a nyirkos embertömeg. Minél kevesebb köze volt hozzá valakinek, annál harsányabban fejezte ki, mennyire fáj az elvesztése. Én teával és kávéval kínáltam őket. Közben apám kiteregette nekem a szennyesüket: ez a nővére férjével hált… azt majdnem elkapták adócsalás miatt… amaz természetellenesen vonzódik a kutyájához…

Túl sok volt, így elmenekültem a szobából. Az orvos, aki szintén jelen volt, adott nekem valami nyugtatót. (Az anyám már korábban kapott belőle.) Azután rengeteg meleg tejet kellett innom, és ágyba bújtattak.

A gyógyszer kábító hatása azonban nem volt képes ellensúlyozni a teli hólyag okozta kellemetlenséget, így késő este, mikor mind elmentek, lebotladoztam a fürdőszobába, majd onnan bementem a sötét nappaliba.

A földszinti lakás ablakaiból fénysávok hullottak a ház előtti sötét gyepre. Az óceán hullámai visszahúzódtak a csillogó fövenyről, de a süvöltő szél nem akart alábbhagyni.

Élvezd, amíg lehet.
— Te még itt vagy? Azt hittem…
Igen, még itt vagyok. Még éppen. Mielőtt elmegyek, el akartam neked mondani, hogyan érzek irántad.
— Hogy érzel irántam? — kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Életében kevés támponttal szolgált erre nézve.
— Szeretlek. De ezt te is tudod.
— Tudnom kellene?
Nézd, épp próbálom helyrehozni. Tudom, úgy érzed, mindig is volt köztünk valamiféle távolság, hogy soha nem érdekelt, ki vagy valójában.
— Volt is köztünk távolság, mivel te Malajziában voltál.
— Bizonyára. De azért voltam Malajziában, mert szerettem a munkámat és jól akartam csinálni, nem pedig azért, mert nem szerettelek — bármit is mondott az anyád.
— Ő soha…
Nem, soha nem mondta ki nyíltan. De ahányszor hazajöttem, úgy éreztem, mintha közétek tolakodnék. Elhagytam őt — legalábbis ő így gondolta —, akárcsak régebben az apja. Így csak te maradtál neki. Mire hazajöttem, addigra kiszorultam az életetekből. Tudom, ez nagyrészt az én hibám. De most, hogy én már nem vagyok, ez még rosszabb lesz, hacsak gyorsan el nem húzod a csíkot.
— Hogy érted?!…
— Nem lehetsz valamiféle pótlék! Ma sok olyan ember vállon veregetett és biztatott, hogy legyél jó fiú, aki egy percet sem szánt arra az életéből, hogy átgondolja, mi lesz most veled. Ez talán azt az érzést keltette benned, hogy felnőtt férfi vagy. De nem így van. Csak egy ijedt kisfiú vagy, aki fél a csúnya világtól. Ezért elbújsz a felelősségtudatod mögé, hogy itthon maradhass. De te nem vagy felelős érte. Anyád felnőtt nő, és önmagáért felel. Te meg engeded, hogy rád telepedjen. Tudod, hogy így van. Ne mondd nekem, hogy nem igaz.

Feszengtem, ő pedig könyörtelenül folytatta.

— És mi van azzal a lánnyal?
— Alisonnal?
Igen, Alisonnal. Nem akarod őt?
De mi csak barátok vagyunk…
Ne keress mentséget!

Befogtam a fülem.

— Nem tudsz kizárni a fejedből, fiam. Persze, hogy szereted anyádat. Kedves, gyengéd, intelligens, és mindig ott volt, amikor szükséged volt rá — velem ellentétben. De ha nem állsz a sarkadra, soha nem lesz férfi belőled, a feszültség meg egyre halmozódik köztetek, és így nem érdemes élni. Nem adok neki tíz évet, míg egy reggel arra ébredsz, hogy eltékozoltad az életed. És ezért gyűlölni fogod, ő pedig nem fogja érteni, miért viselkedsz vele ellenségesen.

A tablettáktól kábultan, de a feszítő dühtől sarkallva feltéptem az ablakokat, egyiket a másik után, s beengedtem az egyre bőszebben tomboló szelet, hogy elnyomja a hangját. Mint megannyi őszi falevél, örvénylő táncba kezdtek a megbarnult fényképek, melyeket anyám a reggeli pakolás közben talált. A lámpaernyő vadul imbolygott. A felboruló szobanövények földje fekete foltokkal szórta tele a szőnyeget. Az óceán fanyar illata bömbölve zúdult a szobába.

Ekkor anyám a szobába lépett, s a szél vadul belekapott a hajába. Mozdulatlanul álltam a sötét padló közepén. Nyomott mintás selyemköntösében, mely alól kilógó hálóingjének szegélyét a szél cibálta, olyan volt, mint valami álomkóros várúrnő az öregtoronyban. A szél tovább kúszott a lakás belsejébe, s egy ajtó súlyos csattanással becsapódott.

— Mi folyik itt, David? — kérdezte, és teljes joggal.

Nem tudtam, mit mondhatnék, hogyan magyarázhatnám el. Bezártam az ablakokat, és a káosz alábbhagyott. Rendet tettünk a szobában. Néhányszor még megkérdezte anyám, mi a baj, de csak szabadkozni bírtam. Végül magamra hagyott azzal, hogy holnap reggel megbeszéljük.

*

Reggel leültünk beszélgetni. De miután anyám ragaszkodásával kapcsolatos addigi homályos félelmeimet apám az éjjel szavakká formálta, képtelen voltam őszintén beszélni vele. Tanácstalansága láttán szerettem volna átölelni. Viszont ugyanilyen erős késztetést éreztem arra is, hogy elhúzódjak tőle. Így inkább megpróbáltam közönyös maradni.

A vihar kitombolta magát, a nagynéném hazament, s bizonytalan csend hatotta át a lakást.

Délután, miközben apám ruháit válogattuk, anyám így szólt hozzám: — Remélem, nem érzed úgy, hogy most már te vagy felelős értem.

Első gondolatom az volt, hogy ez apám újabb perverz trükkje, aki most éppen hasbeszéléssel próbálkozik. De ahogy folytatta, egyértelművé vált, hogy ezek anyám saját gondolatai:

— Elveszítettem a férjemet. Nagyon sajnálom, hogy az utóbbi években nem volt rendben a házasságunk, és nagyon hiányzik. De te az apád veszítetted el, és ez még rosszabb. Az élet sokkal keményebb, ha nincs mögötted az apád, ha nem támogat, ha nem segít előrejutnod. Egy okkal több, hogy élvezd az életet, és azt tedd, amire valójában vágysz, függetlenül attól, hogy én hogy érzek. A fiam vagy, és nem várom el tőled, hogy a férjem helyébe lépj.
— De akkor egyedül maradsz!

Szomorúan mosolygott.

— Drágám, én már régóta egyedül vagyok. Megszoktam.

Bólintottam.

— Hallottad? — kérdeztem apámat.
Igen. Hallottam.

       *

Este anyám átment a szomszédba, Alison pedig átjött hozzám. Kinyitottunk egy üveg vörösbort, ami még a halotti torról maradt. Felmentünk a szobámba, és magamról, kettőnkről és anyámról beszéltem. Borát kortyolgatta, hallgatott, és a szemüvege fölött bámult rám. Minden félelmemet bevallottam, kivéve azt, hogy a halott apám öntötte azokat szavakba. Az elfogyasztott bor mennyiségével párhuzamosan fokozódó őszinteségem a köztünk levő pici távolságot is áthidalta. Be kell vallanom, az együttérzését használtam fel ahhoz, hogy az ágyamba vigyem. De mikor testünk összefonódott és én belé olvadtam, sem ez, sem semmi más nem számított többé.

*

Összesimulva feküdtünk. Sötét volt és olyan mély csönd, hogy hallottam a vér áramlását az ereimben. De a sötétségben valami ürességet is éreztem.

— Itt vagy még? — kérdeztem.

Senki sem felelt.

Horváth Edit fordítása
Megjelent a Műút 2016057-es számában