Filó Mariann: Megszokás


Ma eszembe jutottál az IKEA-s műnövényekről, főleg arról a fűszálasról a fekete cserépben, az a kedvencem. A kenyértárolóval egy vonalban a falra helyeztük két másikkal együtt, és ezt raktuk középre, de mivel a másik kettő nagyobb, alig látszik ki a tartóból. Fura egyébként is, mert ez a kis szerencsétlen svéd polietilén dísz eddig még soha egyetlen olyan gondolatot sem idézett elő bennem, amely tehozzád volna köthető. Lehet, hogy pont ezért ugrottál be ma, azon a napon, amikor semmi olyan nem történt, amely miatt bekúszhattál volna a napi rutinos ábrándok közé, még csak amolyan friendly reminder szintjén sem, nehogy azt feltételezzem már, hogy megúszom ezt a depressziós fázist nélküled.

Azt mondják, valami megváltozik a szememben, amikor iszom. Kíváncsi vagyok, a te szemedben is megváltozik-e az a bizonyos, amikor részeg vagy; nem tudom, ténylegesen mennyire hasonlítunk a viselkedésünket tekintve. Még sosem láttalak berúgva, sokak szerint nem is iszol úgy általában, kivéve disznótor alatt, azonban ez totálisan érthető, a bélmosást tényleg nem lehet színjózanul elviselni, és ennyit én is el tudok képzelni rólad. Pedig az olyan emberekhez, amilyennek én ismertelek meg, pontosan a nagy mértékű alkoholizálást szoktam kapcsolni, mert ez meglehetősen logikusnak mutatkozik a távolságtartás és a laissez-faire nevelés mellett, passzol az összképbe, mint a fejka a konyhapultba. De megeshet, hogy ez az adatkötögetés is csak egy rám jellemző mechanizmus, mármint hogy szeretem összefűzni a legfeltűnőbb tényeket az életben egy szürke, vagy majdnem irreleváns történéssel. Ezt nem sűrűn emlegetem, szerintem a többség csupán belemagyarázásnak tartaná, mert én amúgy ilyen belemagyarázós vagyok, nézzünk meg jobban, szívesen foglalkozom az irodalommal meg a pszichológiával, ez a kettő meg már elegendő misztikum önmagában, nem? Azt mondják. Tudom, te is így véled, hogy ezt a gyereket már tízévesen sem lehetett hová tenni, bár te már pelenkás korában sem tudtál vele mit kezdeni, csak meg kellett szokni, hogy van, létezik, mint az óraszíjba beivódott dohányfüst, meg kell várni, amíg habituálódsz a gyereksíráshoz is, egy idő után már meg sem hallod. Noha erről sem beszélgetünk, mert nem beszélgetünk soha, de ha szóba kerülne véletlenül, akkor is csak konfliktus alakulna belőle, olyan porceláncsörömplős, meg ami után a nyílászárók nem funkcionálnak rendesen a csapkodás következményeként, de ne aggódjon senki, ez nem nagy valami. Nem egy helyrehozhatatlan probléma, az sokkal inkább annak látszott, amikor hatodikos voltam, és véletlenül bent felejtettem egy kanalat a tányérban, és úgy tettem be a mikrohullámú sütőbe melegíteni, és egy picit szikrázni kezdett a húsleves, és mind a hárman nagyon megijedtünk, én még ki is szaladtam az udvarra, benti papucsban, utána meg sunnyogtam, nehogy bárki észrevegye, hogy úgy jöttem vissza a házba, hogy meg sem töröltem a talpát. És arra rendkívül jól emlékszem, hogy lehülyéztél, hülye vagy, hülye vagyok, nem is kellett kifejtett érvelés, meggyőződtem róla. Néha, amikor elkövetek egy buta hibát, legyen az egészen apró, mondjuk hogy túlsózom a tésztát, amiből egyébként csak én fogok enni, mert egyedül élek, akkor azt fantáziálom, hogy mindjárt felbukkansz. Hogy te vagy a szomszédban élő borostás férfi, és átkopogsz, hogy csinálhattál már megint ekkora marhaságot, hát veled egyszerűen nem lehet szót érteni, mindig az ellenkezőjét csinálod mindennek, nem zártad be a kerti kaput, pedig kértem, nem voltál óvatos, hanem figyelmetlen, úgy jársz, mint egy tank, és kirugdostad a dughagymákat a földből, sőt lehet, hogy szándékosan tetted, ja, és még a benzin árát sem fizetted ki, amiért a múltkor elvittelek a Sparba, nem szállítalak én többet sehová, nem vagyok taxi, menjél gyalog, vagy ahogy akarsz, szerinted miből lesz tüzelőre pénzünk, amikor meg vacogsz, akkor meg majd sír a szád, nem csoda, hogy nincsenek barátaid, veled egyszerűen nem lehet beszélni, nem lehet téged elviselni, hogy lehetsz ennyire értetlen, annyira hülye vagy. Annyira hülye vagy, hogy még a műnövényt is meglocsolnád.

Szétoszlik a fura áramosság a levegőben, amikor kilépsz az ajtón, vissza, a saját lakásodba. Kukucskálok a szekrényből. A szívverésem lassul, a légzésem újra egyenletes. Szétnézek a konyhában, végig a berendezésen, a kaspókon, a virágtartón, vajon minden rendben van-e. Úgy érzem, hogy engem is bámul valami, bámul az egész körfolyósó, nem húztam vissza a függönyt a helyére sötétedés után. Megigazítom, és akkor észreveszem, hogy ma is kint hagytad a pulóveredet; mostanában minden éjszakára a gang korlátján felejtesz egy ruhadarabot, de mindig csak egyetlenegyet. Egy kötött felsőt vagy egy alsónadrágot, egy lyukas pólót. Eleinte zavart, és felmerült bennem, hogy veszekedhetnénk is rajta öt percig. De végül meg tudtam szokni az utolsó fél pár zoknit is. Akárcsak téged.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük