Nem hagyható ki e Jegyzőkönyvből, hogy elutazásom előestéjén jótét telefont kaptam; a szó legtisztább és legeredetibb értelmében kedves telefonáló azt kérdezi, nem volna-e kedvem meghallgatni Verdi Requiemjét, minthogy történetesen van egy szabad jegye. Így hát elutazásom előestéjén az Operaházban még Verdi Requiemjét hallottam: hazamenet a libera me Domine de morte æterna megrendítő hangjai zúgtak a fejemben, miközben kétely és megindultság viaskodott bennem, mint mindig; mindenben fejet hajtok, de a feltámadás gondolatával mindmostanig képtelen vagyok megbarátkozni: „Akkor meg sem akarok halni” — mint állítólag Marat mondta volt.
Nem ez volt az oka azonban, hogy egész éjszaka le sem hunytam a szememet, hanem az utazási láz, ez a gyermekes neurózis, amely gyermekkoromtól fogva üldöz, és érett, mondhatni túlérett koromra is mindig újra gyermekké tesz; tehetetlen vagyok vele szemben, noha szívósan védekezem ellene, mint az infantilitás olyan megnyilatkozása ellen, amelyen végre tudatosan is rajtaérem magam: de, mondom, tehetetlen vagyok vele szemben, és akkor hol vannak még az infantilitásnak azok a rejtett mérgei, amelyek észrevétlenül át- meg átjárnak, s egész szervezetemet a hatalmukban tartják, akár az alkohol vagy valami nélkülözhetetlen kábítószer.
Fél ötre kértem az ébresztést, de már négy órakor talpon vagyok. Utálok korán kelni, de ha már korán kell kelnem, akkor még korábban kelek. Szegény feleségem a kialvatlanságtól támolyogva készíti reggelinket, és nekem az útra a szendvicseket. Narancsot. Csokoládét. A Keleti pályaudvar, mintha hirtelen a Gangesz partjaira érkeznék, épp valamely hindu ünnep alkalmával. Üszkös lábú koldusok, üvöltő zsibárusok, alattomosan fürkész pillantású alkoholisták. Iszkolok köztük előre, kezemmel is óvom, szorítom a vállamon lógó válltáskát, nem merek megállni, nem adok senkinek semmit, nem veszek senkitől semmit, bizalmatlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem szeretet. A vonatom megvan, számozott vasúti kocsim megvan, megvan számozott ülőhelyem is, az ablak mellett. Nagyjából biztonságban vagyok. Fűtenek. Az ajtó automatikusan záródik. A mellettem lévő hely üres: örülök, hogy nem ül mellettem senki, nincs bennem szeretet. Előveszem újságjaimat. A napilap a nap híreivel undorít. A belső vezércikknek van némi erkölcsi tartása, de ez csak súlyosbítja a helyzetet. Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen. Mi a megoldás? Nem tudom. Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom. A napilapot összehajtom és begyűröm az előttem lévő ülés hátoldalán kínálkozó hálóba. Előveszem a 2000–t. Átfutva a tartalomjegyzéket, érzem, hogy a lapban Dali naplója fog a legjobban érdekelni. Diary of a Genius, Egy zseni naplója — nem, semmi túlzás, egyetértek a címmel, noha talán egy kissé hangzatos; már az első szavaknál leteper és maga alá gyűr a zsenialitás, a gyermekszív gáttalansága és a hencegés e különös vegyüléke, és e fojtogató közegben csak azokon a réseken keresztül jutok némi levegőhöz, melyeket a hazugság üressége meghagy nekem itt-ott a szövegben. Gyors, fanyar asszociáció: a saját naplóm. Ugyan miféle címet adtam neki? Gályanapló. Túl minden minősítésen és nagyságrendi különbségen, a zseni itt legföljebb csak bűnösnek érezheti magát; e kelet-európai féltekén ugyan kinek is jutna eszébe azt gondolni magáról, hogy ő zseni, kivéve az antigéniuszt, a néhány tömeggyilkost meg uzurpátort.
Kertész Imre: Jegyzőkönyv (részlet)