Hosszú évtizedek ideológiai egysíkúsága folytán a klasszikus orosz szövegekről szóló — sok esetben a 19. századi kortárs olvasatból eredő — irodalom bizonyos értelemben maga is kanonizálódott, megdönthetetlennek látszó igazságok és teóriák letéteményesévé vált. Az orosz aranykorról szóló diskurzus megelevenedéséhez — az ideológiai, esztétikai környezet gyökeres átalakulását megelőzően — elsődlegesen olyan szerzőkre volt szükség, akik mintegy „külső–belső” pozícióból voltak képesek értékelni és elemezni az orosz irodalom jelenségeit. Ez a „külső–belső” pozíció sok esetben nem pusztán egy új, nyitottnak nevezhető szemléleti horizontot jelentett, hanem valóságosan a „birodalom”, az egykori Szovjetunió vagy a szocialista tábor határain kívüli létezést. Ilyen szemléleti másságot képviseltek a szovjet korszak végén például a még a 70-es években Amerikába emigrált Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz irodalmárok, vagy a nevezetes, 1966-os íróper vádlottja, Andrej Szinyavszkij, aki szintén még a 70-es években kényszerült Franciaországba. De említhetnénk a félig német származású Boris Groys műkritikust, filozófust (New Yorkban oktat szlavisztikát) vagy Mihail Epstejnt, az atlantai egyetem kulturológusát, irodalmárát, akiknek a szövegei szintén fémjelezhetik az orosz kultúráról való gondolkodás új irányait.
Ewa Thompson lengyel származású irodalmár, a 70-es évek óta maga is Amerikában él, Houstonban, a Rice Egyetemen oktat, munkáiban — és korábbi tanulmányaiban: többek között Dosztojevszkijről, Tolsztojról vagy a posztmodern jelenségéről — az orosz irodalmat és az orosz gondolkodástörténeti hagyományt úgyszintén képes felszabadultan, az orosz értelmezői hagyományt is mérlegre téve, sok esetben a tekintélynek számító véleményektől eltérően szemlélni. Nem pusztán ideológiamentes olvasatról van tehát szó (bár bizonyos korszakokban ennek a jelentőségével sem tudunk eléggé számot vetni), hanem egyben új nyugati teóriáktól megtermékenyült interpretációs eljárások bevezetéséről is.
Ewa Thompson eredetileg angol nyelvű kötete (Imperial Knowledge: Russian Literature and Colonialism) több fordításban — ukrán, lengyel, kínai, belorusz, részletében orosz nyelveken jelent meg a munka — A birodalom trubadúrjai címet viseli. Az alcímmel (Az orosz irodalom és a kolonializmus), valamint a borítóval (Szurcsik József A poéta című festménye) kiegészülve a paratextus rögtön nyilvánvalóvá is teszi a szerző alaptézisét, miszerint az orosz irodalom sok esetben közvetítő szerepet játszik a birodalmi szempont érvényesülésében. Oroszország évszázadok során végbement területi bővülése (Közép-Ázsia, Közép-, Kelet-Európa, Szibéria, a Kaukázus illetve a Távol-Kelet irányában) Ewa Thompson szerint sajátos gyarmatosításként fogható fel: „fehérek gyarmatosítottak fehéreket” (85); a nem orosz területek retorikai kisajátítása pedig az irodalom, a sajtó, sőt az egyes tudományágak segítségével ment végbe. A „trubadúr” szóhasználat a címben egyben azt is kifejezi, hogy miként a provanszál énekes választott hölgyét kedvtelésből eszményíti, úgy sok esetben a kiváló orosz alkotókat, klasszikus nagyságokat is mintegy magával ragadta a birodalom dicsőítésének kihívása, és a művészi célt szem előtt tartva, de mégis előszeretettel[1] vettek részt a birodalmi retorika formálásában. Mindehhez szükséges hozzátennünk Viktor Jerofejev megállapítását (Halotti beszéd a szovjet irodalom felett), miszerint az orosz irodalom mindig több is akart lenni, mint „puszta irodalom”,[2] vagy — némileg finomítva e tételt, inkább azt mondhatnánk, hogy — sok esetben a kortárs olvasatok „kényszerítették rá” az orosz irodalmi szövegekre a prófétai szerepnek való megfelelést, az aktuális társadalmi, közéleti szituációkra vonatkozó reflexiókat „olvasva ki” a művekből.
Az orosz irodalom hatóköre ezen túl — az irodalmi művek rendkívüli esztétikai értékén alapulva — mintha a róla szóló diskurzusra is kiterjedne.[3] Ewa Thompson szerint az orosz irodalmi szövegek „kitérnek a kritikus pillantása elől, amely felhívhatná a figyelmet a birodalomnak tett szolgálataikra.” (64) Puskin A bronzlovas című műve kapcsán pedig azt írja: „A poéma művészileg annyira sikeres, hogy nagyrészt elkerülte a figyelmet a kolonialista hangnem és a történelem bearanyozása: a kritikusok tapintatlanságnak tartották volna, ha felnagyítják a költemény ténybeli pontatlanságait, inkább tekintettel voltak a zengzetes sorok művészi erejére.” (147, kiemelés tőlem — R. I.)[4] Az orosz irodalom varázsos erejét tudatosítva ugyanakkor az értelmező nyilvánvaló feladata, hogy szoros olvasás keretében, elméleti eszköztárral közelítsen, tegye láthatóvá a szövegek mélyrétegében feltáruló összefüggéseket, mindazt, ami akár az „ünnepivé” tett orosz valóság árnyoldalait jeleníti meg.
E feladathoz az Ewa Thompson által választott interpretációs eljárás a posztkolonialista kritikán alapszik. A posztkoloniális tudat ébredése a nyugati országokban a 20. század második felében ment végbe, a kötet elméleti bevezetője középpontjában is e folyamat egyik kiemelkedő képviselője, Edward Said Orientalizmus című munkája áll. Az ő koncepcióját helyezi át szláv területekre a szerző, hogy figyelmét az orosz birodalmi, „orientalista” művekre irányítsa. A posztkoloniális módszer alkalmazása segítségével a kolonizált nemzetek és az idegen (orosz) kulturális identitás viszonyát, az orosz nemzeti mítoszok kialakulását vizsgálja a szerző az irodalom, az irodalom- és történelemtudomány valamint a sajtó területén.
Munkája azért is kiemelkedő jelentőségű, mert az orosz irodalomtudományban a posztkolonialista kritikai attitűd nincs eklatánsan jelen, noha a térbeli szempont elemzése nagyon is divatos kutatási iránynak tetszik. Az irodalmi diskurzus az utóbbi években-évtizedben beszél pétervári, moszkvai, kalinyingrádi, taskenti, voronyezsi, szibériai szövegről/irodalomról, de e területi szempont érvényesítése során ritka esetben szól (a kalinyingrádi szövegtípus jelent természetszerű kivételt) a különböző nemzeti identitások együttes jelenlétének tényéről, a többes identitás kulturális másságot generáló helyzeteiről, és ezek az irodalom, a kultúra szövegeiben való artikulálódásáról. Pedig a Dmitrij Oreskin által „a földrajziatlanság apoteózisa” korszakaként definiált szovjet éra után különösen időszerűnek tűnik a hatalmi diskurzus egyes területi képződményekhez kötődő alakváltozatainak a vizsgálata. Ennek az elemzési attitűdnek az aktualitását pedig csak még inkább aláhúzza az a tény, hogy a tér, a birodalom „végtelennek” látszó térsége (Oroszország szinte eposzi jelzője a klasszikus orosz irodalmi hagyományban) a 90-es évektől ismét átalakulóban van, nagy változások, átrendeződések estek meg vele.
Ewa Thompson hosszan értekezik erre a hatalmas földre használt orosz kifejezések természetéről is. A nem szláv olvasó számára különösen tanulságos etimologizáló, egyben a nyelvi manipuláció jelenségére is érzékeny elemzése, mivel olyan — a magyar nyelvi megfelelők szintjén érzékelhetetlen — differenciák meglátásához vezet, amelyek egyértelműen a birodalmi retorika részét képezik.
De hasonlóan tanulságos vállalkozás azoknak a 19–20. századi műveknek az újraolvasása, amelyek jól ismertnek tűnnek a számunkra. Mindenekelőtt Puskin és Lermontov egy-egy műve (Korunk hőse; Erzerumi utazás az 1829-es hadjárat idején) szolgáltat példát az etnikai sztereotípiák működtetésére: a Kaukázus lakóinak alacsonyabb rendű, primitív népként való megjelenítésére (és velük szemben az orosz szereplők rendet teremtő, kifinomult alakokként való beállítására). Az említett szerzőket voltaképpen a korban divatos helyi színezet, couleur locale kedvelése is vezeti a déli tájak (a szerzők által egyébként jól ismert földrajzi tér) megrajzolására. Az egzotikum érzékeltetése, a másság civilizáltabb perspektívából történő szemlélése tehát egyben persze korjelenség is, ami által természetszerűleg vetődhet fel a gondolat, hogy posztkolonialista perspektívából talán az orosz romantikus vonulat egésze is újraolvasást igényel.
A klasszikus irodalom másik nagy alakját, Tolsztojt a Háború és béke lapjain az „orosz birodalmi ártatlanság mítosza” (160) megteremtőjének látja Ewa Thompson. Nem az életmű egészének mitológiateremtő jellegéről beszél tehát (ellenpontként kínálkozik például a Hadzsi Murat vagy a Holsztomer), hanem a nagyregény valós és fiktív történelmi vonalának motívumait szemlélve jut a fenti meggyőződésre. Vagyis arra a megállapításra, hogy az orosz nemzeti identitás magasztalása, az erős orosz asszony alakjának megteremtése (Natasa Rosztova), az Európa megmentője szerepének kidolgozása a regényt alkalmassá teszi a gyarmatosító hatalom magabiztosságának növelésére. Voltaképpen — tárja elénk meggyőzően a szerző — a mű azt a szerepet tölti be, amit hagyományosan a nemzet eposza, de megközelítésében a mitológiaépítésnek a reális történelmet torzító jelenségei tudatosítását is szükségesnek véli.
Mindemellett kérdéseket tesz fel Szolzsenyicin a Rákosztály című közismerten önéletrajzi ihletésű műve kolonialista regényként definiálása. A Taskentben játszódó történetben a tatár identitású alakok alárendelt pozícióban szerepeltetése valóban az őslakosokkal szembeni egyfajta lenézés, a nemzeti problémáik iránti érzéketlenség kivetülése? Olyan regény-e Szolzsenyicin regénye, amely „megpróbálja elmondani a világnak, miről szól Üzbegisztán” (220)? Ez-e az elsődleges célja, és nem az individuum küzdelme olyan külső és belső katasztrófával, amelynek pusztán háttere, de nem részleteiben kibontott tárgya az üzbég közeg és egyes háttérben zajló történelmi folyamatok, mint például a kulturális eloroszosodás jelensége? A kérdéseink nem a szemléleti horizont jogosságára, pusztán egyes hangsúlyáthelyező elemzési pontjaira vonatkoznak.
De hogy voltaképpen mennyire jogos is a posztkolonialista kritika alkalmazása, azt többek között a kortárs irodalomban megjelenő, esztétikailag értékes, a szovjet diskurzust felülíró új irányok meglátása is jelzi. E vonalból a szerző által különösen nagyra értékelt író Ljudmila Petrusevszkaja, aki az első posztkolonialista orosz író státuszát kapja meg a kötetben, s akinek életműve — a csekély számú magyar fordítás ellenére is — valóban kitüntetett figyelmet érdemel.
A posztszovjet térség irodalmának első posztkolonialista kritikusa viszont kétségkívül Ewa Thompson, aki — miként Petrusevszkaja — szintén fontosnak tartotta, hogy elmondja a maga verzióját. Azt a verzióját az orosz irodalomtörténetnek (valamint részben a tudomány- és a sajtótörténetnek), amely nem a centrum, hanem a periféria viszonylataiból szemlél, és amely nyíltan vállalja érzékenységét az elnyomott, háttérbe szorított másság (más nemzetiség; vagy éppen a hagyományos női szereptől eltérő „más”) iránt. Ahogyan a posztkolonialista író kívánja „kizökkenteni” a szót, a mindennapivá lett — a birodalmi retorikán alapuló — szóhasználat újraalkotására vállalkozva, úgy lesz célja a posztkolonialista kritikusnak az értelmezés bevett gyakorlatának kizökkentése. A posztszovjet régió velünk is zajló történelméről szóló irodalmi reflexiók empatikusabb feldolgozása pedig elvezethet arra, hogy — a kisember (mint az orosz irodalom toposza) iránti sajnálat után — a hatalmi diskurzust elutasító nemzetekre is együttérzéssel tekintsünk, e nemzetek kultúrájának, egyéni hangjának értékelése is a szláv kultúra iránti rajongásunk részévé legyen.
Megjelent a Műút 2016056-os számában
_________________________
[1] Vagyis nem a hatalom által megfizetett szolgálatról van szó, mint például a szovjet érában, amikor a propagandafeladatokat ellátó költőket különleges juttatások illették meg.
[2] Jerofejev az említett esszében — Jevtusenko híres sorával polemizálva: „A költő Oroszországban több, mint költő” — az új, posztszovjet irodalom legnagyobb kihívásának a prófétai szereptől való elhatárolódást tartja. Egy későbbi esszéjében még ennél a gondolatnál is továbbmegy, amikor egyenesen azt állítja, hogy a 19. századi orosz irodalom okolható azért a hitért, hogy a szocialista forradalom eszmevilágának elképzelhető a gyakorlati megvalósulása (Az orosz irodalom filozófiája).
[3] E „befolyásolás” jelenségét más-más aspektusból ugyan, de több szakmunka is érinti. Bahtyin Dosztojevszkij poétikájáról szólva például B. M. Engelgardt nyomán arról értekezik, hogy a Dosztojevszkij-szakirodalom általános problémája, hogy „az anyag […] fogságban tartja őket. A szakmunkák szerzői […] maguk is ugyanazokba az ellentmondásokba bonyolódnak bele, mint a hősök” (Dosztojevszkij poétikájának problémái). Vagy a már említett Pjotr Vajl – Alekszandr Genisz szerzőpáros Puskin Anyeginje interpretációjában a következő megjegyzést teszi: „A regény helyett nálunk a regény auráját tartják számon: ezt az anyagtalan, körvonalazhatatlan szubsztanciát, a tökéletességnek és szépségnek e kiapadhatatlan forrását.” (Édes anyanyelv, kiemelés tőlem — R. I.)
[4] Vö.: „Puskin […] az életnek csak az ünnepi oldalát jelenítette meg. De valóban akaratlanul. Ha azonban alaposabban körbenézünk a regényben, megtalálhatunk benne mindent, amivel az orosz irodalom büszkélkedhet: a szolgákat verik, a jobbágyokat katonának adják, uralkodik a jobbágyrendszer. Csakhogy nincs idő alaposan körbenézni: minden figyelmünket leköti a verses forma. Pontosabban az a benyomás, amit a verses forma tesz ránk.” (P. Vajl – A. Genisz: Édes anyanyelv, kiemelés tőlem — R. I.) Vagy ugyanerre a kérdéskörre reflektálva: Ewa Thompson a Háború és béke világában „a hétköznapi kultúra »patyomkinizált« változatát” ismeri fel (175).