Gilbert Edit: Egy (füves)ember élete

(Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz. Fordította Pálfalvi Lajos, Európa, 2015)

Egy emberi életet követ végig ez a mai orosz szerző, születéstől a halálig formálja meg az egyes létfázisaiban akár szent együgyűnek, félkegyelműnek is tekinthető alakot a regény. Emlékeztet, mint többen megjegyzik, Ecóra, a mágikus realistákra, történelmi-vallási metafikciókra (alcímében: Nem történelmi regény), kissé Saramago műveire is. Horizontja sokszoros: az emberi életutat tágan, archetipikusan érti, s a mű világában a szereplők mintaismétlését bibliaivá tágítja, a vezeklés motívuma által kötve össze a központi figura univerzális szellemiségét nemzeti kulturális tradíciójukkal.

Pestises szüleinek halála után korán árván marad, majd a füveket-fákat, a természet elemeit gyógyításra használó nagyapjával él a főszereplő. A nagyapa elvesztésekor befogad egy beteg lányt, akit meggyógyít s akibe beleszeret, de fél bemutatni a falunak — nem lévén rá mintája. Kedvesét teherbe ejti, majd rejtegeti szülését is, amibe belepusztulnak szerettei: a szülő anya és magzata egyaránt. Ezt a tragédiát nem tudja és nem akarja kiheverni. Lemondásokkal, adakozással, gyógyítással — és halottaival való folyamatos, egyoldalú kommunikációval tölti aztán életét, minden anyagi és érzelmi javat következetesen elutasítva magától. Úgy szervezi mindenkori tevékenységeit, hogy ne tudjon megnyugodni, megállapodni, ne sikerüljön boldognak lennie, mert meggyőződése szerint nem érdemli meg azt. Fiatalkori végzetes hibáját javítja ki végül öregkorában egy ismétléssel.

Saját életszituációi is ismétlődnek, egymásra íródnak. Természetszerűleg őt tekintik a falubeliek a nagyapai gyógyító szerepkör folytatójának, őt látják immár saját nagyapjának, az unokát, aki hamar felnő a feladathoz, hiszen beletanult mellette a tudományba. A hely, az eszközök, a módszerek, a vérségi kapcsolat és a külső hasonlóság is erősíti a párhuzamot, ami a középkor mágikus világszemléletében analógiából egybeeséssé erősödik, s ami bibliai párhuzamokkal dúsul a cselekmény végére: egyidejűleg, a mindenkori emberi jelenben meglátva, abba bevonzva az örök alaptípusokat, modelleket, a szent könyvek alakzatait.

Nevet vált élete során többször is a főszereplő — rejtőzésből, mással azonosulva: először az elhunyt lánnyal, ekkor Usztyinából Usztyinná, majd elvesztett barátjával: akkor Amvrószijjá válva szerzetessé avatásakor, majd végső nevének (ami egyben a címadó szó) elnyerésekor. Ez utóbbi a babér görög-orosz megnevezése: a megfelelő, dekódolt tartalmat jelzi is a narráció. A narrátor az élet és a könyv zárásakor kinyilvánítja, hogy hősének eleddig széttartó mozaikszemélyisége immár a mindenható felé tart, Ő látja egységben azokat egy személy életeként.

A vezeklő, szent félkegyelmű gyógyító alakja elemeiben ismerős az orosz kultúra történetéből. A kalandos-misztikus középkori miliő mint regényformáló terep nem ismeretlen más kultúrkörökből sem. Újdonságértéke ennek a műnek a mai orosz irodalmi palettán a bizarr, groteszk, pornografikus szorokini és krimibe csavart akunyini középkor-ábrázolás után a lírai, mágikus, szakrális szemlélet. Ez komolyságával, áhítatával alapvetően különbözik a kortárs vallásos fikciótól, a túlvilágjáró regényektől, a pravoszláv lektűrtől egyaránt.

A szerző középkorú orosz középkorkutató, a híres Lihacsov tanítványa. Tudós filológus-íróként sem most debütál. E regénye viszont számos babért learatott otthoni irodalmi életükben. Szenzációként tálalja a magyar fülszöveg is, és évtizedes távon méri jelentőségét: „Évek, talán évtizedek óta nem született a Lauroszhoz fogható nagyregény Oroszországban” — írja róla magyar kiadója, s veszik át sokan a formulát, ami a „nagyregény” műfaj meghatároz(hat)atlansága miatt is erősen kétséges, kérdéses. E könyv hangütése, történelemszemlélete és emberképe valóban nem megszokott a kortárs kulturális közegekben, s mélyen nyúl vissza egy tradícióhoz, ami évszázadokkal korábbi elődökkel rokonítja: a középkori szentek életírásaival. Szőke Katalin kiváló, tanulmányértékű ismertetésében „mágikus realista válságlegendaként” aposztrofálja. Ő jegyzi meg, hogy a tudósi attitűdből keletkező szépirodalom regiszterében Vodolazkin nem egyedülálló jelenség Oroszországban sem. Akunyin is írói álnév, egy japán filológiával foglalkozó tudósé. (Szerzők soráról derül ki, másoknál sejthető, hogy fikciós: szépirodalmi vagy populáris műveik mögött egy a tudományokban ismert s azokból kiránduló, esetleg kiábránduló személy húzódik. Az orosz internetes oldalak tele vannak más műfajokban és néven próbálkozó filológusokkal.) Maga Vodolazkin is publikál, jelzi Szőke Katalin, tudós kollégákról esszéket, illetve emlékezéseket neves kortársairól.

A szerző laikus olvasói is hangot adnak — főként elragadtatottságuknak. Van azonban, aki csalódik (például a Könyvek & Kávé blog írója) a cselekmény kiszámíthatóságában, jelezve, hogy a főalak nem elég izgalmas a hosszú cselekménytől elvárható fordulatossághoz. Ugyanő értetlenkedését fejezi ki a középkor világába kerülő mai tárgyak, utalások miatt, egy kommentelője viszont utánajár e (részben posztmodern) technikának, amiről értesíti is olvasótársait.

A regény új színfolt az orosz irodalmi kínálatban, viszonya a középkorhoz másképpen performatív, mint a fent említett szerzőké. Esztétikai-etikai gesztusa az időtlen, univerzális emberi értékek, az örök szerelem és szeretet, az együttérzés és a jóvátételre törekvés (verbális) ikonként való felmutatása.

Szómágiája az irodalmi apokrifok mágikus realizmusához hasonítja: „Hrisztofor nem azért írt, mert félt, hogy elfelejt valamit. Még idős korba jutván sem felejtett el semmit. Az volt az érzése, hogy az írott szó rendbe teszi a világot. Megállítja az áramlását. Nem hagyja, hogy szétmaszatolódjanak a fogalmak. […] Hrisztofor rendszerint ott hagyta a feljegyzéseit, ahol készültek: a lócán, a kemencén, a farakáson. Nem vette föl, ha leesett a földre, mintha homályosan látta volna előre, hogy egyszer majd úgyis rábukkannak a kultúra egyik rétegében. Hrisztofor arra jutott, hogy a leírt szó ugyanolyan marad örökre. Történjék bármi, ha leírták azt a szót, az már megvalósult.” (39) Kozmikus, szakrális rendet tételez a világban. Emberképe a jóravaló, aszkézisével vezekelni tudó, hite és lelki nagysága révén esetleg természetfeletti képességekkel felruházódó személyé: „Az angyalok nem fáradnak el, felelte az angyal, mert nem takarékoskodnak az erőikkel. Ha nem gondolsz arra, hogy az erőid végesek, te sem fáradsz el. Tudd meg, Arszenyij, hogy csak az tud vizen járni, aki nem fél attól, hogy elmerül.” (120) Az individuum, a személy saját önmegvalósító hajlama ellenében magára rója a névtelenség és magány penzumát: ez menekülés egyúttal a hírnév elől („Arszenyij azt gondolta ilyenkor, hogy magában van, de ez nem így volt. Nem tudott elrejtőzni sehová a hírneve elől” — 130). Ez a felfelé törekvő emberi attitűd motivikusan gazdagon kidolgozott regényszövetben valósul meg. A középkor terei, tájai Oroszországtól a Szentföldig, a térben és időben elkülönülten létező reáliák palimpszesztikusan összerendeződnek. Rétegződnek a tárgyi, természeti világ apró részletei, az adott helyen valaha éltek pedig viszonyba kerülnek velük metaforikus és metonimikus megidézésük által: „A halál fuvallatára emlékeztette e hideg légáramlat, mintha a tó feneketlen mélységeiben lenne minden belozerszki, aki valaha is távozott ebből a világból. Arszenyij képes volt órák hosszat bámulni a jeget, gondosan tanulmányozott mindent, ami belefagyott télen: a fazekak cserepeit, tábortűzben elhamvadt rönköket, elhullott farkast, háncscipők maradványait, meg azt is, ami már olyan régóta rejtőzött itt, hogy elvesztette eredeti kinézetét, és tiszta anyaggá változott.” Végül Arszenyij is egybeolvad környezetével: „A hangyák nem akarják megkülönböztetni őt ettől a fától, és a sztarec megérti őket. Maga is érzi, mennyire elfásult.” (409)

A nem kortárs miliő orvosi gyakorlatának érzékletes, aprólékos precizitású, alaposan kikutatott és átélhetővé tett megelevenítése bennem felidézi Tompa Andrea nagyszerű orvosregényét, a Fejtől s lábtólt. Az immár elérhetetlen nő transzcendensben történő keresése, a permanens útonlét felé és vezeklés érte számos jelentős kortársat (José Saramago: Minden egyes név; Terezia Mora: A szörnyeteg) és bestsellerszerzőt (például Murakami Haruki műveit) eszünkbe juttat. Az időtlenség, a kezdőpontba való visszaérkezés, a befelé, felfelé történő kommunikáció — és a magukra hagyott halottakkal folytatott életdialógus áldozati perspektívája elemel az evilágtól. A permanens belső reflexió imaállapota azonban evilágba ágyazott, onnan, innen zajlik. A szenvedő embertársak gyógyítása a fű, fa, virág erejével és hittel, receptekkel és emlékezettel; gyakorlattal, megfigyeléssel, tanítással, a tudás praktikáinak átadásával — elsősorban pedig ihletett, intenzív emberi jelenléttel történik.

A különös hangulatú könyv szép, hajlékony magyar nyelven került elénk Pálfalvi Lajos fordításában, aki nem csak lengyel szövegek átültetésben jeleskedik. Egyetlen megjegyzésem a személyek egymásba tűnéseire és nehéz beazonosíthatóságára vonatkozik, amikor ez nem szándéka az eredetinek. A magyar nyelvben annak természete miatt nehéz rájönni, kire utalunk, hiszen nem kötelező őt újra és újra megnevezni. Mivel az igealakok és névmások nálunk nem segítenek a felismerésében, ellentétben az orosszal, ahol legalább a neme kiderül az alanyoknak, a cselekvők gyakoribb megnevezése megkönnyítette volna az olvasó dolgát ott, ahol éppen nem cél az összemosás. A spirituális irányultság materiális vonzatai a nyelvi fogódzók által erősödnének — az örök szerelem testiesen testetlen regényének látható körvonalai még érzékletesebben kirajzolódnának a metafizikai dimenzió fizikai beágyazódása, konkretizálása, lexikai-szemantikai rögzítése révén.

Megjelent a Műút 2016056-os számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük