A vándorhoz


A lélegző lombok között
lámpafény, pislog a faodúban
vagy a kéreg alatt.
Arcodon régóta rozsdásodó sebekkel,
imbolyogsz evező nélküli bárkádban a vízen.
Tarkódat felhők simogatták valaha,
míg tenyeredben vitted a napból hullott, vöröslő parazsat
jajszó nélkül. Elmondhatjuk, sok mindenen
túljutottál, föllélegezhetnél a tágas ég alatt,
tarka tócsák kaleidoszkópjával múlathatnád idődet,
ha már fölmentettek minden fenyegető
következmény alól. De reccsen fönn az ág:
a te korhadó karod az.
Varacskos kő gurul alá a lejtőn,
és porrá omlik, sziklának ütődve:
az arcod mögül kibontakozó
koponya az. Hamut szóró halottak
közelednek feléd, elfajzott kályha-rémek.
Kölcsönösen megtagadtátok egymást,
te meg az Isten, ti irgalmat nem ismerők.
Járd hát utadat, a hazárd jelenések
vándorútját, és jegyezd föl a baljóslatú képeket,
míg fonnyadt gyümölccsé nem aszalódsz,
és el nem tűnsz egy eljövendő napfogyatkozás
sötétlő, néma hajnalában.

Kálnoky László: A vándorhoz
K. L.: Bálnák a parton, Magvető, 1983, 9.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük