Kántor Zsolt: A rutin genealógiája


A nyelv, mint a tudás pupillája,
éles képeket archivál. És hozzáad az ész.
A puhán ringó, mátrix-
szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt,
áttetsző terepasztal. Pixelhuszár fürdik benne.
Közben azt álmodja, hogy felébredt.
Mert minden pozicionálás
a visszájára fordulhat, ha a sztereotípiák
szétrágják a műgondot, a találékonyság lefagy.
Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít.

Minden nyugvópont időszakos.
Ami pillanatnyi kapaszkodót jelent,
a másodperc törtrésze alatt el is tűnik.
De a felkorbácsolt víztükör nem felesel.
A tócsa, mint az indigó: szél firkálja össze.
A történések rögtön továbbgombolyítják
Ariadné fonalát, ami végül a szigorúan celebrált
rítushoz vezet vissza. Út közben pedig
úgy tűnhet, volt más lehetőség. Ez benne a különös.
Pedig nincs.

Megjelent a Műút 2016056-os számában

4 Replies to “A rutin genealógiája”

    1. Intertextuális komposztálás. Itt a nyelviség, int cement::: megköthetetlen valami, anyagtalan::: anyag. Így lesz e kihívás a dolog eseményszerű “betörése” (Nemes Z. Márió-citátummal),azzal sáfárkodik, amit elvesz “ajándékként”. Óvatos eljárás, hogy ne hozza végleges formába önmagát, mindig nyitott maradjon arra, hogy amennyire lehet, bezáruljon.

  1. Pedig van. Miért ne lenne? “A kilencvenes évektől kezdődően egyre több jelentős gondolkodó kezdte el sürgetni a posztmodernhez való viszonyunk újragondolását. Olyan nemzetközileg elismert teoretikusok, mint Linda Hutcheon, David Foster Wallace, Ihab Hassan, Ni­co­las Borriaud kezdték el azt hangoztatni, hogy a posztmodern, ha nem is feltétlenül halott, de mindenképp látványosan átalakult. Selyem Zsuzsa szerint „[a] posztmodern megismerhetőség iránti szkepsziséből lett a tények fékevesztett ignorálása; távolságtartó iróniájából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés, vagyis a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás.”3 Borbély Szilárd pedig, némi túlzással, egyenesen azt állítja, hogy „a posztmodern a Történelem élősködője.”David Foster Wallace egy esszéjében rávilágít arra, hogy a posztmodern kiváló eszköz a hatalom fékevesztett cinizmusának, arroganciájának és korrupciójának leleplezésére, viszont a konstans, zsarnoki irónia megbénít és ellehetetlenít minden progressziót. Ezért szorgalmazza azt, hogy vissza kell találni az autenticitáshoz, vagy fel kell tárni az őszinteség új formáit.5 Németh Zoltán a kétezres években kialakuló irodalmi beszédmódot antropológiai posztmodernnek nevezi, és elkülöníti a korai, valamint az areferenciális posztmoderntől. A korai, referenciális posztmodernben maszkok és alteregók tömkelege jelenik meg, felüti fejét a narratívákkal szembeni kétely. Az areferenciális posztmodernben a szöveg és az író önmagát írásának gesztusa, illetve a nyelv anyagiságára való figyelem válik hangsúlyossá, ez az úgynevezett szövegirodalom korszaka. Ehhez képest a harmadik, általa an­tro­pológiainak nevezett posztmodernben a másság, a kisebbségek, a különböző identitások iránti kíváncsiság válik dominánssá. Németh ide sorolja a nyolcvanas-kilencvenes években uralkodó nyelvjátékos megszólalásmód lecserélődését és az autobiografikus, vallomásos jelleg felerősödését.6 Bizonyos értelemben a szerző feltámad sírjából, ahová Barthes temette, és visszaszerzi identitását.A Németh Zoltán által felvetett fókuszeltolódások felkeltették Lapis József érdeklődését is. Lapis rávilágít arra, hogy a kétezres évek lírájában „a sornál fontosabb lesz a mondat, háttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága. Az irónia formális, textuális inverzión alapuló aspektusa helyett szembetűnő a modális természetű, reflektív önirónia. Gyakori a tagadás és a hiány alakzataira, szavaira építő retorika, az elszánt tétovázás, a tudatos bizonytalanság. […] A metaforánál mintha gyakoribb volna a kimondás aktusához és a mondás alanyához érzékenyebben kötődő, zavarba ejtő, időnként kiterjedt, nem egyszer homályos hasonlat”.7 Vagyis a nyelv anyagiságától a képiség és gondolatiság irányába fordul a figyelem, az irónia pedig elkezd visszahatni önmagára. Ez pedig szintén a posztmodernként olvasott poétikai gyakorlatokkal megy látványosan szembe, úgyhogy érdemes új fogalmi rendszert találni ezeknek a jelenségeknek a leírására.A paródia, a nyelvi játék, a hapaxokban tobzódó szópoétika helyére a mondatpoétika kerül, az iróniát egyfajta naiv őszinteség járja át, az intertextuális kollázsok helyett egy újkomoly, újautentikus megszólalásmód kerül előtérbe, amely már kevésbé írható le kellő érzékenységgel a posztmodern fogalmi keretei közt. A kétezres évek közepén ez az elmozdulás megfigyelhető többek között olyan szerzőknél, mint Antal Balázs, Csobánka Zsuzsa, Fekete Richárd, Kabai Lóránt, Málik Roland, Németh Zoltán, Simon Márton, Szőcs Petra, Tolvaj Zoltán, Toroczkay András, illetve a Telep csoport tagjai.Rengetegen kíséreltek meg új fogalmi keretet találni a szemantikailag értelmetlen, tautológiákkal túlterhelt „poszt-posztmodern” állapot leírására. Többek közt olyan javaslatok, elgondolások születtek, mint a remodern, automodern, hypermodern, digimodern, renewalism, stuckism, cosmodern, geomodern, altermodern vagy a metamodern.A számos felvetés közül a metamodernt tartjuk a legintegratívabbnak, mert nem csupán egy-egy adott művészeti ág, szövegtípus, politikai vagy esztétikai elköteleződés mentén igyekszik definiálni jelen léttapasztalatunkat, hanem egyszerre nyújt művészeti, esztétikai, politikai és társadalmi jelenségek legfrissebb fejleményeire egyaránt érvényes magyarázatot.
    Van den Akker és Vermeulen 2010-es, Notes on Metamodernism című vitaindító esszéjükben a metamodernt úgy határozzák meg, mint egy érzelmi struktúra (structure of feeling), ami a modern és a posztmodern közötti oszcillációban képződik meg. Ez nem egyensúlyi állapotot, hanem állandó feszültséget jelent, végtelen pólusok közötti gyors elmozdulást, amely által két vagy több ellentétes pólus egyszerre érvényesül. Ők a következőképp definiálják: „tipikusan modern elköteleződés és jellegzetesen posztmodern eltávolodás közötti oszcilláció jellemzi. Ezt az érzelmi struktúrát metamodernizmusnak nevezzük. A görög–angol lexikon szerint a »meta« előtag olyan fogalmakra utal, mint a »vele« [with], »közötte« [between] és »túl« [beyond]. A »meta« ezen konnotációit ehhez hasonlóan, de nem véletlenszerűen alkalmazzuk. Azt állítjuk, hogy a metamodernizmust episztemológiailag a (poszt)modernizmussal, ontológiailag a (poszt)modernizmus között és történetileg pedig a (poszt)modernizmuson túl kell elhelyezni.”A metamodern nem a „vagy-vagy” logikai kizárólagossága szerint képződik meg, hanem az oppozíciók egymásra tevődésében: soha nem az egyik vagy a másik érvényesül, nem ironikus vagy naiv, nem szkeptikus vagy elkötelezett, hanem egyszerre a kettő együtt vagy egyik sem. A modern és posztmodern jellemzők szorosan együttműködnek: egyszerre naiv és ironikus, romantikus és realista, szkeptikus és elkötelezett, cinikus és őszinte, elkeseredett és reménykedő stb. A metamodern semmi esetre sem a posztmodern tagadása, mert a modern értékekhez való odafordulása közben nem próbálja meg figyelmen kívül hagyni vagy eltörölni a posztmodern fejleményeit, hanem azok teljes tudatában, állandó reflexióval nyúl a modern stratégiákhoz.”
    (André Ferenc és Horváh Benji tanulmánya a Helikon folyóiratban. Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában)

Hozzászólás a(z) Dráva Erik 4.b. bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük