Kinyíltak az erkélyajtók. Meg a nárciszok. Amint húsz fölé kerül a celsius, a férfiak rövidebb nadrágot vesznek. Rövid, sztreccs biciklist, hosszabb bermudát, kockás térdig érőt, fürdőnadrágot, passzentosat, vagy elállót orkánanyagból. A felsőtest a fontos nekik, arra gyúrnak, meg bicepsztricepszre, a has másodlagos, szerencséseknek a kötőszövet feszes, kemény, fenéktől lefelé elég néha bringázni, vagy futni egyet. Kettőt. Isten lába például gyönyörű. Megfognám. Mennyi ronda lábú férfi van.
Pílinget kérek, most szőlőmagőrleményest, édes must illatút. Ahogy kezdek izzadni, könnyebb elkenni, kezdem a kézfejemen, az ujjak között, csukló, alkar, felkar. A könyökre többet kenek, a könyök bőre nem tud hazudni. Nem lehet plasztikázni. Mellkas, mellek, derék, a hátam nem mindenhol érem el. Combok. Belül, kívül. A lábszáron simítom a krémet, leradírozom az elhalt hámréteget, alattam lepel, a talpam alatt is, mire végzek a teljes bemasszírozással, a halántékom gyöngyözik, mellkason, és köldöktájékon is csordogál a víz. A homokóra lejárt, megfordítom újra, akkor bejön egy pár, leülnek az alsó sorra, hangosan pletykálnak, fürdőruhában vannak és papucsban. Én nem szólok. Nem szólok. Két perc után bejön isten, ő szól. Kimennek. Ha le kell vetkőzni, akkor ők nem. Ők akkor az istennek sem. Mennyi hülye pár van.
Lennék növény inkább. Persze nem spenót, nem haszonnövény. Csak úgy nőnék bele a világba, indákkal, ő meg öntözhet. Isten megtámaszkodik a konyhapulton, és azt mondja, ma levest eszünk. Nem akarom a levesben végezni. Kacskaringók, indák, kacsok. Belekapaszkodom, feljebb kúszok. Nő, égig érő szagos bükköny, ez akarok lenni. A nő égig érő szagos bükköny. Öntözni, karózni kell. Tápot neki. Valaki főzzön nekem. Főzzön, mire hazaérek, tegye elém az asztalra, spenótot, tökfőzeléket, zöldséglevest, kelbimbót. Céklacsipszet, medvehagymalekvárt. Mindegy, csak növény legyen. Meg haszon. Annyiféle növény van.
A reggeli tejbegríz után a fellegekben érzem magam, repdesek, meg szárnyalgatok, becukroztam, rákakaóztam, minden éppen tökély, na jó, a felhők itt vannak a ház fölött, nem kell magasra repülnöm. Akkor isten megjelenik, teátrálisan széthúzza a tolóajtót, karját tárva azt mondja:
— Kötelessége teljesítése közben magamhoz szólítom.
— Nem hozzám beszélsz, ugye?, kérdezem és rezignáltan félreállok.
Ilyenkor a legjobb, ha leföldelem magam, megyek füvet nyírni, ásni, lehajolok, kiveszem az apró szulák gyökerét a földből, leásom a zöld tyúkhúrt, meg a kákicsot, friss, nyirkos buckahalmok egymás mellett szigorú rendben. Balról jobbra haladok, bal kéz lejjebb, bal láb elöl, teljes testből rádőlök a nyélre, murvás, nehéz a föld, kemény, rá kell lépni minden nyomra. Nem állok meg, ha elfáradok, csak lassítok a tempón. Ha kiegyenesedek, se ember, se isten rá nem vesz, hogy újrakezdjem. Kiegyenesedek. A szélben egyszerre érzem meg a torma szétvágott gyökerét, a tavalyi hagymaszárat, a mandula rózsaszín illatát, a földszagot és a bőrkeményedéseket a tenyeremben. Na még két sor, nekiveselkedek, ez a penzum. Isten mellém áll csípőre tett kézzel, és megkérdezi, kérek-e rántotthúsos szendvicset. Kérdezem, úgy nézek ki, mint akinek szüksége van rá? Igen. Nem, most még nem kérek, végezni akarok, ezt szabtam ma ki, addig kell elérnem, ott a jelölőpálca, ott, nem látod, isten? Az a parkettaszegély, igen. Szóval addig.
Napi kötelességek. Penzumok. Kötelező körök, formulák. Ha elvennék tőlem a szabályaim, kötelességeim, mi maradna? Ha elvennék a kellt, a muszájt, mi maradna? Isten a tolóajtó keretében, festménygyanús, a háttérben szemtelenül rózsaszínlel a tulipánfa. „Mindenkiben van egy isten alakú hiány, amit más nem tud kitölteni, csak isten.”* Mennyi hülye isten van.
* Kubiszyn Viktor