Anyuka hálóingét kirágták a molyok.
Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul,
hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést
a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról
a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást,
szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta
magával a rágcsálást a szíve felé.
Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják
a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül
kifolyik belőle az élet.
Anyuka félálomban mindig igazat beszél.
Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni.
És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna.
Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem.
Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon
a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk
felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta,
hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet.
Benne most semmi sem maradt.
Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna,
mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt
fel forró lüktetésem ritmusára.
Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy,
hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt,
a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt.
Most fekszünk egymás mellett, én pólyában,
Anyuka a tömött dunyha alatt.
Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon,
el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé,
azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek,
vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben
futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben és hálóingben,
aminek a lyukain keresztül kifolyik még belőle a maradék,
és attól kicsit megnyugszik, mert így kevesebb
semmi marad benne.
Mióta így állnak a dolgok, halvány visszfénye vagyok
világrajövetelemnek. Fuvallat, röpke érzés egy félálom
szegletében, elvesztegetett tágasság.
Ha anyuka igazat mond, hálóinge és a pólyám lyukain át
szívünkig hatol a rágcsálás.
Megjelent a Műút 2016056-os számában