Márjánovics Diána: „Eva Szeretlek ’91”

(Sirbik Attila: St. Euphemia. Forum–Magvető, 2015)

Csaknem huszonöt éve, hogy kitört a délszláv térséget alapjaiban megrengető háború. A trauma emléke elevenen él — erről tanúskodhat két tavalyi prózakötet: Danyi Zoltán és Sirbik Attila regényei. Számos bosnyák, horvát, montenegrói és szerb szerző foglalkozott a háborús kataklizma eseményeivel, következményeivel. Miljenko Jergović, Igor Štiks, Slavenka Drakulić vagy Dubravka Ugrešić Szarajevó ostromáról, a hágai bírósági tárgyalásokról vagy az emigráns léthez kötődő identitáskrízisről szóló írásai hozzájárulnak a történelmi félmúlt megrázó történéseinek feldolgozásához. Csakúgy, mint Sirbik Attila első prózakötete, amely a háborús léttapasztalatról egy vajdasági kamasz nézőpontjából ad hírt.

A St. Euphemia a Rovinjban, Szabadkán, Újvidéken és Pécsett élő fiú zaklatott életútját követi. A regény narrátora egy nemzedék hangját igyekszik felerősíteni.[1] A kötetet generációs kulcsregényként (Nemes Z. Márió) vagy emblematikus nemzedéki szövegként (Berényi Emőke) értelmezni korai és túlzó. Azonban a fullasztóan szűk életteret, a behatárolt, végtelenül nyomasztó mikrovilágot felrajzoló St. Euphemia valóban érvényes kijelentéseket tehet egy általános tapasztalatról: arról, hogy a történelmi események, a politikai csatározások hova sodorják, miként roppantják össze az egyént.

Az idősíkot gyakran váltó, a kronologikus rendet nem követő történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz; a regény bekezdésnyi szövegtöredékekből áll. A délszláv háború kitörését követően publikált írásokat illetően Mikola Gyöngyi megállapítja: egyes vajdasági szerzők esetében a traumatikus létállapot adekvát kifejezési formája a fragmentum.[2] A nagyelbeszélés lehetetlenségét állítja Sirbik írása is; a széttörtség poétikája itt a közérzet kifejezője: „teljesen körülvesz a halál, úgy érzem, nem történik semmi történetszerű, hogy minden összevissza van és kiszámíthatatlan, hogy tele minden kihagyásokkal, semmit sem lehet elkapni, hogy itt most megint meg kell őrülni.” (125–126)

Félelem, kilátástalanság, önvád — ezek a monoton mindennapokat élő főszereplő cselekedeteinek mozgatói. Az unheimlich, biztonságot aligha nyújtó otthonban, a mizantróp apa árnyékában felnövő fiú (s hasonló sorsú barátai) élete zárvány. A narrátor behívótól rettegő s Bensedintől kába, örömöt csak a nudista strandon találó apja; a világot szűk perspektívából szemlélő, fanatikusan vallásos édesanyja és szerelmi ügyeiről ismert nagyanyja szerepmintái követhetetlenek. A névtelen narrátor a privát életútra fókuszál, eközben hírt ad a politikai-gazdasági folyamatokról: a miloševići rezsim alatt egyre erősödő inflációról, munkanélküliségről, a hónapokkal elmaradt fizetésekről, a kábítószer-, alkohol- és olajcsencselésekről. A kamasz szócső lesz, hangja — olykor túlságosan direkt módon — kollektív szólammá válik: „Összeszólalkozok a szüleimmel valami banális dolog miatt, az udvaron dühöngök. Nem miattuk, hanem az egész tehetetlenségemen, a helyzetemen, azon a faszságon, ami körülvesz, az ország szarban fürdése, az éhezés, a pénztelenség, a lábam alól kicsúszó talaj készít ki kurvára, semmi kedvem sincs Pécsre utazni az érettségi miatt.” (105–106) Az általános tehetetlenség és szorongás szuicid gondolatokat, destruktív cselekedeteket szül. A bandákba verődő kamaszok az unalmat és a félelmet drogokkal oldják, napjaikat a tudatvesztés állapotában töltik. Jól működő kapcsolatokat ebben a prózavilágban nem találunk; az elbeszélő egyik nőtől a másikig menekül, önmaga elől szökik.[3]

A St. Euphemia a statikus idő tapasztalatát rögzíti: benne a tehetetlenség érzése szorosan összefügg az örökidejűség érzetével. Sirbik olykor állóképeket skiccel fel, állapotrajzokkal fejezi ki az időtlenséget: „A káromkodások, a magatehetetlenség és a kilátástalanság ideje volt ez a Travnička 24-ben, gépszerűen, pontosan ki a pizsamából, be a vasalt nadrágba, cipő, óra, kabát, sapka, mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy, aztán mielőtt kilépnek a konyhából a tágas, tojásdad plafonú előszobán át az udvarra, apám még begyújtja a sparheltben az este elkészített adagot, fellobban a kékkel árnyalt narancsszín, tükröz minden fényes felületet a konyhában, egy pillanatra megáll az idő.” (19) Máskor a narrátor explicit módon hangsúlyozza a háború mindent felülíró, az időérzékelést is megváltoztató voltát: a fronton „megszűnik az idő fogalma” (152); „nincs idő, Jenki, mire kell nekünk az idő, a túlélésben nincs idő.” (170)

A regény — prózapoétikai megoldásait tekintve — idegen, nem kellőképp szervesült eleme a kétségbeesést metaforizáló hungarocellnyelés motívuma. „[N]em tudok már soha többé beszélni, csak ezek az apám által motyogott, mormolt szavak, az élet sötétségére, rettenetére, a gyűlöletre, a halálára, a fájdalomra vonatkozó szavak tapadnak a hungarocellhez, és majd évek múlva is úgy érzem, hogy ez szívódott fel és raktározódott el a testemben, ugyanaz a hungarocell, amit már egészen kiskoromban sem tudtam lenyelni.” (24) A prózanyelv — ezen tropikus elemtől eltekintve — depoetizált. A recepció említi, hogy Sirbik regénye az Egy makró emlékirataihoz és a Zabhegyezőhöz köthető, ám a megszólalást illetően nem tesz említést az amerikai, horvát, szerb és vajdasági magyar farmernadrágos próza hagyományáról.A jeans prose (Salinger, Kerouac) vagy az — Aleksandar Flaker által leírt — proza u trapericama (Milisav Savić, Antun Šoljan, Ivan Slamnig) egyes darabjai jellemzően a marginalizálódó fiatalokat szólaltatják meg. A St. Euphemia elbeszélőjének stílusa — a farmernadrágos próza műveihez hasonlóan — közvetlen, nyers. Az összetett mondatszerkezetek, a jelöletlen dialógusok s a szereplők összecsúszó, tagolatlan szólamai az élőbeszédet, a spontán megnyilatkozást imitálják. Az alulretorizált nyelven megszólaló szereplők a társadalom peremén élő serdülők; ám itt a makró, lázadó életmód nem a szülők generációjától, a felnőtt világtól való elfordulás, az öntudatos nonkonformizmus kifejezője. Az egyik mottójában Végel kultikus regényét is idéző Sirbik-kötet szereplői a követhető szabályok nélküli, kaotikus világban sodródnak vagy próbálnak belőle kiszakadni.

A szerző erős paradoxonokkal, feszültségkeltő elemekkel dolgozik. A (többségében) bibliai szöveghelyeket idéző mottók ellenpontozzák a transzcendenciától mentes regényvilágot leíró főszöveget. A St. Euphemia a szakrális–profán, szakrális–blaszfém dichotómiáira épít: „El kell járnod a vasárnapi misékre […], gyónnod és áldoznod kell, ez az én testem, ez az én vérem, nem bírom a szekrények naftalinszagú, dohos párolgását, a hozzám dörgölőző fekete, érdes kabátokat, a vasárnap reggeli savanyú szájszagot a finoman simogató kórussal, az orgona mély sípolásával, a gyomromban liftezik valami émelygés, fojtogatja a torkom, hungarocellt nyelek, nem megy le a torkomon, áll a farkam, a nadrágom a korcában, a pulóver alatt ott lapul a mise előtt a trafikban vásárolt pornóújság, a Kaj.” (22) A kötet címében szereplő vértanú haláláról szóló történetek egyike szerint Euphemia (Rovinj védőszentje) isteni csodával túlélte a kínzásokat; egy másik szövegváltozat alapján a nőt oroszlánok ölték meg, ám testén nem ejtettek sebet. A St. Euphemia szereplői isteni csodát nem remélnek, a megrázkódtatások nyomait pedig testükön viselik. A kötet utolsó fejezetében a narrátor barátja, Jenki veszi át a szót. A fiú (aki önkéntesként a fronton próbál túlélni) a leszerelés után leépül.[4] A kommunikációs egységnél szolgáló katona háborús emlékei mélyen bevésődnek: „[N]em bírom befolyásolni a gondolataimat, jönnek, elöntenek a rémes gondolatok, emlékszem az összes célkeresztre, emlékszem a hosszú menetelésekre az erdőkben, emlékszem, ahogy összekeveredik a vörös a fehérrel, a véres cafatokra.” (179–180)

A St. Euphemia feszesen szerkesztett, tempója olykor mégis egyenetlen. A folyóiratközlések idején részleteiben, „kihagyásos regényként” megjelent kötet egyes szakaszai a nagyobb kompozícióban nem tudnak érvényesülni. Bizonyos fejezetek kevésbé hatásosak, a rövidre húzott, anekdotikus részek öncélúak maradnak (ilyenek az özvegyen maradt anyjával élő tévés Sztévóról, a Lajkó Félix zenekarában játszó Robi dobfelszerelésének ellopásáról vagy a szomszéd Áginak és Zahorecz Josip apjának szexuális kapcsolatáról szóló történetek)[5]. A regény egészét tekintve az utolsó, Jenki című rész a legsűrűbb. A militarizmus pusztító munkáját, az identitásvesztés problémáját középpontba állító zárlatban valóban erős szövegrészek szólnak a humanitástól megfosztott emberről.[6] E megrázó eseményeket rögzítő szöveg — Shoshana Felman-i értelemben vett — tanúságtételként[7] működik; segítheti a traumafeldolgozást, memento lehet. A St. Euphemia témáját tekintve tehát hiánypótló munka.

Megjelent a Műút 2016056-os számában

____________________

[1] „A vonaton megismerkedek egy velem hasonló korú gyerekkel, Blatnikkal, ő nem önként jelentkezett, megkapta a behívóját, muszáj mennie, de semmi kedve, két doboz cigit szív el, amíg leérünk Belgrádig, valami para átragad rám is, azt mondja, ő már nem hisz abban, hogy ebben az országban bármi is változni fog, elkúrt egy nemzedék vagyunk.” (154)

[2] Mikola Gyöngyi: A redukált létélmény új formái.

[3] „[K]éptelen vagyok úgy gondolni, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. De közben persze a kapcsolataimat meg sorban elkúrom, nem tudom eldönteni, mit akarok” (124);  „Drakula módjára szívom a vérét ennek-annak, szépen lekottázom, kódolom, lemásolom a nekem tetsző partnereim viselkedését, és így szépen el is baszok mindent, mert magukat kapják vissza egy idő után, pedig mindenkinek a másik kellene, hogy valamennyire elszabaduljon, megszabaduljon önmagától” (126).

[4] „[A] bal szemem melletti ideg azóta is lassú rángásba kezd, ha légi forgalmat látok vagy hallok, de egyre kevesebbet bambulok magam elé, egy ideig a letörtség és a dühkitörések váltják egymást bennem.” (178)

[5] Ugyanakkor itt kell kiemelni az Aztán hazahajtok című fejezetet, amely egy izgalmas képzőművészeti projektet idéz, az újvidéki fotóművész, Palásti Andrea Strabismus című munkáját írja le: http://andreapalasti.com/Strabismus

[6] „[M]agunkat kell legyőznünk, az emberi mivoltunk győzetett le, állatokká váltunk, Jenki, te sem lehetsz kivétel, nem maradhatsz ember, mit képzelsz magadról, hogy maradhatsz ember a farkasok között, itt nincs idő arra, hogy ember legyél.” (163)

[7] Shoshana Felman – Dori Laub: Testimony. Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History, Routledge, 1992.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük