Bazsányi Sándor: Ha meghal, nagyon…


„Ha egyikünk meghal, nagyon egyedül leszek majd” — írta barátja, Nádas Péter hetvenedik születésnapjára. De csak miután már helyzetbe hozta magát: „Hogy az ismert vicc szerkezetével enyhítsem a szemérmetlenségem: …”

Mindig ezt csinálta: helyzetbe hozta az egyik mondattal a másikat. Ha, mint Péter, szeretném és érteném (használni) a focihasonlatokat, azt mondanám: gólpasszt adott az egyik mondattal a másiknak, azzal meg gólt lőtt. Ő persze biztosan tudná, mi lehetne a kapu ebben a vacak hasonlatban, biztosan jól tudna kijönni még ebből a vacak hasonlatból is… Hagyom a focit, maradnak a mondatok, az Esterházy-mondatok, Péter mondatai, például a fentiek, amelyekben először szemérmesen a saját szemérmetlenségére hivatkozik, azután meg szemérmetlenül a halálról beszél. Eléri, mindig elérte, hogy beszélhetővé legyen a halál. Vagy hogy beszélhetővé legyen bármi más. Minden, amiről többnyire vagy fecsegünk vagy hallgatunk. Azt is mondhatnám, hogy mindig körülfecsegte azt, amiről viszont sosem hallgatott. Legutóbb a Hasnyálmirigynaplóban.

Ha meghal, nagyon egyedül leszünk — ezt pedig mi mondhattuk volna. Most meg már, bár ne volna, mondhatjuk is. Meghalt. Nagyon egyedül vagyunk. Nem lesz már ilyen becsüse a magyar nyelven megírt mondatoknak. Nem lesz már mondatbecsüse a magyar kultúrának és irodalomnak. Mennyire korszerűen tudott korszerűtlen lenni az ő irodalmi íróságával — hogy Ady Kosztolányira alkalmazott fordulatával éljek. (Ez is milyen furcsa, mennyire másként hangzik most: fordulattal élni, egyáltalán élni.) Eddig sokkal könnyebb volt azt gondolni, hogy létezik a kultúra, létezik az irodalom, léteznek könyvek, léteznek mondatok, léteznek olyan olvasók, akik tényleg olvasnak, mert léteznek olyan írók, akik tényleg írnak — a körülmények ellenére, vagy függetlenül azoktól. Ezután már jóval nehezebb lesz. Ezután már jóval fontosabbak lesznek a könyvei, a mondatai, amelyek testükkel szavatolnak a fent említett dolgok létezéséért. A lady biztonságáért. Az ő ladyjét az utolsó évben úgy hívták, hogy: hasnyálmirigyrák, májáttéttel. Ő meg úgy becézte, hogy: Hasnyálka.

Egyszer azt írtam neki valamilyen szokásos magyar ügyről, kedves szerzőjét, Ottlikot idézve, országos többesben, hogy: „elefes — az enyémbe, a miénkbe”; erre meg azt válaszolta, az ő szokásos módján, hogy: „te is mindenben a jót keresed”. Meg hogy: „ama ontológiai derű”. Így könnyű volt neki még a nehéz is. Dehogy volt könnyű. Hozzátette a könnyedségét a nehézhez. Mi meg görnyedezhetünk az ő könnyedségének a súlya alatt.

Esterházy Péter Jenei Lászlóval a Műút vendégeként a 2010-es Ünnepi Könyvhéten

Esterházy Péter Jenei Lászlóval a Műút vendégeként a 2010-es Ünnepi Könyvhéten

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük