A legnagyobb csendben

Talán csak olyankor érdemes gondolni ilyenekre, amikor valami szokatlan történik a legnagyobb csendben, mert ekkor kimondatlanul megállapodunk abban, hogy mindenki hagy időt a másiknak, hogy a szájban lévő összes darabkát lehessen ízlelgetni. Mi legutoljára hárman voltunk így, és az egyikünk mutatta meg az Országház felett vitorlázó fénylő sirályokat, irreálisan nagy bogaraknak látszottak, és a hangjukat már nem lehetett hallani olyan távolból. Az egész némafilmnek is beillett volna, de a dialógusok feliratozásának elmaradásával, elvégre lassacskán már mindannyian csak annyit értettünk a közöttünk zajló szituációból. Szóval ők azok az emberek, akik csinálnak valami narráció nélkül nehezen megfejthető dolgot, igen, például csak úgy színesre festik a tenyerüket a Városligetben, miközben — persze a külső felek számára hallhatatlanul — arról beszélnek, talán azokat a bizonyos falatokat, amiken rágódunk, talán nem is egyformának érzékelünk.

Talán csak olyankor érdemes gondolni ilyenekre, amikor valami szokatlan történik a legnagyobb csendben, mert ekkor kimondatlanul megállapodunk abban, hogy mindenki hagy időt a másiknak, hogy a szájban lévő összes darabkát lehessen ízlelgetni. Mi legutoljára hárman voltunk így, és az egyikünk mutatta meg az Országház felett vitorlázó fénylő sirályokat, irreálisan nagy bogaraknak látszottak, és a hangjukat már nem lehetett hallani olyan távolból. Az egész némafilmnek is beillett volna, de a dialógusok feliratozásának elmaradásával, elvégre lassacskán már mindannyian csak annyit értettünk a közöttünk zajló szituációból. Szóval ők azok az emberek, akik csinálnak valami narráció nélkül nehezen megfejthető dolgot, igen, például csak úgy színesre festik a tenyerüket a Városligetben, miközben — persze a külső felek számára hallhatatlanul — arról beszélnek, talán azokat a bizonyos falatokat, amiken rágódunk, talán nem is egyformának érzékelünk.

És ami szintén sohasem derül ki az ilyen jelenetek során, az a tények állapota és a velük való foglalkozás. Hiszen arra az égvilágon egyetlen néző sem jönne rá, hogy az egyik szereplő korábban mit hitt és mit fogalmazott meg magában. Ez történt akkor is, amikor hármunk közül valaki úgy vélte, arról nagyon sokat lehet következőleg elmélkedni, ha valamilyen ballépést követ el az ember — ennek ellenére pár nappal egy nem-kellett-volna után most benne csak furcsán forogtak és rázkódtak a részletek, „mintha volna egy centrifugális ereje annak, ha valaki baromságot csinál.” Miközben mások mélyen a szemébe néztek, és találgatták, mi lehet mögötte, benne az elmúlt napokban az előzőhöz hasonló nyers és durva hasonlatok jöttek fel ezzel kapcsolatban, miközben teljesen irreleváns módon annak is kereste az okát, hogy az esőillat és a hideg odahaza miért másmilyen. Zavarta, az jutott róla eszébe, hogy valami nincs rendben, és akkor persze egyből arra a nem első, ki tudja, hányadik szerelmére asszociált, meg arra, hogy biztosan felesleges már azon károgni, miket lehetett volna másképp csinálni, pedig hát ez pillanatnyilag mégis csak egészen aktuális, mivel szerinte ennek a bizonyos történésnek sem ilyen következményekkel kellett volna végbemennie. Úgy érezte, megúszhatta kevéssel, hiszen itt rágcsálja a kekszet és szívja más cigarettáját a Duna-parton, és még arról is van lehetősége képzelegni, hogy ha valaki rájuk támadna a következő pillanatban, ő biztos felállna és elintézné az illetőt, és akkor lehetne a nap hőse. Ezt a zaklatottságát a többiek félreértelmezték, arról győződtek meg, hogy teljesen magába roskadt, holott igazából dühös volt, és nem is akárkire, hanem magára. Meg a helyzetére, hogy sikerült úgy rendeződnie a dolgoknak, hogy senki sem látta őt felelősnek a hibákért, de esküszik, nem akarta így, sőt sokszor ki is emelte, hogy pontosan miket csinált rosszul, de mintha ez senkihez sem ért volna el. Átvillant az agyán, hogy ennek talán inkább vigasztalónak kellene lennie, hogy valahogyan kimagyarázták az ügyből, és nem kell tovább ezt cipelnie magával, ezt az undorító borzalmat. Mindig úgy képzelte, olyan ez, mint egy golyva a nyakon, ami még tűrhetően, de kitartóan fojtogat, tíz lehetett, amikor látott egy bácsit a helyi buszjáraton, akinek a pajzsmirigye az egészséges méret sokszorosa volt, és az emberek sokkoltan bámulták. Úgy érezte, igazságtalan, hogy az ő tüdejét nem nyomja semmi nehéz, és nem kap megbotránkozott pillantásokat sem. Egyszerűen nézik csak őt értetlenkedve, mintha az Andalúziai kutyát néznék, és nem tudják megemészteni a jeleneteket.

Olajszag vegyült az ablakon beáramló friss levegőbe, amikor igazán dühös lett magára az egyik este. Nem tudta már követni saját magát, de ez nem is bosszantotta végül egy idő után. Folyamatosan úgy érezte, a szemükkel minden mozdulatát követik, és itt az idő, hogy helyénvalóan cselekedjen. Amikor felállt a kanapéról, feszülten figyelték a vásznat, és összeszorították a fogukat, ahogy a konyhába indult. Lassan a hűtő felé nyúlt, miközben óvatosan sandított a kamera felé, észreveszi-e vajon bárki is, hogy valójában mást tervez, mint ami feltételezhető; még annál is különösebb dolgot, mint amit a forgatókönyv előírt.