Délutánonként a Május 1. utcában játszottam a környékbeli gyerekekkel. Sötétedésig lógtunk kinn a hatalmas fűben, szaladgáltunk a földúton. Nagy Józsinak fapuskája volt, Szatyival vaskos gyepcsomókat téptünk ki, űrhajót építettünk fűből.
Legtöbbször mégis indiánosat játszottunk. Dondó Janit egyszer úgy odakötöztük a kínzócölöpnek kinevezett villanypóznához, hogy Nagy Józsi anyukájának kellett kiszabadítania konyhakéssel, mikor a Jani már sírt. Pedig rajta ritkán csattant az ostor, sokkal inkább a kis Nebojšán, aki tűző napon is pulóverben járt, sállal a nyakában. Soha nem viselt farmert, csak vasalt nadrágot, mint az öregek. Nagy Józsi mamája mesélte, hogy amikor az újszülött Nebojšát hazahozták a kórházból, az apja kitárta az ablakot, és azt kiáltotta: Od mog sina će biti fudbaler! Az én fiamból futballista lesz! A késő novemberi hidegtől a baba tüdőgyulladást kapott, és — bár meggyógyult — egy agyonféltett, sápadt kis balfék lett belőle, akit az utcában minden gyerek gúnyolt.
*
Mihály nagyapa a nyárikonyhában az italmérés és a borotválás mellett a család teljes bicikliállományát is javította. A hordók mögött lógó kerekekből és vázakból összerakott nekem egy zöld bringát. Szatyival ezután bebicajoztuk a környéket, ha pedig indiánosat játszottunk, kipányváztuk őket a fűben, mint a lovakat. Csak akkor húztuk meg magunkat, ha a Vörösgyerek és bandája viharzott át széles kormányú terepbringákkal a Május 1. utcán. Azt rebesgették, rugóskés lapul a zsebükben, pedig még csak negyedikesek. A piac környékén házilag fabrikált nyíllal lőtték át egy asszony a lábát, az iskolában saját bűnszervezetet tartottak fenn, hű katonákkal, akik szendvicset, játékot, pénzt harácsoltak. Egy elsősnek, aki nem akarta odaadni a Matchboxát, a szájába pisált bele a Vörösgyerek.
Nagy Józsit az ilyen mendrovácok miatt figyelte apja az ablakból. Ha játék közben eltávolodtunk a háztól, öblös hangján rákiáltott a fiára: Ööööccssiiii, és már mehettünk is vissza. Ahogy nőttünk, ez az őrző-védő gondoskodás egyre fojtogatóbbá vált Nagy Józsi számára, sokszor szándékosan elcsatangolt, menekült az apjától, akit később így csúfolt: a fogatlan dög.
Kopasz kékvázas bringájával néha megjelent az utcában Keller Sanyi is, a játék ilyenkor gúnyolódósba fordult. Valami zűr biztosan volt vele, talán bántalmazták otthon, de az ilyesmit tabu volt feszegetni, sohasem beszéltünk róla, és mi — egészséges családokban felnőtt kis rohadékok — csúfoltuk, rugdostuk, sárgolyókkal dobáltuk. Még Nebojša is. Egyszer hallottam, amint Nagy Józsinak könyörög.
Csak egy hétig barátkozz velem! Adok neked egy Matcboxot.
Egy kisautó és öt képregény… akkor egy hétig a barátod leszek.
Három Pókemberes füzetem van otthon, meg a Matchbox… jó lesz?
Pár nap múlva Szatyival átmentünk Nagy Józsihoz, hogy játsszunk a kisvasútjával, amit tavaly Mikulásra kapott, aztán egy hét múlva a szülei felvitték a padlásra büntetésből, majd karácsonyi ajándékként újra lehozták. Nagy Józsi akkor játszhatott vele, ha valamelyik szülő is ott volt, ezúttal az anyukája, Matild néni. Lekváros fánkot kaptunk, aztán hárman teljesen belebújtunk a vasutas játékba. Csengettek. Megjött Keller Sanyi. Még le sem ült közénk, Nagy Józsi máris megtiltotta, hogy a vonatot, vagy a kocsikat tologassa. A sínek fölé kellett görnyednie: Te leszel az alagút!
Előtte nem kaphatnék egy fánkot?
Kuss legyen, vagy hazamész, és nem leszek a barátod!
De még csak négy nap telt el…
Nagy Józsi, aki egy fejjel alacsonyabb volt mindhármunknál, felállt és belerúgott Keller Sanyiba.
Alagút! Nem pofáz!
Kedvetlenül tologattuk tovább a kocsikat. Végre viszajött Matild néni, négy limonádét hozott tálcán. Keller Sanyi félve nyúlt a poharáért, de Nagy Józsi az anyja jelenlétében nem merte bántani.
*
A vörösgyerek iskolája volt legközelebb a lakhelyemhez, de mivel az apukám a központban tanított, engem oda vettek fel. A patinás épület nevét a Tömegsír című kötet szerzőjéről, egy partizán költőről kapta, az öregek azonban Vörös Ökörnek hívták, mert az iskola egy hírhedt kocsma helyére épült valamikor a Monarchiában. Amikor Kosztolányi Dezső járt ide általánosba, ő is Vörös Ökörként emlegette. Később, a titói szocializmusban minden iskolát partizán néphősről kellett elnevezni. Így lett a Vörösgyerek, Szatyi és Nagy Józsi iskolája Sonja Marinkoviċ, az enyém meg Ivan Goran Kovačić. Fogalmam sem volt, ki ő, csak másodikban ismertem meg főművét, a minden csatában nála lapuló kézirat azóta többször, még magyarul is megjelent változatát. Ünnepség volt a díszteremben, hazafias színpadi műsorban adták elő a felsősök a Jamát, azaz Tömegsírt. Karolina zenetanárnő helyenként tangóharmonikával kísérte a kórust, mely egykedvűen kántálta a színpadról, hogyan gyűjtötték vödrökbe a náci kollaboráns usztasák az élő emberek kivájt szemeit. Ezután a fájdalomtól üvöltő, megvakított csoportokat a fülükön szúrták át, és összekötötték őket fémhuzallal. A drót minden vonaglást felerősített, továbbadott, megsokszorva a fájdalmat. Mivel tucatnyi ember még egészségesen sem tud teljes mozdulatlanságban állni, a fogvatartók csak röhögtek a jajgató, vergődő, kivégzésükre mint megváltásra váró csapaton.
Dühös lettem. Hogy hagyhatták magukat, hogy ezt tegyék velük?! Akkor gerjedt bennem ilyen indulat, amikor a kragujeváci kivégzésekről néztünk oktatófilmet a honvédelem-teremben. Az alaptörténet az unalomig ismert forgatókönyvvel indult: a friccek menetoszlopán rajtaütöttek a partizánok. Ezzel akár véget is érhetett volna a történet, ám épp akkoriban lépett életbe egy rendelet, miszerint minden Jugoszláviában megölt német katonáért tíz civil lakost végeznek ki, a sebesültekért ötöt. 1941-ben Kragujevácon több mint kétezer embert lőttek le megtorlásként, köztük középiskolásokat, a tanáraikkal együtt. Ettől kezdve csak arra gondoltam a vetítés alatt, hogyan szöknék meg az ilyen helyzetekből. Mert az biztos, hogy nem hagynám! Ha kell, a körmeimmel vájnám, a fogaimmal rágnám ki magam az Auscwitzba tartó vasúti kocsiból, leugranék a teherautó platójáról, és a saját sírom ásása helyett azt szúrnám-vágnám az ásóval, akit érek…
Aztán lehiggadtam. Vajon lehet-e előre tudni, mi lesz? Kragujevácon, amikor több napon át terelték a lakosságot a kivégzésekhez, elhintették az álhírt, hogy csak azért tartják őket bent, mert a személyi okmányokat cserélik, mire több tucatnyi szabálykövető polgár önként jelenkezett és lépett a szögesdróttal zárt barakkokba, nehogy bajuk legyen az új papírokkal. Ez a buta, opportunista lakosság mit tudhatott a kivégzésekről, a lágerekről, a gázkamrákról?
A vetítés után nagymamáékhoz mentem, és elmondtam Mihály papának, min tépelődöm. Meglepődött, sokáig kereste a szavakat, éreztem, nem szívesen mesél: A magyarok alatt, amikor börtönőr voltam, a kollégákkal néha megittunk egy pohár bort a munka után. Negyvennégyben egy sötét szemöldökű, kunos kinézetű őr fontoskodva hívott borozni. Új helyre, a korzóra, takaros, tágas étterembe, de ahogy benéztem az ajtón és megláttam az embereket, szomorú, rossz érzés fogott el: „Nekem ide nem kell belépnem!” Szóltam a kollégának, hogy hazamegyek, neheztelt is rám jó sokáig, de nem bántam. A nyilas párt szabadkai alakuló-toborzó ülése zajlott ott akkor, szóval, fiam, sokszor nem lehet megérteni a bajt, de meg lehet érezni!
Nagyapa a délutáni pihenőit a díványon töltötte a gangban. Az ágy két karfáján henger alakú támla fogta körbe a fém oroszlánfejeket. A kisszéken ülve simogattam az egyiket, kicsit lötyögött. Mihály papa feje a másik oroszlán fölött nyugodott, még egy kispárnát is rátett, mert a heverő kárpitja kopott volt, egykorú a nagyszüleimmel.
Tudod… — itt szünetet tartott, mint aki nem döntötte el, mondja-e, vagy inkább hallgasson, majd felült a díványon, és folytatta —: tudod, az ország is csak olyan, mint egy nagy család. Ha az asztalnál elfér a sérülten született gyerek, a fogatlan dédapa meg a fiatal fiú, akinek semmi sem jött össze az életben, akkor lehet, hogy nincs fényűzés, mégis rendben mennek a dolgok. Aztán a szorgalmas, tiszteletre méltó családfő kiteszi a dédapát, nem látja el a sérült gyereket, és elkergeti fiút, aki nem úgy éli az életét, ahogy ő elképzelte, majd szigorú rendet rak, ízléses bútorokkal, puha szőnyegekkel, bársonyfüggönyökkel tölti meg a szobákat. A megmaradt családtagoknak jó falatokat ad, szép ruhákba öltözteti, templomba járatja őket, és ha valaki eljön hozzájuk, azt látja, milyen szeretettel és jóízléssel gondozza a családját. Az ablakokat pedig jó vastagon beüvegezi, hogy a kintiek jajgatása ne zavarja meg a vasárnapi ebéd fölött mondott asztali áldást. Bizony, fiam… láttam én már az ördögöt sok arc mögé bújni, rablógyilkoséba, háborús nyerészkedőébe, börtönőr kollegákéba, úgy ám… és a kis, bajuszos kommunista arca mögé, aki engem megmentett, de hetykén küldte halálba a többieket a Zentai temetőhöz. Mégis azt mondom neked, egyik sem olyan visszataszító, mint a Sátánnak ez a nemzetmentő, jó keresztény álcája. A Jóisten megóvott, hogy közéjük vegyüljek, mert ha templomba jársz, fiam — mindenkit fiamozott, keresztmamát, anyámat, Marikát is —, és tisztességgel imádkozol, át fogsz látni az ilyeneken.