Tesztek, vizsgálatok egész nap. Délután szemészet, a múltkori óta megint rengeteget romlott a szemem.
Három nap telik így. Rákérdeznek, régen is ritkás volt-e a szemöldököm.
Esténként hosszú séta a kórház óriási kertjében. Látom magam előtt a képeket, havas, téli kórházudvar, nyáron ugyanaz a terep füvesen, padok, emberek, akik beszélgetnek, akiket kerülök. Az időérzék teljesen elvész. Be kell állítani a gyógyszert. De melyiket? Hányadikat?
Elbocsátanak, de rendszeres időközönként jelentkeznem kell. Addig is átköltöztetnek a szanatóriumba. Kora tavasz, óriási palota a hegycsúcson, alig húszan lézengünk benne, az udvaron pizsamák dülöngélnek, levélkupacokat kerülgetnek. Nem tudják, hogy itt vagyok, nincs látogató. Sok rosszullét, tompaság. A park eszelős pompája, nyálas fényözön vonja keretbe a fákat.
A déli falnál a gondnok egy oszlop tetején áll, fémkampókon mászott fel, kapaszkodik és az antenna drótját cibálja. Kitép egy kábelt a szerelvényből, bekapja, csavarhúzóval esik a foglalatnak. A vezetékre összpontosít. Fázom, de lusta vagyok felöltözni. Fölülről nézem a várost, ködös, elmosódó képpé vált, összement, túl absztrakt. Úgy érzem magam, mint egy technikai berendezés, ami kiszűr valamit. Effekt vagyok a képen. Nincs étvágyam, aludni se tudok, mégis erőltetem mindkettőt, mint egy dologtalan hotellakó teljes ellátással. Egy emlék: Chiemsee. Turistaház a hegy tetején. Ködös nap, a levegő nedves, újra és újra elered az eső. Robin Williams már nem él. Kívülről figyelem a testi állapotaimat, leszakadt tudati instanciaként. Eszembe jut a barátom, aki fiatalon meghalt. Magában hordozta meg nem született testvére maradványait, és miután hazatért a háborúból, egyszer kivágatta magából. Agydaganata volt, váratlan tünetek jöttek, még a halálos ágyán is poénkodott, utánozott valakit, eltorzította az arcát.
Kisétálok a portán túlra, a cukrászdához, leülök a megállóba, ahol buszok teszik le a látogatni érkező embereket. Itt újság sincs. Vágyom rá, hogy dolgozhassak. Kidolgoznék egy karcolatot egy tipikus női betegről, aki már mióta a szanatóriumban él. Egyébként férfi, mégis ő a tipikus női beteg. Skizofrén. Tudja hibátlanul a saját diagnózisát. Intézetlakó, kint már nem boldogulna, úgyhogy nem engedik el. Autista/asperger jelleggel iszonyatos mennyiségű tényt ismer, zavaros hablatyolásba burkolva szállít minden kért adatot. A többi pácienssel nem nagyon beszél, egykedvű.
Egy másik ápolt mindig a fal mellett sétál nagy paripaléptekkel. Igyekszik bárkiben félelmet kelteni. Szemkiszúrós ijesztgetés. A skizofrén autistára nem hat. Érdekes módon őbenne egykedvűsége dacára megmaradt valami csökevényes vágy, hogy ki akarjon menni. Talán már nem teljesen komolyan. Maga sem hiszi, hogy sikerülhet. Szereti az édességet. Tűnődve követi, akit bizalmába fogad, mintha mondani akarna neki valamit. Ha kérdezik, nem válaszol.
A doki nem mutatja ugyan, de tudom, hogy valami baja van velem. Kezemben prospektus, prezentációt tartok, bemutatom összes tünetemet. A leletek kiterítve, mint valami archeológiai feltárás, radírral ások lefelé, mindegyik alól felsejlik egy újabb. A doki csak néz, figyel, hallgat, egyre jobban hadarok, érzem, hogy valami nincs rendben. És valóban: egyszer csak hisztirohamot kap, tombolni kezd, kizavar. A folyosón találom magam, gondosan becsukom az ajtót, aztán lehajolok, és belesek a kulcslyukon. A doki, mint aki teljesítette küldetését, kinyitja az ablakot, és fellép a párkányra. Rekedt hangon ordít egyet, és szárnysuhogás közepette elrepül.
Utólag felkrenkelem magam, mint egy jeles stresszfüggő, mondvacsinált okokból pocskondiázom a bánásmódot. Közben persze émelygek. Hányok is, meg kell állítani a taxit. Az utca közepén rókázom, az emberek fejcsóválva nézik. Van, aki röhög.
Este hidegre fordul az idő, kiülök egy kávézó kerthelyiségébe, fáj a fejem.
Elképzelem, milyen lenne, ha kopoltyúm nőne, ugyanis pont ott fáj a fejem. És perceg. Először azt hiszem, valami madárhang. Durva mennyiségű fájdalomcsillapítót szedek be, jó darabig nem hat, éjszakázom, felkelek, járkálok a teraszon, tévézek, semmi nem jó, aztán egyszer csak átmenet nélkül kidőlök tőle.
Ez a durván pusztító fejfájás naponta többször visszatér, összeolvasztja a fejemben a színeket, de aztán mindig kiáll. Pedig már el vagyok készülve rá, hogy valami visszafordíthatatlant tegyek, annyira elviselhetetlen. Még egy perc, és alszol, de valahogy nem akar eltelni ez a perc. Képtelen vagyok mozdulni, az éjjeliszekrényre készített vizespohár kiürült. Úgy érzem, rögtön megfulladok. Amíg ezen jár az eszem, önkéntelenül mély álomba, vagy inkább kábulatba merülök. Borzalmas álmok következnek. Vad démonok fojtogatnak halálra hatalmas párnák alatt, majd sziszegő kígyók ropogtatják csontjaimat, és zöld szemük ijesztően mered rám a sötétben. Aztán végtelen sivatagokon vándorolok, szomjúságtól gyötörve; később hatalmas, szürke fatörzsek között küzdöm át magam vérző lábammal. A fák gyökerei poshadt mocsarakba merülnek, és lépteim alatt a piszkoszöld víz ijesztően bugyborékol. A fák ágairól csontkarok nyúlnak felém, és begörbült ujjaik némán mutatnak a félelmetes mocsárra… Menthetetlenül bele fogok veszni az ingoványba. Éles kiáltásaimat senki nem hallja meg! Aztán mezítelenül állok a Szahara forró homokján. Mozdulataimat hatalmas oroszlán lesi ugrásra készen. Amikor hátralépek, vicsorít, majd rettenetes üvöltés tör elő habzó torkából. Ájultan hanyatlok le a homokra, még érzem az állat torkának büdös leheletét, amikor rám ugrik, aztán elsötétül minden.
Lázálomtól fojtogatva hánykolódok fekvőhelyemen.
Kenőcsözések. Üres a fejem. Tompa vagyok, nem is igazán émelygek. Hiába a kollégáim, hiába az ivócimboráim, mióta hospitalizáltak, van ebben a vigalomban számomra valami egzotikus. Mintha a szesztilalom idejébe röpítene vissza a mulatozásuk. Baromi sok látogató, szórakoztat, amit mondanak és csinálnak, jólesik a sokféleségük. Milyennek mutatják magukat az emberek a baj szélén? Ez baromi érdekes. 1) Nagyhangú (szőnyeg alá söpri); 2) csendes és komoly, az enyémen keresztül szembenéz a sajátjával; 3) egyszerű. Megmondja, mit akar ő tőlem. Segítsek rajta, ha már nem sokáig fogok tudni segíteni.
Figyelmes leszek rá, hogy egy pamlagon a sarokban egyedül foglal helyet egy gengszter. Mikor tétova léptekkel csatlakozok hozzá, int, menjünk át az ebédlőbe. Magunkra maradunk. Az elrabolt sarkvidéki állatkölyökről van szó, egyikünk vagy mindketten azt hisszük, jelenleg is él. A tárgyalás azért ilyen feszült és sietős, nehogy romoljon az állapota.
— Biztos él még, ugye? — hebegem.
Úgy néz rám, mintha a szavahihetőségét vontam volna kétségbe.
— Na jó, csak ugye biztos akar lenni az ember a dolgában… a mai világban… — hülyén heherészek.
Elfordítja a fejét. Számomra ismeretlen okból halkan, szívhez szólóan énekelni kezdek. Kitölti elmémet a gondolat, hogy egyetlen prioritás van: az állatnak nem szabad megsínyleni a tranzakciót. Épségben kell hozzájutnom. Pálinkával kínálnám, megelőz, Metaxát önt a poharamba. Talán már eldöntötte, hogy nem segít rajtam. Belekortyolok, nem érzem az ital ízét.
Megjelent a Műút 2016056-os számának
Garaczi 60 című összeállításában