Piero Bianconi: Szeretet és rosszkedv


Nem könnyű vállalkozás ismét tollat fogni, hogy Ticinóról írjon az ember — annyi hiábavaló, hamis, gyáva beszéd után. Nehéz egy nyilvánosságot kerülő, visszahúzódó ember számára, amilyen én vagyok, úgy szólni erről a vidékről, hogy elkerüljem a megszokás és az elcsépelt kifejezések buktatóit, de azért megpróbáljam kifacsarni egy tartós, ám olykor elkalandozó, egyszerre túl sok és túl kevés, óhatatlanul is részrehajló dologból táplálkozó megfigyelés lényegét. Nehéz vállalkozás, egyben csábító is; mintha medvecukrot rágcsálna az ember; mintha olyan fogadást tenne, amely nagyon csekély nyerési eséllyel kecsegtet.

Az egyik legnagyobb nehézség éppen az, hogy az ember itt él, és folyamatos tanúja — sértődés ne essék — a gyors és súlyos, szüntelen hanyatlásnak, amelyhez nap nap után szépen hozzá is szokik. Át kellene éreznünk annak a kedves, egyszerű, Valais kantonból származó asszonynak a mély keserűségét, aki néhány év után visszajött Ticinóba, és ijedt döbbenettel állt az imitt-amott gombamód elszaporodott házak, nyaralók láttán, és őszintén felkiáltott: „Mais qu’avez-vous fait de votre Tessin?” („Hát mit csináltak maguk Ticinóból?”)

Természetesen jobb volna írni róla — akár nehezteléssel, akár haraggal: epébe mártott tollal, a felgyülemlett rosszkedv levezetéseképpen is — mondjuk, teszem azt, Nicaraguában vagy Hombrechtikonban: csukott szemmel gondolni vissza erre a vidékre, azzal a gyöngéd nosztalgiával, azzal a szorongó szeretettel, amit az elveszett paradicsom iránt érzünk: az ugyan nem vinné közelebb ezeket a sorokat az igazsághoz, dehogy, de legalább némi finomsággal enyhítené ezt a rossz érzést.

De akkor is, ha az ember itt van, óhatatlan a késztetés — ez már-már menekvés, kibúvó, hogy elterelje dühét —, hogy olyannak írja le ezt a vidéket, amilyen valamikor volt, ahogyan az emlékezetében él tovább (majdhogynem szilárdabb a valóságnál, megtestesült, eltörölhetetlen kép): szikár és szeretetreméltó vidék, a maga szegénység és jókedv alkotta keménységével, krumpli, gesztenye és nyomorúság; a szem nem lelheti kedvét a mai látványban, nem tud rajta megpihenni: lassan minden csupa beton, politikusok, ügyvédek, bankárok és idegenek hada; lassan mindent elárultak és közönségessé alacsonyítottak, de sajnos a büszke hagyomány ereje nem volt elég, hogy a védelmére keljen, valamiféle ellenállást támasszon ezzel a hanyatlással szemben. Ezen a vidéken már nem beszélik a régi dialektust, hangzása ugyanolyan nyers és erős, mint a palaháztetők — ez persze nem jelenti azt, hogy az itteni emberek megtanulták volna az irodalmi nyelvet…

Nehéz ezzel szembesülni: az ember csak bámul (vagy megütközik), de enélkül nem születik hatásos kifejezés. Ma délelőtt, ezen a nyirkos, ködös fényű télvégi napon — egész télen nem láttunk se havat, se fagyot — egy pillanatra benézett hozzám az egyik barátom. S az ő rácsodálkozása a világnak ama zugára, amelyben lakom, elég volt számomra, hogy leessen szememről a hályog, hogy másként tekintsek mindarra, ami több mint fél évszázada a nap minden órájában itt van előttem: barátom elálmélkodott a világnak egy ilyen rusztikus, kellemes és érintetlen szeglete láttán.

Az enyhe emelkedőn elterülő rétek, sárga és barna fű, itt-ott friss, zöld foltok, feketéllő tölgyfák rövid, göcsörtös karjaikkal — mintha ízületi gyulladás deformálta volna őket — könyörgőn tartják a rozsdás drótokat, melyekre pár sovány szőlővessző támaszkodik (hamarosan itt a metszés ideje), nyárra leveles indákká fejlődnek. Maroknyi szürke, kisebb-nagyobb ház, kopár, vakolatlan falak, súlyos palalapokkal pikkelyezett tetők, a nagy füstöléstől kormos kémény, hófehérre meszelt ablakocska egy cserép zöld növénnyel: ősi, elementárisan egyszerű lakhelyek, amilyenek száz vagy ezer évvel ezelőtt is voltak, amilyenek mindig is voltak; mégis van bennük valami meztelen báj. De az előkelő népek primitíveknek tartják ezeket a házakat. Egyetlen asszony maradt már csak, aki ilyenben lakik, Zelinda a macskájával meg két tyúkjával; ma reggel kijött, hogy összeszedje a lemetszett szőlővesszőket, nyalábokba kötözi őket, ez lesz a tüzelője: ő a legutolsó tallózó, ma már szinte senki sem gyűjtöget. Hallom, hogy a fekete ruhás asszonyt kilakoltatják, házikója nem felel meg azoknak a „higiéniai elvárások”-nak, amelyeket ma már nélkülözhetetlennek tartanak a civilizált élethez.

Rétek, szőlők és házikók, változatlanok — azoknak az embereknek köszönhetően  (Isten áldja meg őket), akik még hisznek a földben, ebben a kemény, sziklás, ősi verejték áztatta, sovány földben, ahol a holtak csontjai nyugosznak; ők még úgy érzik, a föld többet ér és tovább tart egy marék bankjegynél; kemény arcvonású, fukar mosolyú, kevés szavú emberek: hegylakó latinok…

A dombtetőn nemrégiben épült egy szögmérővel-vonalzóval tervezett, tökéletes idomú ház, rózsaszínű apartmanház, olyanok építették, akik majd’ megfeszülnek, hogy pénzt keressenek, és Ferienwohnungokat adnak ki (manapság így nevezik a fizetővendég-szobát, ezzel a sovány szókészletünket gazdagító kifejezéssel, amely nyomban asszimilálódott is; megfosztván saját természetétől a dolgot és a szót, a vidék jellegét és arculatát).

A domb lábától fölfelé, a meredek emelkedőn efféle tájba nem illő, új építmények sorakoznak: kisebb-nagyobb házak, csupasz betonbunkerek, valóságos erődítmények vagy éppen árkádos teraszok, a mediterrán esztétizmus iránti nosztalgia tanúi. Zűrzavaros táncparádé, tarkabarka építészeti kirakodóvásár; az egyik sarokban piros daru nyújtózkodik az ég felé, újabb finomságokat ígér az újdonságra áhítozóknak. Amolyan guillotinszerű daru, tényleg baljós jelenség, mindenütt van belőlük, szinte a tájhoz tartoznak már, a mi way of life‑unk modern emblémái. Ezen a vidéken, amely valamikor a fél világot bejárt építőmesterek, kőművesek, kőfaragók, építkezési vállalkozók hazája volt, most, ha nem volnának a nem mindenki által szívesen látott Gastarbeiterek (még egy újkeletű szó), azaz vendégmunkások, ugyan ki tudna még kőre követ, azaz inkább téglát téglára tenni?

Sok szó esik mindenféle rendezési tervekről, urbanisztikai elgondolásokról; az önkény, a rövidlátó egoizmus az istenség, amely ezt az esztelen burjánzást uralja, nincs más törvény. Ám a gaz benőtte régi ösvényeknek, az egykori bizonytalan lépcsőknek megvolt a maguk rendeltetése, az emberek éber intelligenciával tudták, mire valók, nem csak úgy passzívan elfogadták, hogy ott vannak, s ehhez nem kellett se műszaki diploma, se milliméterpapír. A hegyen még túlélőként megmaradt néhány istálló: szürkén, elhagyatottan állnak a maguk büszke némaságában. Olyanok, mint nyomorúságra jutott, arisztokrata öregasszonyok a harsányan közönséges újgazdagok társaságában: elgyötörtek, de még biztosan állnak a lábukon az új házak fojtogató gyűrűjében, melyeknek tuljadonosai nem félnek a kilakoltatástól, hiszen házuk bőven megfelel a „higiéniai elvárások”-nak. Az egykori ösvényeket pedig hasztalan keresni, eltüntette őket az új területfoglalók mindent felfaló agresszivitása.

Ez a látvány tárul elém nap mint nap, és barátom ma délelőtt ezt segített észrevétlenül újra felfedeznem és végre meglátnom; s számomra olyan, mintha a vidék egy sűrítményét avagy emblematikus szeletét láttam volna meg benne: a rusztikus Ticinót, amely még úgy-ahogy életben van, amely egyre fenyegetettebb és egyre jobban pusztul, akár egy kövület, fosszília vagy régészeti lelet. Aztán van egy másik Ticino is, azoké, akik a haszonra törekszenek, és tárt karokkal fogadják a kívülől jövőt, a tünékeny turistákat, akik pár hétig vendégeskednek itt; és végül létezik egy elidegenített Ticino, ez már nem a miénk, hanem azoké, akik a maguk urának érzik magukat itt, ebben a biztos, békés oázisban, mely mind politikai, mind gazdasági szempontból biztonságos. Napfényes semmittevés helye, esetleg egy bölcsen leélt élet utolsó pillanatainak szent menedékhelye.

Háromféle arc: mondanom sem kell, hogy az én szívem (ha szabad ilyet mondani) óhatatlanul ahhoz a régi, egyre inkább szétmorzsálódott és lepusztult, történelem előtti Ticinóhoz húz, számomra az a hiteles, az volt az én népem otthona, nehéz, zord életük volt itt az embereknek, s bár én azt nem éltem meg, számomra mégis az egyetlen igaz élet marad.

(1972)

(Lukácsi Margit fordítása)

Megjelent a Műút 2013038-as számának Olasz Svájc-blokkjában.

Piero Bianconi: Antologia di scritti, szerk.: Renato Martinoni, Armando Dadò ed., Locarno, 2001. Az írást Renato Martinoni szíves engedélyével közöljük

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük