Az időjárás-jelentésekhez hasonlóan Térey János legújabb regénye is előrejelzés. A 2019-ben játszódó verses regény, vagy saját olvasatomban regényes körkép Európa és Magyarország éghajlati illetve társadalmi, politikai, kulturális kilátásait ábrázolja, de inkább tűnik kockázatmentes prognózisnak a 2010-es évek végének emberéről, életmódjáról, politikai-társadalmi közegeiről, mint merész disztópiának. Beválási esélye egyfelől nyolcvan százalék feletti, ami a puccos tizenkettedik kerület és mondjuk Lana Del Ray popkultúrabeli 2019-es helyzetét illeti, de alig-alig valami, ha a szerző által felvázolt politikai víziót tekintjük.
Erre az időbeli eltávolításra, előre lépésre talán azért van szüksége a szerzőnek, hogy egy valóságos, számára és olvasói számára már ismerős közeget, létező helyszíneket (kerületet, várost, országot, kontinenst), sőt egy társadalmi réteg életét a képzeletével színezhessen át, a valóságra a fantázia (hó)leplét teríthesse, kiléphessen a múlt- vagy jelenbeli reáliák kötöttségéből. Ezt a víziót, jövőbeli játékot fejeli meg egy természeti katasztrófával (Izlandon kitör az Eyjafjallajökull vulkán), egy aprócska jégkorszakkal, amelyet, ahogy az a mű harmada táján egyre nyilvánvalóbbá válik, mégsem kell annyira komolyan venni, mint ahogy esetleg az olvasó várta, a beépített love storyk, forró testek, izzó partik, tűzharcokig élesedő akciójelenetek felolvasztják a vékonyka jégtakarót, a meredek hegyi utakat és a szíveket is persze. A „Nagy Vulkáni Tél”, a szélsőséges éghajlati körülmények, az életfeltételek erőteljes megváltozása ugyanis teret adhatott volna egy olyan utópikus vagy disztópikus regény számára, amelyben a természeti csapás következményei kiélezik a társadalmi-politikai helyzetet, felgyorsítják a folyamatokat, a szükséghelyzet és a működésképtelenné váló ország (kontinens) hatalmi, gazdasági mechanizmusai szélsőséges végpontokig jutnak, szociális, morális krízishelyzet áll elő. A Legkisebb Jégkorszak azonban nem ennyire merész és következetes, talán nem is teljesen erre teszi tétjét, ám a mű bizonyos felhőátvonulásai ezt a várakozást is fenntartják, a regény ilyen, egyáltalán nem elhanyagolható rétege a politikai erőviszonyok újrakeverése, egy új kormányzati éra felvázolása. Ám az Orbán-kormány bukásáról és az azt követő rezsimről szóló jóslatok elnagyolt, ráadásul minden esetben egy-egy szereplő által közvetített pillanatai a műnek, becsapódó hógolyók, a teljes kép(let)et pedig csak úgy lehet összegereblyézni a hó alól, ahogy Radnóti Sándor (meg)tette (nekünk) Most tél van és csend és hó és… című írásában (Revizor, 2015. október 31.). A jégkorszak nem kiélezi, felnagyítja a társadalmi, politikai problémákat, feszültségeket, hanem inkább a fagyott bokrok olyan rendkívüli vadhajtásaira fókuszál, mint amilyen például egy fundamentalista csoport, a „tufafejű anarchisták” magyarországi működése és sikeres — bár teljesen képtelen — merénylete.
Térey műve azonban az éghajlati kataklizma következményeit sem viszi el a fikció kínálta végső pontig. Kicsit hideg van ugyan, mutatóba értesülünk néhány fagyhalottról is, néha akadozik az ellátás, de legalább lehet korcsolyázni a Dunán, motoros szánok gerjesztik a jövőbeli hangulatot. A rendkívüli helyzet alig-alig éri el az „úri közönség” ingerküszöbét, minden hócsoda három napig tart, „közönyös a világ”, a gazdasági és politikai elit szinte zökkenőmentesen éli tovább kiégettségét leplező, élvezeteket hajszoló életét, ami végső soron itt sem más, mint „egy összezsúfolt táncterem”. Európa fuldokol saját mocskában, mint a császárkori Róma, ahogy a mű egyik magasztos szózatában elhangzik: „Európa nehéz, Európa kopár, Európa halott, / S a fönntartható fejlődés: illúzió!…”, de mégsem a fagy méri rá a végső csapást, hanem ki tudja, hol fullad majd önnön levébe. Esetleg Babilon vizeinél.
Mindezt azért érdemes figyelemmel tartani, mert A Legkisebb Jégkorszakot szerteágazó történetszálaival, a fontos dolgokat jelentéktelenként, a lényegtelent legfontosabbként megélő alakjaival, a legkisebből is legnagyobbat csináló jeleneteivel könnyű lenne egy szétcsúszó társadalmi réteg ironikus panorámájaként, a haláltánc 21. századi alakváltozataként olvasni, ám a politikai, társadalmi vízió imént részletezett megjelenítése, a család, a gyermekvállaló nő apoteózisa és az emelkedett jelenetek, helyenként patetikus hangvételű párbeszédek mégis inkább kettős regisztert eredményeznek. Az emelkedettség és az ironikus távolságtartás meleg- és hidegfronti hatásai azonban gyengítik, kioltják egymást, a pátosz Berzsenyi, Petőfi történelemszemléletét, de még inkább Vörösmarty romantikus emberiség- és történelemvízióit idézi, már ahol nem hajlik át a magánélet, Fruzsina terhességének és szülésének, illetve Mátrai apává válásának szent magasztalásába. A természeti erőknek a teremtett emberi világ és a hétköznapi élet felett álló hatalma, fensége helyenként valóban komoly csillanást ad e jéghegynek. Európa megérdemelt pusztulása az ex-külügyminiszter szólamában válik komor látomássá, a földrész minden szépségének és értékének hibernációja Vörösmarty vén cigányának világlátásával mutat párhuzamot: „Ez a földrész elérte már pompázatos tökélyét. / Megvolt az optimum; jöhet a hidegminimum, s ha / Túlélte önmagát: bújjon lassacskán szarkofágba, / Fagyjon be, és konzerválódjon sokkal jobb időkre! / Őrizzük meg ilyennek, sokkal rosszabb ne lehessen.” A következő fejezet vége pedig a fűzfára függesztett hegedűket említi, míg „elfárad a vész haragja”.
E kétségtelenül komoly pillanatok, a romantikus költői hagyomány és világnézet súlyos jégverései miatt nem lehet kizárólag a jelentéktelenség esztétikája felől olvasni Térey regényét, mivel a fentebb részletezett vonások a magánember nézőpontjából láttatott, a hétköznapi élet minden jelenségét verssé, hosszú jelenetekké formáló, mellérendelések ironikus kavalkádjával élő, Térey verses regényeire jellemző szerkezetet és koncepciót meg-megtörik. Pedig ennek az elképzelésnek, a pop- és sznobkultúrára, csábításokra és félrekefélésekre, svábhegyi szánkázásokra épített karneváli tablónak, e jégkorszaki ámokfutásnak igen szép és találó pillanatai is akadnak, mint amilyen például a gigapartyk ice extasy feverjei, a farsangi óriásbál vagy a kormányfő karácsonyi fogadása a terrorbetlehemes jelenettel. Ezekben és az epikus folyamba jó érzékkel beillesztett dalokban, duettekben, kisközösségi kórusokban, a tömegbe vegyülő, ott feloldódó, majd onnan időnként előlépő, kiszóló egyének viszonyrendszerét érzékeltető pulzálásban megmutatkozik Térey költészetének vagánysága, vitalitása. Ugyanakkor az élet apró és jelentéktelen dolgainak nagy jelenetekké duzzasztása és korlátlan áradása, a mindenféle ötletek hemzsegése a költői önkorlátozás és fegyelem hiányának tűnik a Protokoll szigorúbb jambikus percegésével szemben, ahol az emberi lét, a természet és a költői reflexiók ezerféle forgácsa csak rövidebb képekben, egy-egy verspillanatban kaphatott teret Mátrai Ágoston csömörének történetébe illesztve.
A mű egészét érintő kettősség, a pátosz és az irónia kettős fronthatása a szerző tudatos, ha összességében nem is sikeresen megvalósított döntésének tekinthető tehát. A diszharmóniát Lorenzo Lotto, a velencei reneszánsz „fauve” egyik nem mindennapi alkotójának és különös képének megidézése is érzékelteti, Az alvó Apolló, a szétszéledő Múzsák és az elröppenő Hírnév — már allegóriát sejtető címével is — szintén egy hanyatló korszak értékválságára utal, a művészetek dekadens túlhajtására, kiüresedő széttartására, ám a képleírás és a festmény értelmezése A Legkisebb Jégkorszakra vonatkozó önreflexióként is érthető: „A fő kérdés itt nyilvánvalóan az, hogy vajon / Szomorúság vagy irónia uralja a vásznat? / Idill ez, barátaim, vagy annak csípős paródiája? / Az alvó isten a hanyatló Európa kialvó napja netán? / A farkát épp csak eltakarja egy viola da gamba. / Netán a robbanni készülő nőuralmat ábrázolja Lotto, / Gúnyolva a linkóci Apollót és a prosti világot, hm? / Vagy épp ellenkezőleg, fölmagasztalja őket? / Eleve jó, hogy ez látszólag nincs eldöntve.”
A késő reneszánsz festmény lazán kapcsolódó, több témát felvető jeleneteihez hasonlóan A Legkisebb Jégkorszaknak sincs centruma, fő cselekményszála, egy korszak társadalmi tablója ez, ahogy a mű címe is jelzi, párhuzamos történetekkel, helyenként kereszteződő és összecsomósodó szálakkal. S már leginkább csak a jelenetezés, a mindennapi események részletezése és a kiábrándultság, fásultság uralkodó alaphangulata idézi fel a verses regény műfaji jegyeit, a Paulustól a Protokollig, majd onnan e regényig Térey nagy lépésekben távolodik a műfaj 19. századi vonásaitól, s talán e szabadverses változatában a verses regény egyik szélső értékéhez érkezett. A Hegyvidék módosabb rétegének, szubkultúrájának, mindenféle elitjének ábrázolása már jól ismert korábbi műveiből, sőt a szerző az Asztalizene és a Protokoll számos szereplőjét mozgatja tovább e jeges terepen, ám a korábbiakkal ellentétben nincs főszereplője a műnek. Hiába várjuk tehát, hogy a Protokoll jól felépített karakterének, Mátrai Ágostonnak további élettörténetére fókuszálva lépjünk a közeljövőbe. Illetve a sztori folytatását megkapjuk hósipkás habbal, porcukorba forgatva, a korábbi összetett jellem, akinek megjelenítése szinte önmagában elegendő volt, hogy saját korának, nemzedékének, kulturális-szellemi közegének fásultságát, értékhiányát hordozza, most kiüresített bábként, őszülő halántékkal, megszelídített gyapjas mamutként búgja szentimentális apadalát és vall a szülés „szörnyűséges szépségéről”, mindez nem igazán következik korábbi karakteréből. Bár a regény Mátrai izlandi konzulságával kezdődik és dubai kiküldetésének hírével zárul, a Metallica és a Cure között (tiszta nyolcvanas évek) felvonul egy teljes jégkarneváli sereglet a narancssárga hókotrós pedofil Francitól egészen a donjuan-miniszterelnökig, Radákig, aki mégiscsak több, mint testőr, bele is hal a merényletbe. De a transzformerverseny abszolút győztese mégis Győző, az Asztalizenéből ismert volt étteremtulajdonos, akinek fura rosszullétei időkapukat nyitnak a műben és kiemelik a jégkorszak és más fagyos diktatúrák közötti áthallásokat. Pedig a múlt egyébként is ott kísért a Svábhegy elhagyott, lepusztult vagy éppen fényűzően felújított épületeiben, villáiban, amelyeknek feltérképezései, leírásai szintén a szerző részletező kedvét mutatják.
A kezdő és a végpont, Mátrai hazatérése és melegebb éghajlatra távozása között kibontakozó házastársi, családi idill és Fruzsina alakja mellett számos nőalak tűnik fel a regényben. A többnyire egyedülálló, magányos férfiakkal — hortyogó Apollókkal, vagy legalábbis műélvező, műértő sznobokkal — szemben mintha a nők különféle típusai tűnnének aktívabbnak ebben a világban, többnyire ők azok, akik, bár nagy illúzióik nincsenek, mégis reménytelen reménységgel keresik a kapcsolódási pontokat, a(z utolsó) hódítások, csábítások romlott és fájdalmas szépségét a maguk vérmérséklete szerint, az „agresszív alfanőstény” Líviától a finom érett gyümölcsön, Almán át a kamaszosan vadóc és merész Lauráig; a felügyelet nélkül maradt múzsákról (hisz Apolló alszik vagy a tévében szakért az éghajlatról) előbb-utóbb a hideg ellenére is lehullik a ruha, az erkölcs és a szemérem, elszabadul a női természet bujasága, ami szintén a hanyatló kor egyik tünete.
A jól érzékelhető elgondolások, szép megoldások, kiváló jelenetek ellenére Térey János verses regénye mégiscsak szerteírja önmagát. Hiába olvashatunk felszikrázó erejű természetleírásokat („Mint akit gyötörnek, nyöszörgött a szél az eresz körül”; „Óriásszilánkok borították a kertet, / Mintha bezúzott kirakatüveg”), az emberi világ, a társadalom és az értékek széthullásával szemben felvonultatott, a természet nagyságába és erejébe vetett dimenzió mégsem bizonyul elég határozott állásfoglalásnak a szerző részéről. A Legkisebb Jégkorszak inkább tartós langyos eső maradt számomra, a családi idill aktuálpolitikától sem mentes akkordjai és a „dalocskázó” happy end latyakossá olvasztották a kemény jégpáncélt, a hőmérséklet csak helyenként érte el a sokévi átlagot. Jobb lett volna egy még kisebb jégkorszak, amelyben több a Térey.
Megjelent a Műút 2016056-os számában