Szolláth Dávidnak[1]
„…az a korszak, amelyben a polgári osztály gondolkodása saját
gondolkodásformáit, azokat a formákat, amelyekben saját
társadalmi létének megfelelően a világot gondolnia kellett,
naivul a valósággal, a léttel azonosítja”
(Lukács György: Az eldologiasodás és a proletariátus tudata)
Tizenéves koromig nem volt busz-, csak fogasbérletem. 15 forintba került. Két megállót utaztam iskolába minden nap, a Széchenyi-hegy és a Szabadság-hegy között, visszafelé hármat, mert a Felső Diana két megálló között volt, és a Városkútnál egyszerűbb volt felszállni, mint felmenni a Szabadság-hegyig. Egyik legjobb barátom a Szabadság-hegyi megállónál lakott, az egykori hírhedt Majesticben, a másik a Mátyás király úton a Városkúti megállótól pár percre, a harmadik az Erdei Iskola megálló fölött, onnan dobálta a Fogast gesztenyével. A Fogas volt az ismert világ. Ha a fülemet a felsővezetéket tartó oszlopra tettem, meg tudtam mondani, milyen messze van még, melyik megállóban állt éppen meg, hány perc múlva ér fel a végállomásra, ahol laktam. Ismertem az összes fogasvezetőt, természetesen azokat is, akik meghaltak, amikor az Esze Tamásnál összeütköztek. A fogaskocsikat a számukról ismertem. Azt is, amelyik az ütközés után nem járt többet. Az 57–67 számú kocsikból álló szerelvény volt a kedvencem, de már nem emlékszem, miért. Gyűlöltem a kirándulókat, akik zajongtak, semmit sem tudtak a hegyről és az ajtóban tülekedtek. És bizonytalanná váltam, ha elhagytam a Fogas vonalának hatókörét, A Moszkva téren túl nem tudtam az utcák neveit, hogy hogyan kell ide vagy oda eljutni: nem Budapesten éltem, de nem is Budán, hanem a hegyen. Sokkal később tudtam csak meg, hogy Nádas Péter is a Felső Dianába járt, bár akkor még csak egyszerűen Diana lehetett a neve, mert az Alsó Diana még nem épült fel. Apám felett járhatott egy pár évvel, de egyszerre kellett, hogy iskolások legyenek, Nádas 42-es, apám 47-es.
Térey János új verses regénye, A Legkisebb Jégkorszak a Svábhegyen játszódik. Sőt ennél minden bizonnyal többet is kell mondanunk: a Svábhegy regénye. Legalábbis első pillantásra úgy tűnik, igyekszik azzá válni. Nem azért nem sikerül neki, mert a Fogast egyetlen hegyi sem hívná soha Fogaskerekűnek. Valójában a regény a Svábhegyet egyszerre mutatja konkrét helynek és metaforikus helynek, a magyar burzsoázia rezervátumának. Célja nem a Svábhegy mibenlétének elemzése, hanem annak figurává alakítása.
Térey Svábhegyén a terepjárós vállalkozók, sztárügyvédek, orvosok és politikusok élnek és senki más. Húsz éve én is csak kirándulóként járok a hegyen, úgyhogy saját tapasztalatból nem tudhatom, hogy ez ma valóban így van-e. Kétségkívül igaz, hogy amikor elköltöztem, már gőzerővel folyt a környék társadalmi homogenizációja, szüleim és nagybátyámék hatalmas összegért adták el az állami tulajdonból rájuk szállt telket; a bozótos helyett pedig, ahol öcsémmel és unokatestvéreimmel utakat vágtunk a vadonba, ma pázsit öleli körül a minimalista villát és a sorházakat. Ennek ellenére erősen kétlem, hogy így lenne. Egy gyors keresés az ingatlan.com-on azt igazolja, hogy a Svábhegyen eladó lakások fele 80m2 alatti, de jellemzően 60m2 feletti. Alsó középosztálybeli. Az ingatlanok négyzetméterára nyilvánvalóan az egyik legmagasabb Budapesten, de ebben a tartományban nem megfizethetetlen a középosztály számára. A Svábhegy sohasem volt exkluzív módon a nagypolgárság lakóhelye. Maszekoló melósok éltek a kertesházakban, értelmiségiek a kis, két-három emeletes társasházak hatvan négyzetméterén, hivatalnokok a tízemeletesekben, tízgyerekes mélyszegény családok számukra kiutalt lerobbant villákban. De mindenki a hegyen lakott, ha valamelyikük hármat „píííjegett”, a többi baltával sietett a segítségére.
Térey regényében nem a valóság diktálja azt, hogy a hegy lakossága teljesen homogén, hanem egy tudatos regénypoétikai döntés, a fokalizáló elbeszélés választása. A Svábhegy csak a szereplők nézőpontjából látszik — ahogy a regényben minden más is: ahhoz, hogy az Etna kitörését lássuk, Szemerédy Almának Cataniaban kell lennie, ahhoz, hogy az Eyjafjallajökull kitörését láthassuk, Mátrai Ágostonnak Izlandon. Márpedig a regény szereplői nagypolgárok, akiknek horizontja meglehetősen korlátozott. Nem a Svábhegy regényét akarja megírni, hanem a Svábhegy egy sajátos percepciójának regényét, a burzsoáziának a hegyről alkotott képét.[2] E kép korlátai a burzsoázia tudatának korlátai. A kérdés önként adódik: ha ezek a mű immanens korlátai, mi a viszonya a regénynek ezekhez a korlátokhoz, mi a regény „álláspontja” e korlátokkal kapcsolatban? A lehető legkönnyebb lenne azt mondanunk, hogy nincs neki, és miért is kellene, hogy legyen, a regény nem vádirat. De ez nem teljesen van így, a regényben vannak implicit kitekintések a jégbefagyott világból, ezek pedig egy kritikai nézőpontot vázolnak fel. A kérdés a kritikai nézőpont hatóköre és jogosultsága, és ez nem az én kérdésem, hanem a regény kérdése. Ilyen mondjuk a Clintonra tett utalás Mátrai történetében, amely kilencvenes évek „harmadik utas” neoliberalizmusát teszi aranykorrá, ilyen a református istentisztelet, amely — ahogy arra Vári György felhívta a figyelmet — az egyetlen, ám merőben személyes lehetősége a megváltásnak a jégbe fagyott világban.
A szereplők tudatának és így a regény megjelenített perspektívájának korlátozottsága lényegi. Az a kép, amely számukra a Svábhegyről adódik, nem esetlegesen ilyen, hanem azért, mert tudatuk számára ez az, ami egyáltalán látható. A burzsoázia vaksága más jellegű, mint a mélyszegénységé, nincs itt semmi szép szimmetria, de mindkettő strukturális okokból fakad, nem esetlegességekből. A nagypolgárság esetében nem arról van szó, hogy ne látnának mást, csak saját magukat, csak saját korlátozott, helyhez kötött világukat, de igen jellemző, hogyan látnak, hogyan kell látniuk másokat. Térey svábhegyi burzsoáziája saját életformáját normálisnak, minden mást extremitásnak lát. Nincsenek itt társadalmi osztályok, nincsenek felkapaszkodó vagy lesüllyedő csoportok, nincsenek mindennapi politikai küzdelmek a csoportok között. A Svábhegy izolál: nincsenek barátok, akik nem engedhetik meg maguknak a két autót és a kertes házat. Vagy osztálytársak, akik nem lettek topmenedzserek, hanem valahol lejjebb foglalnak helyet, a fizetési listák közepe táján. Van a terepjárók világa és vannak a hajléktalanok. Vagy a nemzeti radikális terroristák. A normalitás és az extremitás. E kettő látszik, más nem. Aki kiesik ebből a világból, mint a színikritikus, a semmiben találja magát, hajléktalanként él a Disznófőben.
Térey Svábhegye lapos. Nincsen neki mélysége, nincsen rétegzettsége, minden ki van terítve és semmi nem takar el semmit. Egyrészt nincs társadalmi mélysége. A tízemeletesek nem 60–80, vagy ki tudja, hány középosztálybeli család lakóhelye a Svábhegy kellős közepén, hanem „zárványnak számít” (184). Másrészt nincs kulturális mélysége. A nagypolgárság ugyanazokba az éttermekbe jár, és rajtuk kívül senki nem jár ide; ugyanazt a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli mainstream progresszív rockzenét hallgatja, amelyet az a kor a hozzáférés korlátoltsága miatt undergroundnak érzékelt (és gyűjtőnéven „alternatívnak” hívott); ugyanúgy és kötelezően síel; ugyanúgy misére vagy istentiszteletre jár, de csak ünnepnapokon. Harmadrészt nincs történeti mélysége. A múlt, a Svábhegy múltja anekdotákban jelenik meg. Ez itt Jókai háza, az ott az Óra Villa, ahonnan Görgei irányította az ostromot. Ahol a múlt valóban betörhetne, ott azt Győző hallucinációival életre kelti. Az Eötvös úti villában Rajkot veri az ÁVH, és Győző tudatában élő jelenként tűnik fel (219). De a múlt itt is csak egy „flash” (223), semmiféle konzekvenciája nincs a jelenre nézvést, nem ütközik abba bele, nem roncsolja, nem válik megkerülhetetlenné. Egyszóval nem „inzultáló jelenlét”, ahogy Mészöly Miklós szerette volna, hogy legyen. A múlt nem kötelez, és nem figyelmeztet. A múlt egyszerűen szólva ugyanolyan, mint a jelen. Normalitás és extremitás. A Gestapo tisztjei a Lomnic Hotelben ugyanúgy csak normalitással és extremitással találkoztak, mint a farsangi bál résztvevői.
Nádas az Emlékiratok könyve ötvenes években játszódó fejezeteiben a kommunista elit és a régi világ keveredéseként írja le a Svábhegyet. Egykori nagypolgárok, jelenlegi funkcionáriusok és prolik: a hegy nem öntőforma, senki identitása nem olvad fel benne, feszültségek akár egyazon család különböző generációi között is fokozódhatnak az elviselhetetlenségig, de hogy a hegy homogén lenne, az a legtávolabb áll a regény mondandójától. A Svábhegy Nádas számára a különböző (egykori és aktuális) elitek törmelékeinek gyűjtőhelye, amelyben esetlegesen (a gyerekek társadalmához kapcsolódva) felhangosodnak a politika hétköznapi vetületei. A politikai élet (a diskurzusok, gyakorlatok) nem hagy érintetlenül egyetlen mégoly gyermeki társadalmi kapcsolatot sem. A rendszer logikája a tudat (Nádas esetében inkább: a test) logikájává is válik: mindent láthatóvá kell tenni, a fényre kell ráncigálni, mindennek a testen kell megjelennie. A Svábhegy Nádasnál is felszín, mint Téreynél, de nem a laposságként értett felszín, hanem a vetemedés felszíne, az össze nem illő és egymással állandó konfliktusban lévő világok felszíne.
Míg a Paulusban Térey a polgárság osztályjellemzőjeként még Kemény István versét, a Keresztény és közép címűt idézte meg (amely tudvalevőleg a „hideget” teszi annak figurájává), A legkisebb jégkorszak a Protokoll kiterjesztéseként az „ugyanazt” tartja a polgári tudat legfontosabb figurájának. Ha azt gondoljuk, hogy a Protokoll-lal szemben itt a politikai élet, ha nem is központi, de legalábbis lényeges szerepet kap, akkor azt is kell látnunk, hogy ez a politika nem pusztán édeskeveset törődik a politikai közösséggel, hanem ugyanolyan lapos, mint a Svábhegy: csak az ugyanaz fenntartásában érdekelt. A modern politikai közösség dialektikus: feszültségek, érdekharcok, váltógazdálkodás stb. jellemzi. Az ugyanaz világában mindez eltűnik, csak a normális és a szélsőséges van, de a normális tovább nem rétegződik, nincs társadalmi konfliktus, illetve bármiféle társadalmi konfliktus csak szélsőség lehet.
Radák a kandalló lángjába nézett
„Végül is… A keresztény-nemzeti blöff után
Másként jelöltük ki ellenfeleinket,
Mint a korábbi jobboldal… Tehát nem Európa
Az ellenfél, hanem az autoriter hajlamú vezetők…”
„Legalábbis ha nem a mieink…” Vetette közbe Alma tiszteletlenül;
Radák elnevette magát, megengedően mosolygott.
„…Nem a baloldal, mert az igazából csak mi magunk vagyunk;
Nem a mérsékelt jobboldal, mert az a társunk;
Hanem az undorító szélsőségek.” (539)
Éppen ezért ezt az elitet még a hatalom sem érdekli. Nincs vele szemben képviselt, igazgatott, vezetett, uralt vagy kizsákmányolt tömeg és nincs felette politikai eszme, amelyhez hűnek kellene lennie, vagy karizmatikus egyéniség, akinek kegyeiért idomulnia kellene. A politikai hatalom működésének legzseniálisabban ábrázolt kisembere, Bert Jenei László Blueboxából, a maga belső konfliktusaival, idomulásának lehetetlenségével szembesülve állandó tragikumával: nem egyszerűen lényegtelen, hanem nem is létezik. Innen nézve Bert idomulása, azaz a politikai funkcionáriusok idomulása, akik az alsóbb rétegek számára az elit tudatát közvetítik, azért tragikus, mert szándékokat tulajdonít a politikai elitnek (iránymutatásokat mondjuk a „konzervatív sillabuszól”, kötelező olvasmányok tekintetében), amihez idomulni lehetne, de a politikai elitnek semmi szándéka nincs: világa az ugyanaz világa, műveltsége az ugyanaz műveltsége, aki idomulni akarna hozzá, annak számára örök enigma maradna. (A nagypolgári szereplők koránt sem műveletlenek ebben a műben, de műveltségük egy „átlagműveltség”, amely Bachtól a Portisheadig ugyanaz mindenki számára. Adorno szavával egy „neutralizált” műveltség, ahol minden háttérzenévé válik az mp3-lejátszóban: a kultúra feszültségeiből éppúgy semmit nem érzékelnek, mint a társadalmi feszültségekből.)
Ebből a regényből hiányzik minden realizmus, nem azért, mert nem hasonlít a valóságra, hanem mert a valóságot dialektika nélkülinek tételezi. Nem „posztmodern” módon, a dialektikát a „különbséggel” cserélve le, mert nincs itt még különbség sem. Hanem oly módon, hogy az ugyanaz világának meghaladhatatlanságát állítja.
Az ugyanaz világa nem más, mint a természet világa. És nyilvánvalóan itt érünk el az „ugyanaz” és a jégkorszak, a megfagyott világ párhuzamosságának kérdéséhez. Ami koránt sem olyan evidens, mint első pillantásra tűnik. Amikor a regény elsőször témává teszi ezt a párhuzamot, az izlandi vulkánok kitörésekor, Mátrai Durkheimre hivatkozva figyelmeztet veszélyeire: „Társadalmi jelenségeket csak társadalmi jelenségekkel lehet magyarázni, szögezi le Durkheim.” (62) De Durkheim eredetileg az ilyen magyarázatot nem a természeti magyarázattal állította szembe (egyetlen 19. századi társadalomtudós se gondolt a természetre társadalmi jelenségek magyarázatakor, amivel Durkheihmnek fel kellett volna vennie a harcot), hanem a gondolati vagy ideológiai magyarázatokkal. Természeti jelenségekkel evidensen nem lehet társadalmi jelenségeket magyarázni, hacsak nem tekintjük magát a társadalmat természetnek. Mint ahogy a burzsoázia tudata Térey regényében annak tekinti. Az ugyanaz világuralma a természetinek, megváltoztathatatlannak hitt vagy ilyenné formálandó társadalom transzcendentális kategóriája.
„A természeti perspektíva túlsúlyba jutásának a társadalmi perspektívával szemben van a regényirodalomban halhatatlan példája, a Vonzások és választások. De gyakran az utóbbival szembeni tanácstalanság tünete. Mindannyian tanácstalanok vagyunk, a magyarság boldogtalan, bénult és apatikus. Térey formát és hangot ad ennek a tanácstalanságnak…” — írta Radnóti Sándor a regényről.[3] De ez a megállapítás understatement a regénnyel kapcsolatban. A regény nem a „mi” tanácstalanságunknak ad hangot, hanem a burzsoázia tudatának, amely pedig nem tanácstalan, hanem vak. Vagy ha tetszik: naiv. Saját gondolkodásformáját, a természet örök identitásának megfelelő „ugyanazt” a társadalmi lét formájának tekinti. Illetve — és erre még nyilvánvalóan ki kell térnünk — legfontosabb kulturális reflexióiban nem naiv módon témává teszi, mint A Legkisebb Jégkorszakban. A jégkorszak egészen pontosan ugyanazt a struktúrát ölti, mint a felső középosztály tudata: normalitásét és extremitásét. Egyrészről a társadalom jégbefagyasztásának ígéretét hordozza, másrészről a szélsőségesek előretörésének veszélyével fenyeget.
De mi a regény álláspontja a burzsoázia tudatával kapcsolatban? Erre a kérdésre — ahogy láttuk — lehetetlen a regényszereplők tudatának elemzésével választ adni. Nincs külső nézőpont a regényben és nincs polifónia sem — csak az ugyanaz van. De lehetséges a „cselekmény” elemzésével. Cselekmény ugyan minimális van a regényben, de az a minimális lényeges. A regény két ellentétes narratív mozgásból születik meg. Szilvay Máté érzékeny meglátása a Protokoll cselekményéről[4] itt is érvényes: nincsenek sorsfordulók és nagy események, de ez nem jelenti, hogy ne lenne cselekmény, éppen a cselekmény lassúsága a legfontosabb mondandó. Egy lassú, nagyon lassú változás, folyamatos csúszás mozdítja előre, vagy inkább fel és le szereplőink történetét. A felső középosztály folyamatosan és megállíthatatlanul csúszik a szakadékba, Mátrai Ágoston és Fruzsina folyamatosan és ugyanilyen lassan a gyermekük születése általi megnyugvásba. A regény összes nagypolgári szereplője saját világának, az ugyanaz világának foglya. Van, akit az az extremitás emészt fel, amit ő maga teremtett, van, akit az ugyanaz világa. Radák miniszterelnök merénylet áldozata lesz, Szemerédy Alma az ugyanazból való kilépés lehetetlenségének áldozata. Az eseménytelenség természetesen szükségszerű: olyan világban, ahol minden ugyanaz, nincs dialektika és nincs különbség sem, ott nem lehet esemény sem. Ott csak mérhetetlenül lassú csúszás van.
Az, hogy ez a csúszás nem csupán egyirányú, hanem határozottan kétirányú, mutatja a kritika egyetlen lehetséges formáját: különbség az irányok különbségéből születik, kritikai nézőpont az eltávolodásból — az ugyanazon belül. Mátrai és Fruzsina gyermekének megszületésének értelme nem az ugyanaz reprodukciója, hanem az óvatos — nem eseményszerű — megváltás lehetősége. Hogy ez vajon értelmezhető-e teológiai keretek között, mint ahogy a Karácsony közelsége nyilvánvalóan megteremti ezt a kapcsolatot, az igen kérdéses. Esemény nélküli megváltás aligha lehet egyetemes. A kritikai nézőpont ezzel a merőben személyesre korlátozódik. A regény ajánlása Harmath Artemisznek pedig ezt az olvasatot szinte zavarbaejtően intimmé teszi.
Ha eddig vakságnak neveztük, hogy a nagypolgári tudat mindent az ugyanaz uralmára redukál, akkor nyilvánvalóan elhallgattuk az igazság egyik fontos összetevőjét. Nincs kritikusabb tudat a polgári tudatnál. Igazság szerint maga a kritika is a polgári tudat terméke, a kései magyarországi burzsoázia ebben nem különbözik a polgári kultúra nagy korszakától. A nagypolgárság, a politikai elit tökéletesen tisztában van saját „vakságával”. Sőt nagyrészt ő maga hozza azt létre és oktrojálja más osztályokra (lásd Radák fenti politikai okfejtését). A Legkisebb Jégkorszak ennek a kritikai kultúrának talán az egyik legjelesebb kifejeződése. Igen, kevesen látnak úgy bele a burzsoázia tudatába, mint Térey. De ez csak azért lehet így, mert e belenézés nem áll kívül annak hatókörén, és természete folytán nem is állhat. A kritikai nézőpont ugyanis osztja az ugyanaz világának legfontosabb előfeltevését: a politikai közösség határai természettől adottak, megváltoztathatatlanok. A kritika csupán arra irányul, hogy a „boldogtalan tudat” magára ismerjen, belássa az esemény nélküli megváltás szükségességét.
Térey regényében még a forma is ennek van alávetve. A modernista formákkal szemben, sőt akár még korábbi verses regényeivel szemben is A Legkisebb Jégkorszak formája nem „fejezi ki” tartalmát. Nem arról van szó, hogy valami szigorú kapcsolat lenne mondanivaló és forma között. Verses regénynek ez a szöveg kifejezetten formátlan. Még csak szabadversnek is nehéz nevezni. Voltaképpen néhány kivételes helytől eltekintve csupán sorokba tördelt próza. De mindenképpen van kapcsolat — még ha nem is szükségszerű — forma és tartalom között. A sorokba tördelt szöveg ugyanis lassítja az olvasást és általában véve más olvasói elvárásokat hoz működésbe. Verset aprólékosan olvasunk és nem belefeledkezve. Ha innen nézzük, akkor a dalbetétek funkciója is brechtinek tűnik: elidegenítő effektusok, a (dialektika és differencia híján) létrehozhatatlan kritikai távolságot próbálják létrehozni. Az önreflexió nem jár, nem járhat kilépéssel, hanem mindig csupán öneszméléssel.
Tizenkilenc évesen szakítottam végleg a Heggyel, de elég egy kép a Fogasról, hogy megállíthatatlan nosztalgia fogjon el. Ki lehet-e lépni a Fogas meghatározta világból? Lehet, hogy nem, lehet, hogy az irodalmi nyelv végérvényesen arra kénytelen korlátozódni, hogy örök flâneur maradjon az ugyanaz világában. Hogy csupán ironizáljunk azon, aki azt gondolja, vagy még inkább „azt az új trendet követi, / hogy a periféria ábrázolása önmagában erény.” Egyszóval hogy lássunk, vagy még inkább létrehozzunk különbséget, ha már a dialektikus ellentétek ideje le is járt. Hogy az irodalomról azt gondoljuk, a külső, a más termelésének kellene lennie, hogy valódi eseménnyé kellene válnia, és így tovább. Nem tagadom, magam sem tudok szabadulni a Hegytől. Síelni tanítom gyerekeimet. Csúszok, események nélkül. De olvasni akkor is nagyon nehezemre esett ezt a remek könyvet, néha egyenesen fogcsikorgató. Az irodalmi nyelv nem lehet az ugyanaz aláfestő zenéje. Lehet, hogy eseménytelen életem legfontosabb eseménye mégis az volt, amikor elköltöztem a Hegyről.
Megjelent a Műút 2016056-os számában
____________________________
[1] Ideológiakritikát írni — amivel vádolsz engem, kedves Barátom — nem azt jelenti, hogy valami előre adottal (saját ideológiai álláspontunkkal) szembesítjük a szöveget. Még csak azt se jelenti, hogy kimutatjuk a szöveg saját ideológiai vakfoltjait: „Lukács elvtárs” csak a korai modernitásra nézve tartja jellemzőnek, hogy ilyenek vannak. Azt jelenti, hogy kimutatjuk, a szöveg kritikai potenciája (mert semmi sem kritikusabb, mint a polgári tudat) nem elégséges a saját maga elé tűzött cél megvalósításához: előfeltevéseinek felülvizsgálatához (hogy Kant kritikai filozófiája csak a saját társadalmi létének határait — az emancipálatlan „fakticitást” [L. Gy.] — tudta felmutatni, nem tudta azt emancipálni). Mi lenne ennél irodalomkritikaibb feladat?
[2] Itt téveszt célt Sipos Balázs amúgy remek kritikája (Az önfelmentés retorikája. Imaginárius szögesdrótok Térey János A Legkisebb Jégkorszak című művében, Jelenkor, 2016/2, 213).
[3] Radnóti Sándor: Most tél van, hó és…, Revizor, 2015. október 31, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5812/terey-janos-a-legkisebb-jegkorszak/. [Letöltés: 2016.03.15]
[4] Szilvay Máté: A hiábavalóság tartománya, Prae.hu, 2011. január 25, http://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=3179. [Letöltés: 2016.03.15]